Hát végre felvirradt az a vasárnapi nap, amikor ismét elindulhatok szeretett Szádvárunk titkainak felkutatására! Ezzel a gondolattal ébredtem 2015. augusztus 2-án. Már napokkal előbb izgatottan megkezdtem a hátizsákba való bepakolást. A naponkénti tisztacserére – és a munkára – szánt ruházat mellett gondosan kibokszoltam az amúgy gyári munkavédelmi bakancsomat. Biztos, ami biztos, vettem egy új csákányt is, hiszen legfőként ezzel a szerszámmal dolgozók csapatát erősítem a vármentések alkalmával.
Autónkkal előbb még megálltunk a hatvani vasútállomásnál is, ahol újabb barátainkkal gyarapodott a lelkes csapat. Majd következett a végtelennek tetsző autópálya, amitől végre eltávolodva egyre közelebbről integettek nekünk az oly ismerős, vadregényesen zöldellő hegyek. Ezután bekanyarodtunk a hármas útkereszteződésnél a Szögligetre vezető mellékútra. Innen már előtűnt egyhetes tartózkodásunk színtere, a legendákkal övezett Szádvár. A csodálatos környezetben fekvő településen megállva üdvözöltük barátainkat, majd végigzötyögtük a középkori időket idéző Ménes-patakvölgyi – foltokban aszfaltot is tartalmazó – kátyútengert. De végül csak eljutottunk szokásos nyári táborhelyünkre a Szalamandra Házhoz. Itt már néhány régi ismerősünk tanyát vert, és mi is elfoglaltuk szobáinkat. Este a már hagyományosnak mondható szalonnasütés során nem győztük a legutóbbi találkozásunk óta történt rengeteg eseményt elújságolni a többieknek. Mert hiszen nemcsak egy műemlék közösen történő megmentéséről szól a Szádvárért Baráti Kör története, hanem, hogy az elmúlt esztendők alatt tartós barátságok is kialakultak.