A Szádvárt egykoron uraló Bebek főnemesi család számos tagjának históriája kívánkozik mozivászonra, oly kalandos fordulatokkal járt. De szerintem közülük is toronymagasan kiemelkedik az utolsó Bebek-férfiú, György uraság élettörténete. Hiszen amikor világra jött 1529-ben Bebek Ferenc és Warkóczi Margit házasságából, a Magyar Királyságot a törökkel vívott vesztes mohácsi csata utáni belháború sújtotta.
Magyar főnemesi házaspár korabeli ábrázolása
Tanulmányom két főszereplője pelsőczi Bebek Ferenc és fia, Bebek György. Mindketten a 16. század hírhedt-híres földesurai voltak. Igazi reneszánsz főurak. Változatos életük során harcoltak a Szapolyai család és a Habsburg királyok oldalán, szolgálták Izabella királynét, jártak Konstantinápolyban Szulejmán Fényes Portáján, nevükhöz fűződik számtalan pártváltoztatás, árulás, hatalmaskodás. Ha kellett, barátkoztak a törökkel, ha érdekük úgy kívánta, harcoltak ellenük. Életük nagy részét a harcmezőn töltötték. Számtalan ostrom, hadjárat részesei voltak. Természetesen a családi vagyon gátlástalan szaporítása, valamint a féktelen hatalomvágy sem volt tőlük idegen. Végül mindketten elbuktak.
Pelsőczi Bebek Ferenc valószínűleg 1500 körül születhetett, édesapja Bebek János, édesanyja Somi Katalin volt. Fivére, Imre egyházi pályára lépett, királyi titkárként már Mohács előtt az udvarban szolgált, később Szapolyainak, majd özvegyének, Izabellának a szolgálatában látott el diplomáciai szolgálatot. A családfán szerepel még egy Antal nevű testvér is, de ő még gyermekként meghalt.[1] Ferenc úrfiról nem tudom, hogy iskoláit hol végezte. A korabeli főúri udvarok szokásai szerint kiskorában biztosan magántanárok tanították meg az alapvető ismeretekre és a latin nyelv elemeire. Később a családdal jó viszonyban vagy rokonságban lévő főúri udvarban folytatódott a nevelése, de minden bizonnyal a királyi udvarban is megfordult. Talán egyetemet is járt, hiszen mint látjuk meglehetősen jól eligazodott Izabella olaszos, lengyeles műveltségű és nyelvű udvarában. A korabeli pletyka szerint még udvarolt is a királynénak, sikertelenül. „Fuss parázna Bebek, Mert nem szerettelek” – szólt róla a korabeli gúnyvers.[2] Aligha hihető, hogy latinul udvarolt, vagy tolmács alkalmazásával kellett volna tárgyalnia Izabellával. Olvasd tovább →
Egy középkori vár több feladatot látott el sok évszázados fennállása során. Elsődlegesen az előkelő nemesi család számára biztosított jól védhető menedéket és kincseinek biztonságos tárházát. Másodsorban a várbeliek ellátását szolgáló váruradalom központjaként tekintettek rá. Ide szállították be a környező jobbágyfalvak népére kirótt földesúri szolgáltatásokat, élelmiszer és pénzbeli adókat. A feudális rend két nagy társadalmi rétege, a nemesek (földesurak) és a nemtelenek (jobbágyok) elkülönítésének napjainkig a jobb-rosszabb állapotban fennmaradt erődítmények jelentik a leglátványosabb tárgyi bizonyítékait. Akié a vár, azé a hatalom! – állapították meg a történészek teljes joggal. Az erős falakkal védelmezett várban strázsáló fegyveres katonaságnak parancsoló birtokos messze környék felé terjeszthette ki kardját, előtte hajolt meg a nagyrészt mezőgazdasági munkát végző lakosság. Így hát nem csodálható, hogy a várak históriája egyben a várostromok hosszú-hosszú sorát jelenti, hiszen mindenki igyekezett várat szerezni magának, ha pedig ez sikerült, máris a szomszéd várára fájt a foga.
