Bebek-várak mondái

I. rész

Torna

 A Bódva folyó síkságán, közvetlenül Torna városa fölött emelkedik egy 366 méter magas dombon Torna vára. Egykor Torna vármegye székhelye volt, ez a megye később Abaúj vármegyével egyesült, s így Torna vármegyének is Kassa lett a székhelye. Az Árpádok alatt Torna királyi birtok volt; erős várrá a tatárjárás után épült ki, és 1243-ban IV. Béla király a várat és a várbirtokot Bebek Mátyásnak adományozta, több más szomszédos várral együtt. Rövid időre, 1441-ben a husziták foglalták el, majd újra visszakerült Torna a Bebek család kezére. A XVI. Század második felében a Magócsyak birtokában látjuk; a Magócsyak kihalván, Torna birtoka ismét a koronára szállt, azaz a királyi kincstáré lett. 1678-ban Thököly Imre foglalta el, de hét év múlva Schultz császári tábornok visszavívta, s le is romboltatta. Azóta rom. A várral egykorú a dombon álló templom: alapjait a XIII. században rakták le.

A király – Béla király – fáradt volt, és még lova nyergében is álommal küszködött. Harmadik napja menekült már a Sajó völgyéből a Hernád völgyébe, a Hernád völgyéből a Boldva völgyébe, s még ki tudja, merre, meddig fut még a tatárok elől a Muhi pusztáról! Kísérői egymás után adták át lovaikat a királynak, csakhogy a király maradjon épségben, a király kerüljön mind távolabb az üldöző, kegyetlen Batu kántól!

A Szádelői meg az Áji völgy rengetegébe jutottak, égig érő sziklák mély szurdokába, úttalan utakon, vízesések, szakadékok közé, setét barlangban húzták meg magukat. Egy tatár csapat különszakadva a többitől, jó ideig üldözte őket, néhányukat levágták, a király kíséretéből is elhullott három, míglen a tatárok el nem veszítették a menekülőket a szemük elől. Visszafordultak, hogy erősítést hozzanak.

Ekkor vágtak oldalt Béla emberei, s tűntek el a völgyszakadékban. Fáradtak voltak a lovak is, lépésben is alig haladtak. Ziháltak már.

A király egy forrásnál megállította lovát. Megitatta, s maga is hörpintett egy ivószarvból. Leült a forrás mellé. Hófehér habgyöngyöket vetett a víz, gondtalanul csobogott, mintha mit sem tudott volna az országos bajról.

Egy lovászlegény ismerős volt e tájon. Bebeknek hívták. Hogy a király figyelmét elterelje a fájdalmáról, nagy tisztelettel közelített feléje, s agy szólott hozzá:
– Nézd, uram, megkövült darazsak.
Apró, sima köveket rúgott szét sarujával a patak vizében. Folytatta:
– Azt mondják, hogy az a hatalmas kő ott valaha darázsfészek volt, de a darazsak királynője egyszer megcsípte a tündérek királynőjét, s a tündérek királynője büntetésből kővé változtatta a fészket, a darazsakat görgeteghomokká.
A király arcán halvány mosoly jelent meg.
– És még mit tudsz?
– Nagy elődöd uram, Attila király is járt egyszer erre. Volt egy vezére, Dengezicsnek hívták. Kérkedő, nagyszájú hun vitéz volt, és ezen a szakadékon végiglovagolván, mindenki előtt kijelentette, hogy a Boszorkányhídon keresztüllovagolt, s visszafelé pedig keresztülugrat a völgy fölött, egyik sziklacsúcsról a másikra. Nézd, uram, ott a Boszorkányhíd.

A király feltekintett az égre. Feje fölött keskeny szikla ívelt a magasba.
– Dengezicsnek sikerült átjutnia a hídon, de az egyik szikláról a másikra már nem vitte át a lova. Lezuhant, s itt temették el. A sírját is megkeresem, uram, ha kívánod.
A király legyintett.
– Ne ilyen szomorú történetet mesélj. Vígabbat nem tudsz a mi nagy bajunkban?
Bebek lovászlegény szeme felcsillant.
– Hogyne tudnék, uram. Halld tehát! Pillants föl arra a két hatalmas sziklára. Valaha a te ősöd, István király idejében két vár állott ott fenn, egymással szemben, egymással ellenséges két úrral a várak tornyában. Az egyik várúrnak volt egy szép lánya, Enikő, a másik várúrnak egy deli fia, Zsolt. Titkon szerették egymást, és ennél a kútnál, amelynek vizéből ittál, király úr, találkoztak olykor. Az apák tiltották egymástól a két gyermeket, mert haragjuk a nagyapák idejétől fogva tartott. A fiatalok megfogadták, hogy megszöknek, ha törik, ha szakad, egymáséi lesznek. Egy szép nap hajnalán az ifjú Zsolt várkastélyuk sziklájáról lován átugratott a másik vár udvarába, ahol a lány már várta. Nyergébe kapta a lányt, s mit gondolsz, király úr, mi történt velük?
– Együtt zuhantak a mélybe – felelte Béla király -, mondtam neked, Bebek, nem kedvelem az ilyen történeteket éppen mostanság.
– Tévedsz, király úr – csillantott meg szeme bogarán egy kósza napfénykét a lovászlegény -, mert egy harmadik kastélyba ugratott a lánnyal. Kicsi kastély volt, szinte csak akol a tornai dombon. Zsoltnak örökség volt ez a keresztapjától. Ott éltek egymáshoz hűn szerető szívvel, amíg meg nem haltak.
A király elégedetten dőlt hátra. A hűvös barlang előtt rőzsetűz pattogott, egy lovag pisztrángot sütött, kínálta Bélának.
– Ez már szebb történet – bólintott a király -, ilyez szeretek hallani. Lovászlegény, te hová való vagy?
– Csak ide nem messze, felséges királyom, a Cseremosnya mellé. Juhász az én apám és minden testvérem. Én is visszamegyek őhozzájuk menten, mihelyst tudván tudom, hogy szerencsés volt a te menekvésed!
– Nos, ha Isten jó végzésével megmenekültem, s újra Budára érek avagy Fehérvárra, találj meg engem, te Bebek juhász! Amit elmeséltél, végezni én fogom.

Nem is felejtette el Bebek juhász a király ígéretét, és nem kis idő múltán, amikor a juhász fénylő drágakövet talált a hegy oldalában, és egy tarisznya mélyén felvitte a királynak, így szólt hozzá Béla király:
– Emlékszem rád, Bebek, hogyne emlékeznék! Vidám történeteddel nagy szomorúságomban vigaszt is nyújtottál. S nehogy azt hidd, hogy a király megfeledkezik ígéretéről: tiéd a tornai hegy, oda építs várat. Várad neve pedig Torna vára legyen.

– A forrásnak neve pedig, felséges királyom, amelyből te ittál, legyen Királykút!

Így lett Torna vára – az egyik „akol” – a Bebek családé.

Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra.
Megjelent: Madách kiadó 1979.

II. rész

Fülek

A Nógrád és Gömör határán épült Fülek várát az okmányok először 1246-ban említik. Fülek vára egy messzire láthatóm bazaltdomb tetején ekkor már állott, s egy hamispénzverő, garázda Fulkó – más néven Falkos – lovag volt a tulajdonos. Róla nevezték el a várat. Béla király 1246-ban elkobozta tőle a várat, s Fülek királyi vár lett. Tulajdonosai később is sokszor változtak. Volt 1300 táján Csák Máté, majd a Ráskay, a Perényi, a Bebek családé. 1435-ben, a huszita háborúk kitörésekor megerősítették. 1551-ben Bebek Ferenc épített hozzá egy alsó várat, s hatalmas ágyútornyot, ez a torony ma is áll, ez teszi messziről is jellegzetessé Fülek várát. Fontos magyar végvár volt a török ellen, a török 1554-ben mégis bevette, s negyven évig ült a várban. Fülek ekkor egy bég parancsnoksága alatti szandzsák (járás) központja volt. 1593-ban kergették ki a várból a törököt, s azután 1686-ig, a töröknek Budáról való elűzéséig egyik legfontosabb végvár is marad a török ellen. 1605-ben Bocskai István fejedelemé volt Fülek vára, s ekkor kezdte fénykorát élni Fülek: 1606-ban visszakerült a király kezébe, s a következő évtizedek jelentették Fülek dicsőségét. A XVII. század folyamán Bosnyák Tamás, Rhédey Ferenc és Wesselényi Ferenc, a Széchy Mária kezét Murány várával együtt elnyerő nádor volt a vár parancsnoka. Ebben az időben, évtizedekig, Füleken tartotta Nógrád, Heves és Pest megye a megyegyűléseket, mert az illető megyék nemesei a török elől Nógrádba, Gömörbe menekültek. Fülek várát állandóan bővítették, erősítették. 1682-ben itt kiáltották ki Thököly Imre erdélyi fejedelmet Magyarország királyává, a trónt azonban sosem foglalhatta el. Még ugyanabban az évben fel is robbantatta Thököly Imre Fülek várát, s azóta a vár romokban áll. Csak néhány fala, tornya emlékeztet a régi dicsőségére. Fülek történetének egyik hősi alakja volt gróf Koháry István várkapitány, a költő, aki egy ideig Thököly Imre munkácsi fogságában is senyvedett, mert hű maradt királyához. Kiszabadulván, nehéz harcok múltával Fülek vára alatt építtetett magának kastélyt, hogy ott pihenjen meg. Ezért vált Fülek a Koháry-Coburg uradalom egyik központjává is.

 A széles Ipoly völgyében, szerte északnak, délnek, messze földön híres és retteget fiatal lovag volt a daliás Falkos vitéz. A gazdag Kacsicsok nemzetségének sarja volt, őseire olyannyira büszke, hogy nem is ösmert önmagánál különb urat. Még magát a királyt sem. Tudta ezt a király, szegény Béla király, de nem sokat tehetett ellene, mert egyéb baja is akadt, mint hogy gőgös főuraival perlekedjék. Országát a tatár pusztította el, koronáját Bécsben Fridrik osztrák herceg zsákmányolta zálogul, két kicsi lánya ott halt meg a dalmát tenger partján, amikor a tatár elől menekült, s mind e sok veszedelem után csak egy gondja volt, miként építhetné újjá a felégetett, lerombolt országot.

Aki jó barátjaként jelent meg előtte, két kézzel ölelte segítőtársul. Sokan is voltak ilyenek. Ámde számosan olyanok is, akik vígan halásztak a zavarosban, a maguk pecsenyéjét igyekeztek megsütni idegen tüzek mellett. A maguk hasznát, maguk jólétét, maguk mulatságát keresték. A nagy pusztítás után ezek ellen még nem volt erős a király karja, kardja.

Ilyen pöffeszkedő lovag volt Fülek várában Falkos lovag is.

Mulatott, dorbézolt, kalandra, pénzre éhesen fosztogatott, idegen urak jobbágyait gyötörte, attól vette el maradék jószágát, akinél éppen találta. Egyszer Hollókő várába vetette be magát, máskor Sőregen mulatozott, ivócimborákat keresett Somoskőn, haddal támadta meg Ajnácskőt egy szép lány szeméért.

Veszedelmes fiatalember volt.

Leginkább mégis Fülek várában szeretett tartózkodni, mulatozni, dőzsölni, holott ebben az időben Fülek vára csupán afféle varjúfészeknek számított, nem pedig annak, amivé később építették az utódok: sasfészeknek. Mégis ebben a fekete kősziklára emelt kővárban érezte jól magát.

Saját nevéről nevezte el Füleknek. Volt, aki a várat Falkos várának hívta, aki Fulkó lovagénak.

– Falkos fülei mindig meghallják, valahányszor víg cimborák gyűlnek össze valahol – mondogatta elégedetten -, de nemcsak a sípok, a táncok muzsikáját hallják meg Fülek fülei, hanem a szarvas bőgését, őz sivítását, farkas üvöltését is.

Mert a lovag mindenekfölött a vadászat mulatságát kedvelte. Lovon nyargalva kergetni az őzet, futni szarvas után az erdők mélyében, nyúlra uszítani kopót, rókára agarat, dárdával, késsel döfni le vaddisznót, titkon meglepni farkastanyát. Még medvét is űzött a Polyána rengetegében. Íjának egyetlen pendítésével szedte le az ég alól az ölyvet, érte utol nyilával a haraszt között menekülő nyestet.

Történt egy napsugaras őszi hajnalon, hogy egyedül, halk várakozásban ült a Karancs-erdő legmélyebb zugában. Íját térdére fektette, szinte lélegzetvétel nélkül várta az erdő királyát, a fejedelmi szarvast. Napok óta üldözte már, most úgy vélte, megtalálta, a szarvas finom léptekkel, alig hallható ágreccsenésekkel közeledik.

S íme, türelme jutalmául a kicsi tisztáson a reves tölgyfa előtt valóban megjelent a koronás díszű csudaszarvas. A lovag gyorsan emelte íját, röppentette a nyilat, valahogy azonban mégis elhibázta, mert a nyíl csak sértette a szarvast, le azonban nem döntötte. A szarvas nagyot fújt, földnek szegezte ág-bogas fejét, nekirontott a lovagnak, döfte, taposta, fújta, dühöngve. Falkos lovag nagyot ordított, késével döfött a hatalmas állat szívébe. A szarvasbika összerogyott, de összeesett a lovag is, vérükben omlottak egymás mellé. A zajra, ordításra, recsegésre, ropogásra előfutottak a szolgák is, dermedten állták körül fiatal urukat, a rettenthetetlen, erős Falkos lovagot és a kimúlt bikát.

– Vége van urunknak, vége van urunknak! – jajongtak a szolgák, süvegüket mélyen megemelve.
Az egyik vadásztárs azonban lehajolt a lovaghoz, hallgatta a lovag szíve dobogását, tekintetével a lovag szeme rebbenését.
– Még él – ugrott föl -, nincs mit veszítenünk, gyorsan kötözzük be sebeit, vigyük tető alá, ott fektessük le!
Így is történt. Letépték Falkos lovag szakadt ruháit, borral mosták meg a sebeket, puha rongyokkal tapasztották. Négy rúdból saroglyát eszkábáltak, és vigyázó léptekkel haladtak az ösvényen egy messzi kunyhó felé.

Az öreg Sámson jobbágy lakott a kunyhóban a lányával, a szépséges, ifjú Erzsébettel.

Befogadta az öreg jobbágy az elalélt Falkos vitézt, szalmaágyat készített számára, forrásvízzel mosta le, be is kötözte, s úgy hagyta nyugodni. A leány maradt mellette ápolónak. El nem mozdult mellőle, ügyelte arca pírját, mint kezd magához térni, mint vesz harmadnapra mély lélegzetet.
Ekkor rebbentette föl szemét a lovag.
– Hol vagyok? – tekintett körül tétován, kérdezte gyenge hangon.
– Mi történt velem?
– Sámson jobbágyod házában vagy, uram – felelte a leány -, szarvas támadott meg. A szarvast ledöfted, de te élsz.

Ahogy gyógyult, erősödött Falkos vitéz, úgy szerette meg a szépséges leányzót egyre jobban, egyre szenvedelmesebben. Híven ápolta a lány, nem tágított mellőle, etette, itatta.

A hatodik napon ezt kérdezte a lovag:
– És te ki vagy, szép leány, mi a neved?
– Erzsébet a nevem, uram, a jobbágyod engedelmes leánya vagyok, ápolód.

Gondozta, ápolta a leány a lovagot szakadatlan, sebeit gyógyírral kenegette, újrakötözgette, vizet adott innia, főzött neki egyszerű ételeket. Dúdolt is halk dalokat a lovagnak. De szomorúan gondolt arra ma pillanatra, amikor majd a lovag búcsút mond, s itt hagyja a kunyhót, mert neki is megtetszett a lovag. A lovag azonban most már le nem vette szemét a szépséges jobbágylányról, a szíve indulatának nem is akart vetni gátat. Két hét múlva a lovag annyira összeszedte magát, hogy lováért küldött, szolgáiért izent, vissza akart menni a várba. Hozták is kedvenc lovát, feltámogatták rá.

Erzsébet, szép leány, szemében könnyek csillogtak. Nehezére esett a búcsúzás. A lovag azonban megfogta a kezét, s így szólott:
– Köszönöm neked mindazt, amit értem tettél, hogy ápoltál, itattál, etettél, egészségre segítettél. Megköszönni igazában azonban fönn, a várban óhajtom neked. Jöszte hát velem Fülek várába, ott fogunk élni együtt.

Erzsébet így felelt:
– Nem hagyhatom itt ősz apámat uram. Nem mehetek veled Fülek várába, mert én csak jobbányleány vagyok, te pedig gazdag nemes úr vagy, te engem soha nem vehetsz el feleségül. Van már énnekem hites vőlegényem.

Falkos lovag haragosan rázta meg a fejét:
– Hát nem tetszem neked, Erzsébet, szép leányzó?!
– Nagyon is tetszel, uram, de nem hagyhatom itt az erdőt, a kunyhót, nevelt állataimat.
– Én vagyok a várúr, velem jössz, parancsolom! – kiáltotta Falkos lovag. – Jaj annak, aki ellenkezni mer velem. Ülj fel gyorsan a másik lóra.

Így került föl az öreg Sámson leánya, Erzsébet, Fülek várába. Falkos lovag úgy rendelkezett, hogy az apának, az öreg Sámsonnak egy erszény aranyat vigyen a várnagy a leány vételára fejébe, de a várnagy nem találta meg az öreg jobbágyot, mert az szégyenében elbujdosott az erdő mélyén. Három napig rótta az erdő ösvényeit étlen-szomjan a vén Sámson apai bánatában, ekkor felment a várba, kopogtatott a kapun, kiáltozott, lányát követelte, de az őrség nem engedte be. Elszakították a lányától végleges erővel.

Visszatámolygott az öreg jobbágy az erdőbe, s a legmagasabb bazaltszikláról az alant sötétlő mélybe vetette magát. Egy hét múlva találtak rá Falkos lovag vadászai, de a lánynak bevallani sohasem merték, hogy apja nincs többé.

 – Földet ajándékoztam neki, távol a vártól, ha majd felépíti házát, meg is látogatod! – hazudta a lánynak a lovag.

Falkos lovag egyre inkább rabja lett a lánynak. Drága ruhákkal halmozta el, kincseket szórt tenyerébe, mindig csak kedvét kereste, minden szeszélyét teljesítette. Az egész vár népe úgy ugrált, ahogy Erzsébet parancsolta.
– Végy el feleségül! – mondogatta, parancsolta, kérlelte Falkos lovagot a lány.
– Mindent kérhetsz tőlem, csak ezt az egyet nem! – ellenkezett a lovag. – Jobbágylányt oltár elé nem vezethetek.
– Akkor pedig templomi hit nélkül is én leszek a vár úrnője! – toppantott aranytopánkájával a leány -, drágaköveket, ékszereket, gyöngyöket hozz nekem, a világ minden kincsét akarom! Rendezz vadászatokat, hívass muzsikusokat, legyen a várban tánc, örök mulatság!

Falkos lovag alig bírt már eleget tenni a lány mind szeszélyesebb követeléseinek, engedelmes szolgája lett már ő a leánynak. S minél szebb akart lenni a leány, annál több gazemberséget követett el miatta Falkos lovag. Rabolt, fosztogatott, végül hamis pénzt is veretett. Reggeltől estig verték a hamis pénzt a vár mély pincéjében, ezzel árasztották el Nógrádot, Gömört, Hevest, Zólyomot, még a budai vásárokra is eljutottak vele.

Elszomorodott jó Béla király, amikor fülébe jutott Falkos lovag garázdaságainak, viselt dolgainak a híre. Magához rendelte Székesfehérvárra, hogy az ország nagyjai előtt feleljen tetteiért.

Sírt-rítt Erzsébet, szép leány, amikor ezt meghallotta, s a lovag búcsúzni kezdett.

– Én vagyok az oka a te vesztednek! – kiáltozott -, ne hagyj el, Falkos lovag, ne hagyj el, mert szeretlek!
– Nem most kellene szeretned, amikor már tönkretettél! – felelte keserűen a lovag.
– Miért nem voltál hozzám erősebb, miért teljesítetted minden szeszélyemet! – folytatta a leány.
– Most már késő! – tolta el a lovag magától a leányt -, megyek az ítélőszék elé. A király lesz a bírám.

Bevallotta Falkos lovag minden bűnét, gyalázatát a király úr és a bírák előtt.

 – Egy széplány hálójába kerültem – hajtotta le a fejét -, feleségül venni nem tudtam, mivel jobbágylánynak született.
– Inkább emelted volna lovagi magadhoz – szólt zordul a király -, nemes asszonnyá tetted volna, így pedig ország gyalázatául maradtok mindketten. Most már későn bánkódsz. Halld tehát ítéletemet: Mivel hogy bűnödet megvallottad s megbántad, azt parancsolom, hogy mához két hétre meztelenre vetkőzve, ruha nélkül vívj meg egy páncélos vitézzel. Ha sikerül a páncélos vitézt legyőznöd, akkor tiéd az igazság, mert a jó szellem győzött a rossz fölött. Ha azonban elpusztulsz, ez napnál fényesebb bizonysága lesz annak, hogy nem a jobbánylány a hibás, hanem te magad. Ha mindeneken túl mégis életben maradsz, a leány vettessék a tűzbe, mint égetni való boszorkány.

Megköszönte Falkos lovag az ítéletet, térdet hajtott a bírák előtt, s eltűnt Fehérvárról, erőst ígérvén, hogy két hét múlva a bajvívásra ruhátlan, egy szál karddal a király előtt megjelenik.

Eltűnt, s nem is jött többé vissza. Sem két hét múlva, sem három múlva. Negyedik héten fegyveres embert küldött a nádor Fülek várába, kötözzék meg Falkost, hozzák a király elé. De Falkost ott sem találták. Csak Erzsébet, a szép jobbágylány rakta rendbe gyöngyös ruháit, násfáit, gyűrűit, karkötőit, minden drágaságát.
– Hol van a lovag? – kérdezte a nádor embere. – Keresteti a király.
Erzsébet nyugodtan felelte:
– Hát hiszen felmentették őt, feloldották bűnei alól! Ezt mondta nekem, amikor visszajött.
– Ha ezt mondta, hazudott! – kapott kardjához a nádor embere. Nem kapott felmentést, tetteiért bűnhődnie kell.

Erzsébet, szép leány, a ruháira roskadt:
– Akkor hazudott nekem is! Azt mondta, becsülete napnál ragyog fényesebben, új honba utazunk. Ott lent találjátok őt a persei ménesnél, jó lovakat válogat. Amerre a kút van.

Lóra pattant a nádor embere, hogy elfogja Falkost. Megorrontotta azonban Falkos, hogy keresteti a király, látva a nádor emberét, ő is lóra ugrott, s nyargalt szélvészként Losonc felé.

Soha nem látták többé.

A nádorispán küldötte haragtól szikrázva tért vissza a várba.
– Eltűnt a gazdátok, Falkos lovag – kiáltotta fennen -, a király urunkra maradt a vár. Te meg, Erzsébet, szedd össze minden holmidat, minden drágaságodat, jössz el a királyhoz.

A király jól megnézte a szépséges Erzsébetet.
– Te vagy hát az a leány, aki annyi bűnre csábította jó Falkos lovagomat! Klastromba küldlek, vezekelj. Míg élsz, ott maradsz.

Erzsébet, szép leány, fejet hajtott, letérdelt a király előtt:
– Bűnösnek vallom magam, nagyúr! Az én fennhéjázásom, kincsek után való örökös sóvárgásom vitte bűnre a lovagot, Fülek urát. Megérdemlem, hogy szép hajam kopaszra nyírasd, drága köntösöm helyett darócot öltess rám, böjtöléssel könyörögjek magamnak irgalmat mind a földiektől, mind az égiektől. Egy utolsó imát engedj mondanom ablakod párkányára borulva.

Megengedte azt a király. Erzsébet, szép leány, imára roskadt le, magába mélyedve hosszan könyörgött, aztán hírtelen felugrott, drágaságait az ablakon át a mélybe vetette, s ő maga is utánuk dobta magát.

Nem kellett kolostorba vonulnia többé.
Sok, sok idő telt el ezután. Fülek várát másik kedves emberének adta a király, új kapitány, új parancsoló szava zengett a megújult kőfalak között.
Falkos lovagot már nem emlegette senki, még az öreg jobbágyoknak sem jutott eszébe, kinek szerelmi dalától volt valaha hangos a völgy, hogyan hívták a szép leányt.
Elmúlt talán harminc esztendő is azóta, hogy a füleki Falkos lovag megszökött a perdöntő bajvívás elől, s nyoma is veszett. Végül senki sem kereste.

Új harcok, új háborúskodások zaja verte föl az Ipoly-völgy csendjét.

Odafönn Nyitrában, a Zoborhegy tövében a legeltető pásztorok egy öreg, szakállas remete kihűlt tetemét találták sugárzó tavaszi hajnalon egy mély barlang ölén. Szótlan, csendes remete volt, senki sem bántotta, senki sem kérdezte, senkit sem zavart. Élt egyedül, magának, jótét lelkek látták el ennivalóval. Senki sem tudta, hogy hívták, honnan jött, mi bánat hozta a Zobor alá.

Összeszorított tenyerében ezüstláncot találtak, a láncon kerek, kopott érem csillogott, bevésve az érmen ez a pár szó:
„Erzsébet, halálomig tiéd vagyok!”

 Hej, de sok nehéz vihart állott ki erős Fülek vára; hányszor állta töröknek, kurucnak, labancnak ádáz ostromát, hányszor cserélt gazdát! Volt úgy, hogy tornyán magyar király lobogója lengett, volt, hogy a török szultán lófarkas zászlaját tűzte ki kövei közé a janicsár; tartott falai között fényes udvart Wesselényi Ferenc, a nádor, parancsolt benne Koháry István – aki nemcsak katonának volt jeles, hanem költőnek is -, léptetett lépcsőin Thököly Imre, a fejedelem, míglen maga romboltatta le végül, s ezzel örökre befellegzett Fülek várának. Rákóczi fejedelem kurucai már be sem tehették lábukat a várba, por és enyészet volt akkor már Fülek várában az úr.

Benzinfüstös autóbuszok adnak ma négyszögű, zömök, szürke tetős ágyútornya alatt találkozót, gyorsvonat mozdonya füttyenti most a rohanó időt.

Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra.
Megjelent: Madách kiadó 1979.

III. rész

Krasznahorka

Hat kilométerre Rozsnyótól keletnek, a Cseremosnya völgye fölött, kúp alakú kopasz kőszirten emelkedik a kuruc háborúk dalaiban is sokszor megénekelt Krasznahorka vára. A Cseremosnya vize Rozsnyótól délre ömlik a Sajóba. Krasznahorka várát 1320 körül a szepesi származású Máriássy család kezdte építeni a szepes-gömöri kereskedelmi út védelmére, tekintettel a környék gazdag ércbányáira. Krasznahorka kezdetben csak egytornyú kis erődítmény volt, az évszázadok folyamán azonban egyre nagyobbodott, szebbült, s vált mind erősebb várrá. Mai külső formáját a XVI-XVII. század folyamán kapta. A Máriássyak a pelsőci Bebek családtól vették meg a vár körüli birtokokat, a Bebekeknek azonban annyira megtetszett a felépült vár, hogy 1352-ben visszavették, majd az addiginál még jelentősebb erődítménnyé emelték. Hírhedt család volt, tagjai még hamis pénzt is verettek a várpincében. A várból sanyargatták a népet is. Krasznahorka kétszáz évig maradt a Bebekek kezén, eltekintve egy húsz esztendeig tartó „közjátéktól”. 1441-ben a husziták ugyanis elfoglalták a várat, de Bebek István visszahódította tőlük. A mohácsi csata után (1526) a hatalmaskodó utódok, Bebek Ferenc a két ellenkirály – Szapolyai István és I. Ferdinánd – közötti villongások idején Szapolyai mellé állt, Szapolyait támogatta, s közben zsákmányra éhesen ki-kicsapongott a várból. 1556-ban Ferdinánd vezére, Puchaim generális megpróbálta megostromolni Krasznahorkát, igyekezete sikertelen maradt. Néhány év múlva egy másik császári tábornok, Schwendi Lázár mégis bevette a várat, így a Bebek birtokok a magyar királyra szálltak. Krasznahorka nem sokáig maradt azonban királyi vár, mert 1585-ben ideiglenes adományként az Erdélyből származott Andrássy Péter várkapitány szerezte meg.

Az Andrássyak – akikből később báró, majd gróf lett – véglegesen 1642-ben kapták meg Krasznahorkát és a körülötte elterülő sok tízezer holdnyi birtokot, főleg erdőket. Így aztán Krasznahorka pontosan háromszáz évig meg is maradt az Andrássyak kezén. A Thököly-, és Rákóczi féle kuruc szabadságharcok sokszor érintették Krasznahorkát is. 1678-ban Andrássy Miklós kemény ostromot állott ki Thököly hadaitól. Az Andrássyak később II. Rákóczi Ferenc hívei lettek, s mivel ez idő tájt báró Andrássy István Gömör vármegye főispánja is volt, sokszor tartottak megyegyűléseket éppen Krasznahorkán. Amikor Rákóczi Ferenc fejedelem Rozsnyón országgyűlést tartott, Krasznahorkán lakott. (Jókai híres regényének, „A lőcsei fehér asszony”- nak néhány fejezete is Krasznahorkán játszódik.)  Ez időben a vár már erősen kiépült, s nemcsak erőssé, hanem széppé is vált. A várat a bécsi császári haditanács a kuruc háborúk végeztével (1711) sem bontatta le, mivel nem várnak, csupán egyszerű kastélynak számították, s a kastélyoknak a haditanács megkegyelmezett. Ez volt Krasznahorka szerencséje. A várban továbbra is laktak, katonaság is volt benne. A várat egy villámcsapás 1817-ben felgyújtotta, de az Andrássyak helyreállították. Egyik utolsó tulajdonosa, gróf Andrássy Dénes 1902-ben múzeumot rendezett be a várba, s a vár belső laktere azóta is múzeum. A vár bejárata előtt tekintenek le a völgybe az úgynevezett Bebek ágyúk, amelyeket 1545-1595 között öntöttek, s amelyek közül kettő még az 1848-49-es szabadságharcban is használtak a honvédek. Ugyancsak Andrássy Dénes építtetett egy drága, díszes mauzóleumot a vár alatti országút mellé, ahol ő és felesége nyugszik. Az Andrássyak dernői vasgyárában öntötték 1847-ben a budapesti Lánchíd némely alkatrészét, ezekből egy hatalmas láncszem ma is látható a várudvaron.

Élt egyszer a Sajó völgy erdőrengetegében, valahol a vén Pozsálló alatt, Gömör és Szepes határán egy szegény juhász. Bebek volt a neve, a pap Andrásnak keresztelte. Messzi vidéken fürge, szorgalmas, ügyes embernek ismerték. Távol volt még attól a kortól, amikor valaki már csak a konyhatűz mellett melegszik, unokáiban gyönyörködik, s legfeljebb ölre való fáért lehet kiküldeni az udvarra, egyébre nem alkalmatos. Hozzá hasonlóan igyekvőteremtés volt a felesége is. Fiatal kora ellenére már hat szép fia volt, kettejük legnagyobb öröme. Volt munkájuk reggeltől napestig. A juhász az állatait őrizte, egy szál kutyával ballagott velük fel s alá a réteken, irtásokon, legelőn. Az asszonnyal száz juhot fejtek meg minden este, formázták a sajtot, gyúrták a túrót, főzték a zsendicét. Övék volt a vesződség, az uraságé a nyáj.

 Történt egy madárdalos, harmathullásos májusi reggelen – frissen pattogtak még a bimbók, s a maradék hólé veszettül rohant a Cseremosnya vizébe – hogy Bebek juhász, amint nyája után mendegélt, héjavijjogást hallott maga fölött, ijedt cincogást lába alatt. A következő pillanatban le is csapott a madár a menekülő apró állatkára. Gyémántszemű, aranybundájú kis egérke menekült a ragadozó elől, zuhant rá a héja, feszítette karmait, de a juhász éppen az utolsó pillanatban vágta a botját a héjamadárhoz. El is találta. A madár csak elfeküdt a füvön, nem nyikkant többé. Kiszedte csőréből a juhász a remegő kis egeret, vitte a tiszta patakhoz, megmosta a vértől, tenyerébe vette, megszárította, meg is simogatta, úgy gyönyörködött benne. Tán még meg is szólal – vélte Bebek juhász – olyan okos szemű szép egér ez!

Alighogy ezt elgondolta, valóban megszólalt az egér.

– Köszönöm, amit értem tettél, te juhász, fogadd a hálámat. Tudd meg, én vagyok az egerek királya, nagy jót várhatsz tőlem. Azt mondom hát neked, te jószívű juhász, hogy ma éjjel, amikor a hold legfényesebben világít, jer ide, ehhez a bokorhoz, amely mellett ellenségem fekszik, sétálj az erdő felé, s amikor harmadszor megbotlasz, állj meg. A többi a mi dolgunk, az erdő lakóié!

Ekképp cselekedett a juhász. Alkonyatkor az akolba hajtotta nyáját, megfejték az anyajuhokat, leszűrték a tejet, az asszony megfőzte a kását, itták hozzá a pezsgő zsendicét. S mikor már mindenek elnyugodtak, Bebek juhász fogta a botját, s halkan, egyedül elhagyta a házat. Keresztül a réten az erdő aljába, kékesen világító holdfény őrizete alatt. Egyenesen a holt héja teteme iránt vitte a bocskora.

Szellemek órája volt, bagoly huhogott. Egyszer csak felfénylett a leglombosabbik galagonyabokor, s a juhász ijedtében megbotlott egy faágban. Továbbsietett, most gyökérben botlott meg. A bokor szinte ragyogott már, amikor a juhász egy hatalmas, fekete kőnek ütődött. A bokor alól most tizenkét törpe ugrott ki, tizenkét egér vonta kicsi hintót kísértek. Benne ült az egerek királya aranyos prémjében.

– Azt a követ emeld meg, juhász, amelyikben megbotlottál! – parancsolta az egérkirály, és Bebek juhász még fel sem ocsúdott az ámulatból, amikor már el is tűnt az egész csodamenet.

Bebek juhász szót fogadott, botját a kő alá nyomta, kifordította a követ. S íme, halljatok csudát: a kő alól ezernyi aranypénz hullott ki ezüsttel keverve. Tömérdek kincs volt! Gyorsan körülnézett a juhász, nincs-e tanúja a varázslatnak, de csak bagoly röppent el fölötte. Lekapta süvegét, töltötte tele arannyal, az ezüstöt a szűre ujjába gyömöszölte, alig bírta terhét cipelni. Énekelni szeretett volna örömében, de még idejében összeszorította a száját, nehogy hangot adjon diadalmának. S ahogy tántorog a dombról lefelé súlyos terhével, bocskora hegye újra felrúgott egy követ. Fénylett, szikrázott az öklömnyi kő a holdsugárban. Először ügyet sem vetett rá, de mert éppen megpihent, felemelte hát, s az aranygarmada tetejére tette. Majd eljátszanak vele a gyerekek, gondolta.

Otthon senki sem vette észre a távozását. Beosont a sajtos kamrába, s a legnagyobbik szakajtóba rejtette a pénzt, kopott bundáját terítette rá. Aludni sem tudott az örömtől s izgatottságtól, azon imádkozott, csak meg ne sejtse valaki ezt a nyakába omlott roppant gazdagságot. Meg sem merte másnap mondani a feleségének, csak a fénylő követ adta oda gyerekeinek, gurigázzanak vele. Különös, kemény kő volt, ha egy másik kőnek vágták, csillagként szikrázott.
A pénzes szakajtót csak este merte megmutatni Bebek juhász a feleségének, amikor már nyugalomra tért a ház.
– Gazdagok vagyunk! Teméntelen gazdagok! – túrt az aranypénzek közé Bebek juhász, és ujjai között csurgatta a pénzt.
Az asszony belesápadt. Egyetlen aranyat sem látott életében, nemhogy ennyit.
– Mit csinálunk vele? – sóhajtotta. – Ellopják!
– Földet veszünk – mondta a juhász – és ezer birkát is, megvesszük mind a rétet a Pozsálló meg a Pipityke alatt.
– Nem engedi az uraság! – könnyezte el magát az asszony. – Ha megsejti, hogy ennyi pénzünk van, elszedi tőlünk.
Hát csak ültek a nagy szakajtó pénzen, s egyetlen ezüstöt sem mertek kiadni. Hetednap arra vetődött egy öreg házaló, sajtot akart venni. Meglátja a juhász hat fiát, ahogy a fénylő követ rugdossák. Felemeli a követ, megnézi, s este megvárja a juhászt.
– Hallod-e, te Bebek András, add nekem ezt a követ. Nekem lányaim vannak, őket jobban illeti az ilyen fényes kő, hadd játszanak most ők vele.
– Nem eladó a kő – felelte a juhász.
– Adok érte tíz tallért.
– Nem eladó.
– Százat!
– Nem adom.
– Ezret!
Az asszony már-már adta volna, de a juhásznak nem ment a fejébe, hogy a házaló ilyen könnyen miért adna a kőért ezer tallért is. Megrántotta a vállát, s ennyit mondott:
– Van nekem pénzem, a kő nem eladó!
– Honnan van neked annyi pénzed, Bebek juhász, hogy egy ilyen követ ezer tallérért sem adsz?
A juhász összenézett a feleségével, egymásnak villantották a szemüket, hogy el ne árulják véletlenül a szakajtóban aranyló kincseket. A juhász így válaszolt tehát:
– Itt van minden kincsem a hat fiamban!
– Bolond vagy, te juhász! Jövő héten újra jövök.
Jött még kétszer a házaló, vásárolt is sajtot, egyre többet ígért a ragyogó kőért, de a juhász nem adta. A harmadik hét végén azt mondta a juhász a feleségének:
– Hallod-e, te asszony! Ha ez a kő annyit ér, akkor jobb, ha nem is őrizzük, még elgurul valahová, meg nem találjuk. Ha pedig szem előtt van, előbb-utóbb elszedi tőlünk az uraság. Felviszem én ezt a követ magának a királynak!
Fel is szedelőzködött a juhász. Felvette ünneplő ingét, virágokkal kihányt újdonatúj szűrét, jobbik bocskorát, s nagy, kerek gomolyasajtot meg egy rozscipót tett a tarisznyájába, alája rejtette a fénylő követ, s így ballagott fel a király őfelségéhez Budára. Hét nap folyton csak ment delelő nap iránt.
Nagy búsulásban volt a király, mert a tatárok csak az imént pusztították el az országot, mindenfelé romot látott az ember, bánatot és gyászt. Attól tartott a király, visszatérnek a kutyafejűek, s nincs katonája, aki megvédje, nincsen kardja, amit kihúzzon, nincsen vára, ahová meneküljön. Éppen erről tanácskozott a megmaradt főurakkal, amikor jelentették neki, hogy egy hegyi juhász érkezett porral lepve, szakadt bocskorral, és csak vele akar beszélni, senki mással.

Bólintott a király. Beengedhetik.
– Uram, királyom – állt elé az út porától hintett, széltől cserzett arcú juhász -, ajándékot hoztam neked Gömörországból.
Hámozza ki a tarisznyából a maradék gomolyát s a fél cipót, s teszi a király asztalára, tanácsurak elé. Mosolygott bágyadtan jó Béla király.
– Köszönöm, jobbágyom, derék juhász, a szívességedet, de hát annyira mégsem éhezem, hogy a tiédet kívánnám.
– Ez csak a teteje, az alja itt van, a tarisznya mélyén!
Emeli ki Bebek juhász a kétökölnyi csillogó követ, meg is pörgeti, teszi a sajt mellé. Oly fényt vet a kő, hogy a megannyi főúr, bámész ajtónálló majd belevakul.
– Hisz ez gyémánt! – kiált föl a király. – Hol vetted vajon?
– A juhlegelőn leltem, erdei kiskirály ajándéka volt. Csak téged illet, nagy király úr!
Veszi kezébe a király a gyémántot, forgatja, emelgeti ő is. Templomi oltár nem sugárzik úgy karácsony éjjelén, mint a juhász gömöri mécsese itt most, Budán.
– Mit kérsz érte, mi a kívánságod, te juhász? A magam szegénységében mit adhatnék neked?
– Nem kérek én semmi mást, uram, királyom, csak azt, hogy ízleld meg sajtomat, amit neked főztem, törj egy darabot a kenyérből, amit neked sütött a feleségem, s ha ízlett neked, engedj hét aklot építenem fenn a hegyekben. Csak egy kicsinyt nagyobbacskákat.
Gyémántkő fénye ragyogott a király szomorú mosolyára:
– Ha csak ennyit kívánsz, teljesüljön hát!
Emelte alázatosan süvegét a juhász, köszönte szépen az engedelmet, de amint kitette a lábát a palotából, szél szárnyán repült vissza Gömörországba, meg ne gondolja magát a király, utána ne kiáltson! És fel is építette aklait: Berzétét, Csetneket, Sólyomkőt, Szádvárt, Tornát, s ami előnevükké vált: Pelsőcöt. Minden fiának egyet. Ennenmagának pedig Krasznahorkát.
„Gyönyörű erdőcske” – fordítja Mikszáth Kálmán magyarra Krasznahorka nevét. Kecses tornyaival, széles, magas falával a kúp alakú hegy tetején olyan, mint az óriáskirály fején az óriás korona. Gyermeki képzeletünk mindenkor ilyennek képzeli el az igazi várat. Csodálatos betetőzése egy kőgörgeteges dombnak, ahogy mögötte az erdővilág sűrűje zöldell vagy kéklik. Bebek Ferenc ágyúi évszázadok óta a Cseremosnya völgye felé ásítanak dologtalanul, tátott öblükkel; címeres testükön olykor játékos gyerekek lovagolnak vígan. A múlt század elején még laktak itt grófok, a Székelyföldről ideszármazott csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássyak utódai. Ma is láthatod még konyhájuk mellett az ebédlőtermüket, álmélkodsz II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelmünk lovon ülő tábori dobosának képén, a zegzugos lépcsőket járva le-lehajolsz, hogy rég volt várkisasszonyok kertjének illatos virágját megszagold. Egy hosszú vaslemez a pest-budai Lánchídra emlékeztet, a híd vastag láncszemeként öntötték csaknem másfél évszázada a közeli Dernőn. Kerek háromszáz esztendeig voltak urai a várnak és a környező roppant erdőknek, falvaknak az Andrássyak.

S aki a várkápolna hűvösébe lép, ott is egy valahai Andrássy feleséggel találkozik, aki több mint kétszáz éve halott. Üvegkoporsóban, fekete selyemruhában nyugszik múmiaként Andrássy Istvánné Serédy Zsófia. Fél karját holtában is magasra emeli.
A legenda úgy tartja, hogy a lőcsei fehér asszony volt a vetélytársa, a híres szépasszony, Korponay Jánosné Géczy Julianna. Úgy meséljük el történetüket, ahogy a családi hagyomány – az Andrássyak hagyománya – tartotta, s ahogy ők Jókainak elmondták.
A nagyságos fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek szabadságharca idején báró Andrássy István volt Lőcse város parancsnok-kapitánya. Ebben az időben Andrássy Istváné volt Krasznahorka vára. Andrássy báró Lőcsén lakott, felesége két gyermekükkel, Ferenccel s  Józseffel pedig Krasznahorkán. Andrássy István Lőcsén szeretett bele Korponay Jánosnéba; Korponay János mint kuruc huszárkapitány éppen messzi tájakon hadakozott. A szépasszony, Korponayné vette rá – így mondja a regényes történet – Andrássy bárót, hogy adja át a labancnak Lőcsét. Ez volt a szerelem ára. Hogy pontosan így volt-e, a szerelem játszott-e közre avagy a pénz, netán csak incselkedés avagy a labancgenerális ígérgetése: ezt megfejteni a történészek dolga. Mi a mesét mondjuk.

Krasznahorka várában ezalatt Andrássy István öccse, Miklós volt a várkapitány. Híven őrizte sógornőjét, Serédy Zsófiát s a két kisgyereket, Ferencet s Józsefet. Dervisgenerálisnak nevezték Andrássy Miklóst, mert szerzetesi csuháját cserélte fel vitézi öltözékkel, s mert török-tatárok is szolgáltak seregében. Szellő szárnyán, suttogó levelekben, titkos hírhozóval jöttek kósza híradások Andrássy István lőcsei szerelmeskedéséről; hitte is a feleség, nem is, ha bánkódott rajta, csak rejtve bánkódott, kisfiai ne lássák. Nevelte őket szeretettel jóra, szeretetre. Nevelte azonban őket Miklós nagybátyjuk is, harcra és kardra, vitézi sorra. Józsefen az előbbi fogott, Ferencen az utóbbi. Remekül ülték meg a lovat, bántak puskával, karddal, végül apró ágyúval is, mert kiságyút is öntetett nékik a dervisgenerális. Azzal tanultak célba lőni naponta a vár ormáról lefelé. Csetneken öntötték a kölyökágyút, Tiszolcról hozták a puskaport, Rozsnyóról a piciny golyóbist.

A kósza, bizonytalan hírek után egyszer aztán megérkezett a bizonyosság: a krasznahorkai várúr, Andrássy István föladta odaát a Szepességben Lőcse városát. Nem a kurucoké már a híres székváros, hanem a németé, a bécsi császáré. Üzent is Andrássy István, hogy két hét múlva átjön Krasznahorkára is, vasárnapi mise órájában, húzzák meg a harangot. Öccsével és feleségével Krasznahorka átadásáról kíván értekezni. Visszaüzenték neki Lőcsére, hogy felesége Krasznahorkán belebetegedett a megannyi hírbe. És azt is üzente éktelen haragra gerjedve Andrássy Miklós, a dervisgenerális, Rákóczi fejedelem hív embere, be ne merje tenni a lábát Andrássy István saját várába, mert ágyúval tisztogatja előtte az utat!

Üzent vissza Andrássy István: megy ő Krasznahorkára csak azért is!
Jött is az ígért vasárnapon. Amikor a köd felszállt a völgyben, s a Pacsai hegytetőn előretört a napsugár, lám, ott hajtatott már odalenn a szomolnoki úton négylovas hintaján, díszes huszároktól kísérve a várúr, a báró. Messziről látták a vártoronyban figyelő őrök, miként porzik az út.
Sápadt arccal, gyöngyöző homlokkal feküdt odabenn az asszonyszobában a feleség, Serédy Zsófia, már sóhaja is alig hallatszott. Mellette térdelt kisebbik fia, József.
A dervisgenerális a várkapu elé vontatta a csetneki rézágyút, puskaporral, golyóbissal, fojtással tömette. Hosszú vasnyélen égő kanócot nyomott kisöccse, Ferenc kezébe.
– Ellenség érkezik! – mondta. – Labanc!
Közeledett az apa fölfelé a meredek úton, alakja láthatóbbá vált. Kihajolt a hintajából, úgy intett feléjük.
– Lőj! – parancsolta most Andrássy Miklós. – Áruló ez!
A kölyökágyú elpukkant, magasra csapott a füstje, s ahogy a füst eloszlott, azt látta a világ, hogy a golyó szétverte a hintó hátát. Andrássy István sápadtan, sértetlenül maradt benne. A lovak ágaskodtak, a hintó recsegett. Andrássy Ferenc kezében lobogott a kanócos fáklya.
– Még egyszer! – parancsolta a generális.
A kis Ferenc halotthalványan ejtette ki a kezéből az égő kanócnyelet.
– Valaki sikoltott, s megfogta a kezem – mondta döbbenten.
Az anya, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia sikoltott odabenn utolsót, s emelte fel védőn a kezét. Mert még halála percében is szerette urát, s még akkor is óvta fiát, nehogy megölje apját.
Az apa odalenn a hintóban mindezt nem hallotta. Csak a fiát látta, csak a hintaja billent meg. Odaszólt a kocsisnak:
– Hajts, de vissza!
Zihálva kaptattak az előbb fölfelé a lovak, ahogy megfordultak, könnyedén vágtattak lefelé. Elnyelte őket a por, a messzeség.

A várkápolna harangja most kondult meg.

És Andrássy Istvánné úrasszony karja örökké úgy maradt.

Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra.
Megjelent: Madách kiadó 1979.

IV. rész

Csetnek

Csetnek vízi vára a Sajóba ömlő Csetnek patak völgyében 1245 körül épült. IV. Béla király ugyanis 1243-ban Pelsőc, Betlér, Dobsina vidékén hatalmas földterületet adományozott az Ákos nemzetséggel rokon Bebek Fülöpnek s Detrének. Mivel a csetneki hegyekben kiváló vasércet s rezet bányásztak, a vár körül épült kicsi falucska csakhamar felvirágzott, vagyonos várossá lett, különösen akkor, amikor szász bányászok, ércolvasztók s vashámorosok települtek a vár köré. A csetneki vas minősége országos hírűvé vált, a község gazdagodott. 1328-ban Károly Róbert király széles körű városi jogokat adományozott Csetneknek: szabad vásártartást, vámmentességet s a gonosztevők megfélemlítésére pallosjogot. A pallosjoggal azonban vissza is élt, és sokkal később, 1759-ben Mária Terézia királynő megfosztotta Csetneket szabadalmas jogaitól. Néhány évtized múlva azonban II. József ezeket a jogokat visszaadta. Csetnek vára – amely ma a falu közepén van – sokat szenvedett a pártviszályokban, a török és kuruc háborúk alatt, sőt időnként százával ragadta el a pestishalál a lakosságot. A várban sűrűn változtak a tulajdonosok: 1420-ban már a Csetneki család a vár ura, majd lettek tulajdonosai a Horváthok, Bakosok, az Andrássyak, a Thökölyek, Rokfalusyak. 1700-ban a Rákócziak a gazdák, majd ismét az Andrássyaké s a Szontághoké. A Szontághok sokat fejlesztettek a bányákon és a vashámorokon. Csetnek vára a kuruc hadjáratok éveiben, 1680 – 1710 között lassanként romba dőlt, csak két tornya s csekély földszintje maradt meg. Későbbi birtokosai igyekeztek annyit megmenteni a várból, amannyit lehetett. Legutolsó tulajdonosa, Sárkány Gyula 1900 táján helyreállította a saroktornyokat és a lakóépület megmentett részét. A vár maradéka ma is áll, lakóház jelenleg is. A vár mellett emelkedik Szlovákia egyik legszebb gótikus temploma s benne Szlovákia legrégibb, 1492-ben létesített orgonája. Az orgona ma is szépen szól. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még igen híres volt a csetneki csipke s a dohány.

– Ezt a várat nem dombtetőre építem, hanem víz mellé, minden sziklánál jobban védi a benn levőket a mocsár, ingovány.
Ekképp határozott Bebek juhász hatodik fia, amikor a jutalmul kapott várhelyet a Csetnek-patak völgyében felmérte. Hat aklot emeltethetett Bebek juhász a fiai számára jó Béla király engedelmével a krasznahorkai erdőben talált csillogó gyémántért. Hat várat ugyanis. Csetnek lett az egyik. A Fülöp nevű fiú kapta, de osztozott benne Detre is.
– Ha még egyszer támad a tatár, vízbe könnyebben fullasztható a beste, mint a várbástya mögül lőni le nyíllal.

Nem Csetnek volt az egyetlen, vizek erejére bízott váracska Gömörben akkortájt, de ez tartott ki legtovább. Folyondárral befuttatott bástyája ma is de sokat tudna mesélni ostromról, csatákról, udvarának szelíd virágjai pedig talán még a Bebek kisasszonyok gondozó keze nyomát őrzik. S ha e földben gyökerező virágoknak netán utolsó illatfelhőjük is ellibbent már az időben, ott maradt virágszövő, virágot álmodó ujjaik nyoma a várudvar hatalmas templomának megannyi színes oltárterítőjében, kehelyborítójában, papi keszkenőjében. Ezek a hímzett tarka virágok ma is elevenen élnek, ma is mosolyognak, ma is emlékeznek.
A fiú utód nélkül elholt Bors fia Bors földjeit kapták a jeles Bebekek Béla királytól, így hát Csetneket is. Akinek közölök Pelsőc jutott, megtartotta a Bebek nevet, aki Csetneket íratta magára, ennek nevét vette föl. Így lettek az utódok Csetnekiekké. Egy ilyen jeles utód, Csetneki János, állhatatos híve lett Károly Róbert királynak, meg is járta ezért a nagy ellenfél, Csák Máté néhány börtönét is. Sáros várának mély tömlöcéből szabadult ki Csetneki János a rozgonyi csata után végül. Onnan fordította ismét lova fejét Gömör megye iránt, hogy sok ádáz osztozkodás után viszontláthassa kedves tanyáját, Csetneket.
De mivel a Bebekek mindig többen voltak, mint amennyi kastély, kapott a csetneki birtokból egy tisztes részt egy másik testvér, Csetneki Miklós is. S az volt a legszokatlanabb ebben az osztozkodásban, hogy békén tudott a két testvér megférni egymással. Pedig hej, de viharos, hej de veszekedős idők zúdultak a hazára a három királyjelölt, Ottó, Vencel, Károly Róbert idejében! A Csetnekiek azonban el nem tántorodtak az Olaszhonból jött királytól, ennél fogva Károly Róbert mindig is kimutatta háláját irántuk.
Olyan jogokkal látta el Csetneket – bár e jogok adásába nemcsak a hűség, hanem a hegyekben bányászott csillogó csetneki csoda, a réz is közbeszólt -, amilyenekkel csak igen jelentős városok dicsekedhettek. Négyszer tarthattak évente nagyvásárt a csetneki piacon, a várúr szabadon vámolhatta el az árukat, ennél fogva kedvére gazdagodhatott mind az úr, mind a jobbágy, de ami ennél még fontosabb jog volt, pallosjogot kapott a város. Ez volt aztán az igazi hatalom! A kard! Akinek ilyen szabadalmas pallos fénylett a kezében, minden útonállót, rablót, tolvajt, lókötőt, gyilkost, rossz személyt, boszorkányt a maga bírái ítéletével, királyt sem kérdezve meg, lenyakazhatott. Ott függött a pallos a városkapu fölött, mindenki láthatta, mindenki félhette. Hogy aztán néha annak a nyakát is szegte a hóhér, aki meg sem érdemlette, az tudván tudhatta be a maga ennen személyének: miért kötözködött bíróval, várúrral, tanácsbéliekkel?! Dolgát a hóhér mindig megelégedésre végezte, bár olykor sürgősen kellett kölcsönkérni egyet-egyet Kassáról, Lőcséről, ha Csetneken vállalkozó éppen nem akadt, egészen addig, amíg Csetnek városa rá nem fizetett. De ennek elmondásával ugorjunk csak néhány évszázaddal előre az idő versenypályáján, hogy utána ismét visszaugorjunk.
Az lett a sorsa ennek a pallosnak, hogy utóbb nem is annyira tolvajok, rablók nyakával foglalatoskodott, mint inkább boszorkányoknak, bűbájosoknak, varázslóknak kikiáltott férfiak, asszonyszemélyek megcsúfolásával. S noha Könyves Kálmán királyunk régen kimondta, hogy mivel boszorkányok nincsenek, nem is üldözendők, nem sokat törődtek ezzel a kései utódok, s csak megpörkölgették, csak meg-megvesszőztették mindazokat, akire ráfogható vala a boszorkányosság. Ebből folyólag a pallósnak is akadt néha dolga még Mária Terézia királyasszony idejében is.
Azaz: akadt volna Csetneken is.
Ha a királyasszony kellő kellő időben meg nem haragovék.
Történt ugyanis, hogy Csetnek városában csak nem állt be a szája soha Szeverini Illés hites feleségének, Vozár Máriának. Hol a tanácsurakat szidta, hol bűbájitalokat kevert, hol szépségével zavarta meg a férfiakat, hol seprűn lovagolt Szent Gellért hegyére boszorkányszombatok éjfelein. Vetemedett még tolvajlásra is. Tehenet vert szemmel, a tehén teje elapadt, szerelmeseket boronált össze, s választott szét egymástól. Egyszóval megunták a tanácsbéliek Szeverini Illésné asszonyom viselt dolgait, pénzre büntették.

De csak nem állt be tovább sem a szája, csak röpködött seprűnyélen a budai boszorkánytalálkozóra, csak elcsavarta a várbéli katonák fejét. A seprűn lovaglást ugyan senki sem látta, de éppen ezért mindenki esküdött rá.
Vozár Máriát pellengérhez kötötték. Három vasárnapon.
Ez sem használt.
Huszonöt pálcaütésre ítélték.
De valóban az ördög bújhatott Vozár Máriába, mert az ördöngös asszony még akkor sem hagyta abba a szájalást. Sőt, még hangosabban nyelvelt, még szemérmetlenebbül bűbájoskodott.
Ekkor ítélték háromszáz bátor botütésre, amelyet a hóhér végezzen el, s ha ekkor sem hallgat el az asszony, feje vétessék.
De Szeverini Illésné már a százkilencvenedik ütésnél kiszenvedett. Látta az egész város.
A pallosnak nem maradt dolga.
Feljutott ez a hír Bécsbe a királynőhöz, nagyon elkeseredett a nagyasszony, tüstént megbüntette Csetneket. Elvette a vásárjogot, el a vámszedést s főképpen a pallost.
Vozár Mária a maga halálával váltotta meg az utódok szenvedését.

Azóta nincs boszorkány Csetneknek.

És most fussunk ismét egyet az időben, hátrafelé azonban, vagy jó kétszáz esztendőt. Csetneki Zsigmond uram áll az öreg templom udvarán, a pappal, a néppel vitatkozik. Nemrégen került vissza a várúr az osztrák generális, Katzianer fogságából, amelybe a Szapolyai Jánossal való barátsága miatt jutott. Szabadon s jól érezte magát jelenleg, afféle nagy kedvű, nagy indulatú gömöri úr volt, szívesen vitatkozott a világ dolgairól. Főképpen az új vallást, a lutheri vallást boncolgatták. Volt már Csetneken híve Luthernak sok, de volt ellenzője is. Az egyik párt a pápista valláson szerette volna marasztalni Zsigmond uramat, a másik párt Luther felé vonta. Márpedig széles e tájon Zsigmond úr szava volt döntő: aki mellé ő odaállt, annak a szava volt érvényes a völgyben. Tanácsúr, céhmester, jobbágy tőle függött.
Zsigmond úr kettévetette lábát, s úgy tűnődött:
– Ez a vallásis jó, az a vallás is jó. Nekem mind a kettő tetszik. De mivel az ember csak egy hiten lehet, dönteni kell, és én döntöttem.
Feszült figyelemmel nézett rá a pap, a megannyi tanácsúr, a piac népe. Zsigmond úr felemelte vaskos buzogányát:
– Azt döntöttem, hogy ez a buzogány dönt. Ha keresztülhajítom ezt a buzogányt a templom tetején, Luther mellé állok, a templom is velem jön. Minden eleven és holt benne levővel. Ha nem hajítom át, pápista maradok.
Emelte a buzogányt, megforgatta vitézül, dobta, röpítette, s íme, a buzogány magasan a tető fölött suhant el. Oly mélyen vágódott be túloldalt a földbe, hogy alig bírták kirángatni onnan.

Így meséli a hagyomány, így lett Lutheré a csetneki templom. Sokáig ott függött falán a nevezetes buzogány is.

Gyöngyösi István, a költő még meg is markolhatta, meg is forgathatta. Aztán később őt is onnan kísérték utolsó útjára, a csetneki vár templomából, amelynek orgonája ma is éppoly erővel, s éppoly muzsikás szépséggel zúg, énekel, mint Zsigmond úr korában tette, amikor megépítették.

Árad szerte gyönyörű bongó hangja a Bebek kisasszonyok hímzett virágai fölött.

Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra.
Megjelent: Madách kiadó 1979.

Gyűjtés: Fekete Dénes, szerk.: Vígvári Tamás