Gyászol a középkori várakat kutatók közössége, hiszen Miklós Zsuzsa elhunytával egy hatalmas oszlop dőlt ki a szakterületen. A látszatra törékeny testben oly nagy szívósság, akaraterő és céltudatosság rejtőzött, hogy előadásait hallgatva hihetetlenül részletes mozaikját ismerhettük meg a históriás régmúlt feneketlen mélységű kútjába lemerülve.
Miklós Zsuzsa régészre emlékezve
Szádvár történetében évszázadokig meghatározó szerepet viselt a Bebek família. Ám érdekes módon honlapunk 2007. márciusi megjelenése óta még nem írtunk róluk semmiféle részletesebb ismertetőt. Ez az égbekiáltó hiányosság döbbentett rá, hogy legfőbb ideje neki kezdeni a „Bebek családregénynek”. Még nem tudom, hogy mennyi részből fog állni, hiszen a főnemesi család históriája igen szétágazó, így sokrétű kutatást igényel. Természetesen senkit sem akarok elrémíteni a betűtengerrel, ezért szokásomhoz híven igyekszem képekkel színesíteni a száraznak tűnő szöveget.
Munkámban nagyon nagy segítségemre volt szádvári tagtársam Kenéz Andrea, akinek kiegészítéseit és kiváló meglátásait igyekeztem beleépíteni az anyagba. Fáradozását nagyon szépen köszönöm!
A fenti cím olvastán a legtöbben most arra gondolnak, hogy Szádvár leghíresebb földesúri családjának, a Bebek famíliának valamely tagjáról fogok regélni. Bár a mohácsi vész utáni korszakból mind Bebek Ferenc, mind fia György számláján bőven akadnak gaztettek, de mégsem ők képezik az alábbi szöveg alanyát.
Történetem főszereplője jó évszázaddal előttük élt. Neve Piotr Komorowsky. A hangzása alapján nem tűnik magyarnak, nem is az volt. A Magyarországtól északra elterülő Lengyel Királyság szülöttjeként látta meg a napvilágot, majd csak a honi krónikákban fordították le nevét Komorowsky Péterre. Sem születésének évéről, sem gyermekkoráról semmit nem tudunk. Engel Pál történész adattára szerint lengyel főnemesi család sarjaként született. Hogy miképpen került szülőföldjétől oly távolra? Azt sem tudni. A számomra az életének eseményei alapján úgy sejlik, hogy mint szerencselovag {rablólovag} akart magának vagyont és dicsőséget szerezni. Ha elolvassuk az alábbi ódon históriát, azt hiszem, rábólinthatunk, hogy sikerült is neki.
Komorowski Péter, mint rablólovag Szádvárban
A Szádvárért Baráti Kör tagjai és pártoló tagjai ugyan – megalakulásunk óta – az ország különböző részein laknak, de örvendetes módon emelkedett azok részaránya, akik Szögligeten élnek. Egyesületünk sok szállal kötődik Szögligethez és a külterületén található, a múlt század közepén elnéptelenített Derenkhez is.
A múlt hónapban egyesületünket megkereste Meggyes József Úr, aki szögliget-szádvári barangolásai közben figyelmes lett egy helyére ismét visszaállított fakeresztre a várból leereszkedő turistaút mentén. A kereszt Tégely János védkerületi alkalmazottnak állít emléket, aki több mint 100 éve azon a helyen veszítette életét. Észrevette azt is, hogy az elhanyagolt emlékkereszt nyáron visszakerült a helyére, és erre kívánta figyelmünket felhívni.
A Tégely-kereszt
A középkori pénz értéke teljesen eltért a napjainkban alkalmazott formától. Mert míg mostanság a pénzt kibocsátó állam garanciája adja meg egy-egy nyomtatott papírdarabka értékét, addig sok száz esztendővel ezelőtt magának a nemesfémnek {aranynak és ezüstnek} volt egy bizonyos vásárlóértéke. A nemesfémeket {aranyat és ezüstöt} az ókori idők óta alkalmazott módon bányászták, majd különböző megmunkálások után kézi erővel, kalapácsütésekkel állították elő a domborművekkel ellátott kicsiny fémlapokat, amelyek pénzként forogtak közkézen.
Az egykori szádvári uradalom központját jelentő erősség kevés ostromának emlékét őrizték meg a napjainkig fennmaradt megsárgult okmányok. A legismertebb viadal ugyebár 1567 januárjában zajlott le falainál, erről már sok mindent tudunk. Miközben azonban már ki tudja hányadszor olvastam át Détshy Mihály építész és művészettörténész sorait az eredetileg 1969-ben, a miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyvében „Egy ismeretlen magyar vár – Szádvár” címmel megjelent tanulmányában, egy szövegrészen akadt meg a szemem:
„1683 őszén a Bécs városát ostromló törököt sikeresen legyőző és hazafelé vonuló Sobieski János lengyel király 120 000 fős seregével Szádvár közelében, a Szögliget melletti Nagy-réten nyolc napra letáborozott, majd hamarosan tüzérségi csetepatéba keveredett Szádvár kuruc őrségével, kölcsönös ágyútűzzel ingerelve egymást a lengyelek elvonulásáig.”
