Nagy Gábor: A visegrádi fellegvár

A visegrádi fellegvár a magyar történelem emblematikus helyei közé tartozik. Tagadhatatlan, hogy a vár történelme, egykori fontos közjogi szerepe és neves tulajdonosainak névsora évente ezreket sarkall arra, hogy ellátogassanak ide, gyönyörködjenek a várból eléjük táruló csodálatos panorámában, és rácsodálkozzanak monumentális romjaira.

Jómagam először, mint oly sokan, általános iskolás koromban, iskolai kirándulás keretein belül látogattam el Visegrádra. Már akkor belopta magát a szívembe a vár és környéke. Közel húsz évvel később ismét lehetőségem volt visszatérni a Dunakanyarba, hogy újra felfedezhessem csodás építészeti és természeti emlékeit.

Építészként és lelkes várbarátként talán mondanom sem kell, hogy a fellegvár meghódítását vártam a legjobban és mikor eldöntöttem, hogy cikket írok róla, tudtam, hogy a hagyományos történelmi összefoglaló helyett inkább építészettörténeti és műemlékvédelmi ismertetést kívánok készíteni. Azt remélem, hogy rövid írásommal segítek betekintést nyújtani a fellegvár megmentésének viszontagságos, sokszor küzdelmes történetébe, magyarázatot adhatok néhány olyan kérdésre, amit az érdeklődők feltesznek a vár helyreállításával kapcsolatban.

A vár története

A visegrádi vár építésének körülményeit még ma sem ismerjük pontosan. A rendelkezésünkre álló forrásaink igen szűkszavúak, így nem tudjuk egyértelműen, hogy mikor kezdődött az építkezés és azt sem, hogy mikor fejeződött be, mely részek készültek el először: az alsó- vagy a felsővár. Emiatt fordulhat elő, hogy a szakemberek időnként feltételezésekbe bocsátkoznak az eseménytörténetet illetően.

Vélhetően az 1241-42. évi mongol-tatár inváziót követő nagy várépítési láz során kezdték meg építését. Ezt támasztja alá a várról szóló első írásos emlék is, egy 1259. évi IV. Béla által kiadott adománylevél, melyben a már kész várat IV. Béla király feleségének, Mária királynénak ajándékozza. Az oklevelek arról is tanúskodnak, hogy a királyné a niceai görög császári házból magával hozott ékszerei árából fizette az építkezést.  A magas, meredek hegy ormán lévő várat vélhetően végső menedéknek szánhatták a környékbeliek, de főként a Nyulak-szigeti kolostor számára, ami a várral egy időben épült és mint tudjuk, a királyi házaspár Margit nevű gyermeke is ott nevelkedett.

Az 1250-es évekre elkészült alsó – és felsővárból álló épületegyüttes a korabeli Magyarország egyik legnagyobb erőssége volt.  A régészeti kutatások alapján bizonyítható, hogy a hegycsúcsot koronázó fellegvár legkorábbi része a mai belsővár nagyjából háromszög alakú területére esik. Ekkor már biztosan állt a kaputorony, az ötszögű, a támadásnak leginkább kitett keleti oldalon háromszögletű sarkantyúval ellátott öregtorony, valamint az ezeket összekötő várfal. Az udvar északi oldalán létesült egy sziklába vájt ciszterna is, melynek belső oldalát kváderkövekkel bélelték ki. Az öregtorony második emeletén alakították ki a várkápolnát, melyet Szent Erzsébetnek szenteltek.

Bizonyára voltak a várban már ekkor is lakóépületek, ezeknek a nyomait jórészt eltüntették a későbbi átépítések. A kutatóknak egyedül az északnyugati falsarokban sikerült bizonyíthatóan Árpád-kori falmaradványokat azonosítaniuk. A fellegvárat ez időben valószínűleg egy sáncárok vehette körbe, de a későbbi ároképítéseknek köszönhetően ennek semmiféle nyoma nem maradt.

Az Árpád-ház kihalását követő trónharcok során Visegrád vára többször is gazdát cserélt. Eleinte Vencel király birtokolta, majd I. Károly kezére került, aki 1311 előtt Csák Máté számára engedte át használatra. A királynak később fegyverrel kellett visszaszereznie a várat a nagyhatalmú tartományúrtól. 1317-től tartozik ismét a korona fennhatósága alá.

Az 1323-as év fordulópontot jelentett a vár életében, az ellenfeleit legyőző I. Károly ekkor helyezte át Temesvárról Visegrádra székhelyét. A történelmi hagyomány szerint a király az udvarát a fellegvárban tartotta, erre vonatkozó bizonyítékokkal azonban csak az 1330-as évek végétől rendelkezünk.

1335 novemberében nevezetes eseményre került sor Visegrádon. I Károly király meghívására itt találkoztak a Cseh-, Lengyelországból, a Német- római Birodalomból, a Német Lovagrendből érkezett koronás fők és fejedelmek vezette küldöttségek, hogy a magyar uralkodóval közösen megoldást találjanak az országaik között felmerült vitás kérdésekre. Ebben az időben került Székesfehérvárról Visegrádra a szent korona is, melyet megszakításokkal ugyan, de két évszázadon keresztül a fellegvár öregtornyában őriztek.

A királyi udvar kiszolgálására jelentős fejlesztések, építkezések folytak Visegrád területén, ebből a fellegvár sem maradt ki. Ekkor épült a kaputorony két oldalán található paloták első periódusa. A keleti palotaszárny már ekkor kétemeletes volt és a belső terét nem osztották falak. Kialakítása okán vélhetően ez a palotaszárny a nagyobb udvari lakomák színtere lehetett. Kétszintes nagytermét valószínűleg kandalló fűtötte, ami a déli fal mellett állhatott. A nyugati, dunai palotaszárny vagy egyemeletes volt, vagy a felső emelet favázas szerkezettel épült. Az egyterű földszinten lehetett a konyha, erre utal az itt megtalált nagy, konzolos kandalló. Hypocaustumra* utaló maradványok is előkerültek ebből a palotaszárnyból, ez fűthette az emeleti, faburkolatos helyiséget. Ennek a burkolatnak a lenyomatát is megtalálták a falazat belső oldalán. A kutatók úgy gondolják, hogy a nyugati palota első emeletén kialakított kényelmes helyiségsor lehetett a királyné lakhelye, míg a király lakhelye a már említett keleti, vagy az átalakított északnyugati és az újonnan épült északkeleti palotában lehetett.

A vár erődítéseire is gondja volt a királynak. Uralkodása alatt épült ki a belső várat védelmező külső falöv. A védettebb, nyugati oldalon széles gazdasági udvart alakítottak ki, egy újabb ciszternával. Az északi és keleti oldalt szűk falszorossal övezték, mely a déli részen, a kaputorony előtt tágas bástyává bővült. Ezen a bástyán keresztül nyílt a vár kapuja, mely a keleti, déli és északi oldalon kiképzett sziklaárkon keresztül épített hídon lehetett megközelíteni. Ebben az árokban állhattak a gazdasági épületek is, például istállók, hiszen lóval, szekérrel a belső udvarokat nem lehetett megközelíteni.

1342. július 16-án meghalt I. Károly király, utóda fia, Lajos lett, aki koronázását követően Visegrádra tért vissza és itt tartotta udvarát. Csak átmeneti jelleggel költözött Budára 1346 és 1355 között. Uralkodása alatt, 1348-ban, az első nápolyi hadjárat során foglyul ejtett hercegeket, az Aversában kivégzett Károly durazzói herceg két öccsét: Lajost és Róbertet, továbbá Róbert tarantói herceget és öccsét, Fülöpöt a várban tartották fogva rangjuknak megfelelő körülmények között. Csak 1352 szeptembere körül szabadulhattak, miután a háborút lezáró békét megkötötték a szemben álló felek.

1370-ben Lajost lengyel királlyá választották. Az újonnan megszerzett korona és királyi ékszerek is mind a visegrádi fellegvárba kerültek.

Lajos az alsóvártól délre kezdett jelentős palotaépítkezésekbe, de a felsővárban is folytatott építőtevékenységet. Ekkor bővítették ki az északnyugati palotát, várudvar felé eső homlokzatát újjáépítik és  csúcsíves ablakokkal látják el. Ekkor készülhetett a nyugati zárt erkély kialakítása, melynek már csak letört konzoljai maradtak eredeti helyükön.

A másik jelentősebb léptékű építkezése a korszaknak a nyugati, Dunára néző palota átalakítása. Ekkor az első emelet feletti fedélszéket elbontották, és egy újabb szintet építettek a helyére, mely egy nagytermet foglalt magába. A korábbi, első emeleti faburkolatos helyiségeket is átalakították, a falakat belülről köpenyezték és új, díszesebb faburkolattal látták el.

A szerencsétlen sorsú II. Károly királyt, a budai várban végrehajtott merénylet után hívei átszállítottak a fellegvár biztonságot jelentű falai közé, bízva abban, hogy itt nyugodt körülmények között felépülhet. Erre sajnos már nem került sor, 1386 februárjában itt halt meg.

Zsigmond 1387-es trónra lépésével új korszak kezdődött Visegrád és ezzel együtt a fellegvár életében is. 1405-1408 között a központi kormányszervek Visegrádról Budára költöztek. Zsigmond király ettől kezdve Budán, majd Pozsonyban tartotta udvarát. Visegrád azonban még jó ideig megmaradt az uralkodó legkedveltebb vidéki rezidenciájának.

Ennek ékes bizonyítéka, hogy tovább bővítették többek között a fellegvárat is. A belső várban felépült az öregtorony és az északi várfal közötti üres területet kitöltő északkeleti palota, mely vélhetően az asszonyok házaként funkcionált, ahogy az Kottáner Jánosné nem sokkal később keletkezett leírásában olvasható.

Ebben a korban került kiépítésre a külső falgyűrű és a külső kaputorony. Ezek kialakítása arra enged következtetni, hogy ebben a korban kevésbé voltak fontosak a védelmi szempontok, inkább a királyi lakhelyhez méltó megjelenésre törekedtek. A falgyűrű ugyanis nem volt több vékony, pártázatos mellvédnél. A kaputorony is inkább gazdag kiképzésével, mint erejével tűnt ki.

Zsigmond halálát követően 1437-ben Habsburg Albert lett a Magyar Királyság ura. Halálát követően a magyar uralkodó osztály megosztottá vált. A főurak többsége a fenyegető török veszély miatt a lengyel Ulászlót látta volna szívesen a magyar trónon. A főurak másik pártja az özvegy Erzsébet születendő fiát ismerte el uralkodójának. Férje temetése után az özvegy királyné Visegrádra sietett és híveitől átvette az ország koronáját, valamint azt a koronát, amivel őt is megkoronázták. A két koronát egy ládába tették és a már korábban említett asszonyok házának egyik helyiségben, a várandós királyné ágya mellett helyezték el. Egy tűzeset miatt a ládát, tartalmával együtt másnap átszállították a vár kincseskamrájába.

A királyné másnap, mielőtt Budára utazott volna, a várat Garai Lászlóra, lányát és személyes értékeit pedig Kottáner Jánosnéra bízta. Budán a magyar urak nyomására látszólag belement abba, hogy hozzá menjen a nála fiatalabb Ulászlóhoz. Mindez csak időhúzás volt, hiszen születendő gyermeke számára mindenképpen meg akarta szerezni a trónt, ennek érdekében merész lépésre szánta el magát. Visegrádra visszatérve megbízta komornáját, hogy csempéssze ki a fellegvárból előbb a királynői fejéket és ékszereket, majd a szent koronát és vigye utána Komáromba. 1440. február 20-án több nehezítő körülmény ellenére a hűséges komorna és az udvarhölgyek egy vörösbársony vánkosba varrva sikeresen kicsempészték a szent koronát a fellegvárból, így május 15-én, Székesfehérváron Erzsébet királynénak sikerült is megkoronáznia újszülött fiát, V. Lászlót.

A magyar trónt azonban – dacára Erzsébet erőfeszítéseinek – végső soron a nagyobb támogatottságnak örvendő lengyel Ulászló szerezte meg. A magyar korona és a fellegvár története ezután rövid időre különválik egymástól. 1440 és 1453 között Ausztriába III. Frigyes királyhoz, későbbi császárhoz került „megőrzésre”. Egészen 1463-ig külföldön találjuk a szent koronát, ekkor sikerült csak Mátyás királynak visszaváltania 80. 000 magyar aranyforint lefizetése ellenében. Ekkor került vissza a visegrádi fellegvár oltalmazó falai közé is.

Mátyás nagy gondot fordított arra, hogy a visegrádi épületegyüttes megfelelő keretet adjon fényűző udvartartásához. A fellegvár jelentős átépítése a Duna parton levő palotakomplexum átépítésével párhuzamosan, vagy közvetlenül utána történt. A paloták földszinti helyiségeit beboltozták, a keleti palota és az öregtorony közötti üres területen lépcsőházat építettek. Szintén egy új lépcsőház és egy hozzá kapcsolódó díszes palotaszárny létesült az északnyugati sarokban. Ezzel a teljes belső várudvart körbeépítették. A keleti és a nyugati paloták földszintjén a járószintet jelentősen lesüllyesztették, megszüntetve azok eredeti bejárati nyílásait. A legtöbb régi ablakkeretet lecserélték új keresztosztós ablakkeretre. Az alsó várudvaron új gazdasági épületeket emeltek és ezzel együtt jelentős mértékben felmagasították a várfalat.

Az egyre inkább elterjedő tűzfegyverek miatt gondoltak a vár hadi korszerűsítésére is. Az öregtorony előtti falszorost feltöltötték és ágyúállást alakítottak itt ki. Lehetséges, hogy a belső vár bejáratát keletről védő kisméretű bástya is ekkor készült.

Mátyás halála után rövid ideig törvénytelen fia, Corvin János fennhatósága alá került a vár, majd miután a Báthori István és Kinizsi Pál vezette seregektől megsemmisítő vereséget szenvedett a Tolna megyei Sárvíznél, tárgyalásokba kényszerült a még kezén levő királyi várak, köztük Visegrád és a korona átadását illetően II. Ulászló részére.

II. Ulászló királlyá választásakor törvényben szabályozta, hogy ki és hol őrizze a koronát. Ennek értelmében szétvált a fellegvár és az alsóvár kormányzása. A fellegvárat az ország prelátusai és bárói közül választott koronaőröknek adták át, ők jelölhették ki a várnagy személyét és az ő feladatuk volt a korona őrzése. E törvény alapján az elsőként kinevezett koronaőrök: Nagylucsei Orbán egri püspök és Báthori István erdélyi vajda állították a fellegvár északi palotaszárnyát díszítő reneszánsz, címeres táblát, meg még a 19. században is jórészt épségben volt, a század végén megkezdett ásatások során már elpusztult.

1526. augusztus 29-én, a mohácsi ütközetben a magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett a töröktől. I. Szulejmán győzedelmes serege akadálytalanul menetelt az ország szíve, Buda felé. A királyi udvar nem választhatott mást, csak a menekülést. Mária királyné hajókra rakatta a budai, visegrádi paloták kincseit és sietve Pozsonyba távozott. A koronát Perényi Péter saját várába, Füzérre menekítette. A portyázó törökök hamarosan Visegrád falai alá értek, de támadásukat visszaverte a környék parasztjaiból és szerzeteseiből verbuválódott védősereg. A veszély elmúltával a várnagyok Szapolyai János erdélyi vajdának és koronaőrnek hódoltak be, aki a rendek támogatásával hamarosan királlyá is koronáztatta magát. Az osztrák-párti főurak ellenkirálya, Habsburg Ferdinánd sem tétlenkedett sokáig, hadaival megindult, hogy elfoglalja jogosnak vélt trónját. Perényi Péter János király megkoronázása után átállt Ferdinánd király hűségére, és a koronát is az új ura rendelkezésére bocsájtotta, aki 1527. november 3-án, Székesfehérváron szintén megkoronáztatta magát.

Még augusztus közepén harcosainak a visegrádi alsóvár ellenállás nélkül megadta magát, másnapra már a fellegvár is Ferdinánd fennhatósága alá került. A sikeres ostromot követően a had továbbvonult, a vár megrongálódott részeit kijavították ugyan, de a védők megfelelő ellátásról nem gondoskodtak.

1532 tavaszán újabb ostromló sereg jelent meg Visegrád környékén, ezúttal János király fogta ostrom alá a várat. A fellegvár harc nélkül jutott az ostromlók kezére, azonban az alsóvár spanyol zsoldosai még egy ideig kitartottak, de júniusban ők is elszöktek.

János király 1540 őszén bekövetkezett halála után Ferdinánd hadai megindultak Buda ellen. Útközben októberben ostrom alá vették Visegrádot. Az alsóvárat 10 napi ostrom után bevették, viszont a fellegvárral nem boldogultak. A sikertelen budai ostrom után novemberben visszafordultak és Vác elfoglalását követően ismét hozzáfogtak a fellegvár bevételéhez, melyet tíznapi küzdelem után, a védők szabad elvonulása fejében el is foglaltak.

1544-ben újabb hadak jelentek meg a Dunakanyarban, ezúttal azonban a török harcosok vonultak a nagy múltú, sokat látott falak alá, Mehmet budai pasa vezetésével. Mint oly sokszor korábban, először az alsóvár védői adták meg magukat, miután a törökök ágyúikkal szétlőtték a lakótorony déli sarkát. A felsővár védői, Amádé Péterrel az élen mindaddig kitartottak, míg ivóvizük el nem fogyott. Felmentő seregben nem reménykedhettek, így bízva abban, hogy a törökök hagyják őket szabadon elvonulni, tárgyalásokba kezdtek a vár feladásáról. Ám a törökök megszegték ígéretüket és a kivonulókat pár ember híján lemészárolták, a foglyokat, köztük Amádét, Isztambulba hurcolták. Ezzel megkezdődött a visegrádi vár kisebb-nagyobb megszakításokkal 142 évig tartó török uralma.

A tizenöt éves háborúban újra a fegyvereké lett a szó a környéken. 1595 őszén Mátyás főherceg Esztergom bevétele után a visegrádi fellegvárat vette célba, mely kétnapi ágyúzás után kapitulált. Szeptember 12-én ismét keresztény lobogó lengett a vár tornyain.

1601-ben megkezdték a vár kijavítását. Az 1602. és az 1604. évi országgyűlések Bars, Trencsén és Pozsony megyék népeiből közmunkát rendeltek ki, hogy a várat védhető állapotba tegyék. A munkákat befejezték ugyan, de 1605-ben harc nélkül megadta magát Khodsa Murat pasának.

1605-től ismét a török rendezkedett be Visegrádon, ezúttal 80 évre. Hadászati szempontból a visegrádi várrendszer, jóval az északi végvári vonal mögött, immár alig rendelkezett jelentőséggel. Nincs is róla tudomásunk, hogy a törökök komolyabban foglalkoztak volna az alsó-és felsővár karbantartásával, erődítésével. Bár nagyobb hadjáratokra egészen 1684-ig nem került sor a környéken, a visegrádi törökök számára mégsem teltek nyugalomban ezek az évek. Portyára indult keresztény lovasok gyakorta beütöttek ide, de maguk a törökök is útra keltek időnként, hogy sarcot vegyenek távolabbi vidékek lakosain. Mindamellett igyekeztek biztosítani a környék keresztényeinek irántuk való jóindulatát, alkalomadtán ajándékokkal kedveskedtek vezetőiknek. Visegrád új lakói a várfalak között telepedtek le, az alsóvár területén kisebb települést hoztak létre, lakói már 1570-ben kizárólag mohamedánok, vagy katonai szolgálatban álló görögkeleti vallású délszlávok voltak.

1684 nyarán újabb hadjárat indult Buda felszabadítására. A Lotharingiai Károly herceg vezénylete alatt vonuló szövetséges csapatok június 12-én értek Párkány alá. A herceg innen egy nagyobb, 1500 lovast számláló különítményt küldött előre, hogy információkat szerezzen a Visegrádot védő erők nagyságáról. Június 16-án a fősereg is megérkezett és ostrom alá vette a várrendszert. Először a várost foglalták el, majd rövidesen megadta magát a vár őrsége is. A továbbvonuló sereg 700 katonával szállta meg a várat és megkezdték az erődítések helyreállítását, ám azt sosem fejeztek be.

1685 júliusában utoljára még elfoglalták a várat a törökök, de felismerték azt a tényt, hogy a kezükre jutott erősség egy romhalmazzal egyenlő és megtartása számukra túl nagy terhet jelentett volna. Hamarosan el is hagyták, a még használható épületeit felgyújtották. A visegrádi várban megszűnt az élet. A téli szállására vonuló keresztény hadsereg mérnökei megvizsgálták az erősséget, de azt teljesen alkalmatlannak tartották a továbbiakban a rendeltetésszerű használatra.

A 17. század végén megkezdődött Visegrád újbóli benépesítése. Az itt letelepedő emberek a vár köveiből építették fel házaikat, templomaikat. Ezt a tevékenységüket később tiltották ugyan, de még az 1870-es években is gyakran látogatták meg a vár maradványait a környéken élők.

A vár helyreállításának története

A 19. század végén egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott hazánk történelmi helyszínei iránt. Sorra látogatták az ország emlékhelyeit, a még álló történeti építményeket és a felhagyott, puszta romokat. Visegrád is egyre népszerűbb célpont lett a kortársak körében. A koronázási jelvényeket egykoron falai között őrző fellegvár szimbolikus jelentőségű hellyé, a középkori államiság jelképes emlékművévé vált. A romok megmentésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Viktorin József, akit 1866-ban neveztek ki visegrádi plébánossá. Ő azon fáradozott, hogy a német és magyar ajkúakból álló egyházközség történelmi ismereteit elmélyítse, és hogy a múlt emlékeit hirdető vármaradványokat megmentse. 1868-ban kényelmes gyalogutat készíttetett a fellegvárba a Kálvária-hegyen át. Ugyanebben az évben egy vasból készült keresztet állíttatott fel a várhegy egyik sziklacsúcsára, ezzel emlékezve Zách Klára tragédiájára. 1870-ben, közbenjárásának köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia a vár megmentésének ügyét saját kezelésébe vette.

Sajnos, az állagmegóvási munkákhoz szükséges pénzügyi alap megteremtése közadakozás útján nem valósult meg, így Viktorin ismét a kultuszminiszterhez fordult, hogy segítségével sikerüljön a központi forrásokból történő finanszírozást megvalósítani és a legsürgetőbb munkákat elkezdeni. Erőfeszítéseit siker koronázta, 1870 novemberében Eötvös kultuszminiszter Henszlmann és Arányi urakat helyszíni szemlére küldte ki. Jelentésükben aggasztó állapotokról számolnak be és sürgetik a beavatkozást.

Ezzel az ügy teljes diadalt aratott. 1871. május 20-án, az Akadémia ünnepélyes közgyűlésén Arany János titkár hivatalosan is bejelentette: „Az országos archeológiai bizottság közbenjárásával a visegrádi rom meg fog óvatni.” A munkálatokra 6000 Ft állt rendelkezésre, a régészeti munkálatokat Henszlmann Imre, a technikai munkákat Zsigmondy Gusztáv vezette.

Az 1871 és 1879 közötti periódusban a szakemberek vezetésével a fellegvár romjainak nagy részét megtisztították a törmeléktől, módszeres kutatómunkával jelentős mennyiségű leletet sikerült feltárni, megmenteni. Gondoskodtak arról, hogy a közvetlen életveszélyt jelentő romokat stabilizálják és megkezdődtek a romok védelmét és fenntartását célzó munkálatok is. A kitermelt törmeléket a várhegy különböző területeire hordták szét és rendezett túrautakat alakítottak ki a település és a fellegvár között.

Sajnálatos módon nagyobb volumenű helyreállításra nem kerülhetett sor, a hegy aljában álló Salamon-torony állagvédelmi munkálatai a források jelentős részét felemésztették. A kezdeti nagy lendület és lelkesedés után, a pénzügyi nehézségek fokozódásával megfeneklett a fellegvár ügye, majdnem ötven évre lekerült a napirendről.

Az első világháborút követően, az ország pénzügyi helyzetének és gazdasági életének stabilizálódásával ismét felmerült a fellegvár helyreállításának gondolata. 1927-ben létrejött a Visegrádi Várbizottság nevű társadalmi szervezet, melynek célja a várrom megóvása, fenntartása és egyes részeinek helyreállítása volt. A munkálatok irányítására Schulek Jánost nevezték ki.

Bár Schulek figyelmének középpontjában az alsóvár és a királyi palota állt, és a fellegvárral nem tudtak érdemben foglalkozni, mégis születtek különböző tervek, pl. a külső kaputorony újjáépítésére. 1929-től felméréseket, kutatásokat végzett a területen és el is készült a helyreállítási terv. Azonban a tényleges munka a gazdasági válság miatt akadozott, majd teljesen leállt. Az ásatások és a kisebb állagmegóvási munkálatok azonban továbbra is folytak a vár területén.

A második világháborút követő közel 20 évben a visegrádi fellegvár életében nem sok változás történt. Továbbra is az alsóvár és a királyi palota feltárása és helyreállítása kötötte le az erőforrások javát. Nehezítette a múzeum munkáját, hogy a fellegvár nem tartozott a fennhatósága alá, bármilyen tevékenységet csak az illetékes fenntartó szerv tudtával és beleegyezésével végezhettek.

Az időszak első igazán nagyarányú, az egész fellegvár területére kiterjedő tisztogatási és rendezési munkálataira 1957-ben került sor. Diákok segítségével megtisztították a növényzettől a romterületet, ezzel párhuzamosan hozzáláttak a múlt század óta újonnan keletkezett törmelékréteg elszállításához. A következő évben folytatódott a fellegvár romtalanítása és a kitisztult részek rajzi felvétele. Valódi előrelépésre a második öt éves terv időszakában nyílt lehetőség, amikor a múzeum kidolgozta a fellegvár részletes helyreállítási programtervét.

A vár megóvásának legnagyobb akadálya hárult el 1963-ban, ekkor adták át a várhegyre vezető új, szilárd burkolatú utat. Eddig ugyanis a romokat nem lehet megközelíteni gépjárművel vagy nagyobb súlyú szállító járművel és erőgéppel.

Ekkorra a romok a végső pusztulás közeli állapotba kerültek és az egyre növekvő turistaforgalom miatt is azonnal meg kellett kezdeni az alapvető életveszély-elhárítási és állagbiztosítási munkákat. A tervek készítésére Schőnerné Pusztai Ilona építészt kérték fel. Munkáját később átmenetileg Sedlmayr János építész folytatta, aki 1964-ben mutatta be az OMF tervtanácsa előtt a romterületek hosszabb távra szóló tervezési programját. Ahogy az már korábban is volt, az elsődleges objektumok az alsóvár és a királyi palota lettek, a fellegvár területén csak a szükség szerinti állagbiztosításra, valamint a K-i kaputorony helyreállítására adtak engedélyt.

A tervbe vett munkálatok azonnal megkezdődtek, többek között elkészült az alsó várudvar nyugati pártázatos falának konzerválása és köpenyezése, az udvar rendbetétele, a belső várban a Ny-i palota falkoronájának konzerválása és köpenyezése, az öregtorony falsarkának megerősítése és köpenyezése és a falkorona konzerválása, stb.

Az állagvédelemmel párhuzamosan hozzáfogtak a K-i kaputorony helyreállításához, kiegészítéséhez, tető alá hozásához. A helyreállításhoz kapcsolódó régészeti munkálatokat Szőke Mátyás végezte, a helyreállítás terveit Sedlmayr János készítette.

1969-ben, a Zách Klára-kereszt felszentelésének 100. évfordulóján, a kereszt helyén – a néhai plébános, Viktorin József tiszteletére – új emlékművet avattak.

1971-ben újabb helyszíni szemlét tartottak, melyen minden résztvevőnek tudatosodott az a tény, hogy a romok állagvédelme nem halogatható tovább, szemléletváltásra van szükség. A visegrádi fellegvárat nem szabad másodlagos emlékként kezelni.

1972 szeptemberében a Dunakanyar Intéző Bizottság (DIB) és az OMF vezetősége megbeszéléseket folytatott a helyileg illetékes szervezetek megbízottainak társaságában a visegrádi fellegvár jövőjét illetően. A megbeszélés eredményesnek bizonyult, a résztvevő felek megállapodtak abban, hogy a helyreállítását és hasznosítását a DIB és az érintett szervezetek pénzügyi hozzájárulásával valósítják meg, míg az OMF biztosítja a tervezői és kivitelezői kapacitást.

A helyreállítási tervek elkészítésével ismét Schőnerné Pusztai Ilonát bízták meg, akinek programtervét a tervtanács 1973 májusában elfogadta.

1974-ben elkezdődött a tényleges műemléki helyreállító munka és a hozzá kapcsolódó régészeti feltárás, falkutatás is, mely megszakításokkal ugyan, de napjainkban is zajlik. 1974-ben elkészült a belsővár Duna felőli záró falának helyreállítása, kiegészítése. 1976-1979 között zajlott az alsó várudvar északi felén álló épületmaradvány és a zárófal teljes helyreállítása, konzerválása.1977-ben megindult a belső kaputorony helyreállítása, melynek során a belső sziklaárokban talált lábazati- és keretkövek alapján sikerült rekonstruálni a kapuzatot illetve a felvonóhidas, csapórácsos bejárati rendszert és részlegesen visszaépítették a toronytestet.

Hozzáláttak a nyugati palota helyreállításához is. Itt az elsődleges szempont az volt, hogy a palota udvari homlokzatának maradványait megóvják az összedőléstől, valamint bemutathatóvá váljanak a falmaradványban található értékes építészeti részletek. Ezt az összetett feladatot a tervező az első emeleti padlószint magasságában visszahelyezett vasbeton födémből, valamint függőleges helyzetű gerendákból álló merevítő szerkezet segítségével oldotta meg. A függőleges gerendákat az Anjou-kori palota északi felében lévő faváz-lenyomatok helyére állította. A födém beépítésével zárható, kiállításra alkalmas terek jöttek létre a belsővár területén: a palota végfalánál újjáépítették a boltozat egy rövid szakaszát, valamint a belső kaputorony északi falánál talált lenyomatok alapján a sarokban egykor állt kandallót, kéménytestet.

1978 végén a belsővár keleti palotaszárnyának rekonstrukciós munkálatai is elkezdődtek. A palota földszinti terét vasbeton födémmel fedték le, illetve az északi harántfalnál részlegesen visszaépítették a dongaboltozatot.

1979-ben elkészült a külsővár ÉNy-i végén található sziklatömb és a kőtár között fa lépcső.

Az ütemtervek kivitelezésének csúszása és a programterv módosítása miatt csak 1990-ben készült el az alsó várudvar déli részén az éttermet, mosdót, az elektromos hálózat központi kapcsolóegységét magában foglaló ún. kiszolgáló épület, 1991-ben megépítették a déli bástyára vezető fahidat és felfalazták a bástya DK-i oldalának mellvédjét.

A fellegvár teljes körű régészeti feltárása, állagmegóvása és bemutatása még várat magára. Az idelátogató turista csalódottan veheti tudomásul, hogy a fellegvár északi fele egy fakerítéssel el van zárva a látogatók elől. Itt ugyanis még nem történtek meg azok a beavatkozások, amik lehetővé tennék az épületmaradványok bebarangolását és felfedezését. Érdemes volna egy újabb szemléletváltást véghezvinni, és befejezni az elődök által elkezdett munkát.

Az archív képek (8, 9, 10, 11-es kép) és a periodizált alaprajz forrása a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma és a Forster Központ fotótára, ezúton is köszönöm Buzás Gergely segítségét!

*hypocaustum: padlófűtés

Szöveg: Nagy Gábor

Felhasznált irodalom:Buzás Gergely – Bozóki Lajos – Iván László: A visegrádi fellegvár. Visegrád régészeti monográfiái 6. Visegrád 2006.
Iván László – Hegyi Klára – Buzás Gergely: A Visegrádi Vár története a kezdetektől 1685-ig. Visegrád 2004.
Buzás Gergely – Szőke Mátyás: Visegrád, Fellegvár (Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtára 250., 6. bővített átdolgozott kiadás) 1994