Már rutinosan pakoltam be a hátizsákba azokat a tárgyakat, amelyek szükségesnek ítéltem a zordonnak ígérkező hétvégére. Az időjárás-jelentések ugyanis szelet, esőt, sőt hózáporokat jósoltak. A vastag talpú bakancs mellé – egyéb téli ruhadarabokon túl – odakerült a sarkkutatók által is megirigyelhető melegséget nyújtó, bár csúnyácska pulóver, amiért nem kár, ha megtépik a tövisbokrok.

A várható hidegre tekintettel nélkülözhetetlen a teli pálinkásüveg is. A munka közben fogyasztható ebéd gyanánt pedig a katonai szlengben páncélosoknak nevezett konzerveket is csomagoltam. Persze nem akarok én senkit elijeszteni a vármentéstől, csak szeretném, ha tisztában lenne a rá váró nehézségekkel. Most már így, a harmadik hosszú hétvége alkalmával tudom ezt, és mégis nagyon tetszik!

A megbeszélt időpontban érkeztek barátaim, hogy autóval száguldjunk a távolból integető hegyek felé. Rég nem láttuk egymást, így az elmúlt hónapok történéseiről beszélgettünk, közben egyre ismerősebbé váltak a falvak házai. A Szögligetre vezető mellékútra kanyarodás közben szemem már a szemközti csúcsot koronázó Szádvárt kereste. Délután és este egymás után futottak be az ország távoli pontjairól a Szádvárért Baráti Kör tagjai, akikkel sorra koccintottunk.

A késő éjszakába nyúló beszélgetés után hamar megvirradt, reggeli után a Ménes-patak völgyének mélyén megbújó Szalamandra-háznál gyülekezett tettre kész csapatunk, hogy a várhoz vezető kaptató megmászása után felérjünk a munka színhelyére.

Célkitűzésünk a várhoz vezető ösvény és a déli várfalak közötti hegyoldal megtisztítása volt. Lentről nézve csak a kőfalak teteje látszott ki itt-ott a tövises csipkebokrok által is alkotott ágas-bogas rengetegből. A feladat tehát nem ígérkezett könnyűnek.

Szerszámainkkal – melyek a motoros fűrésztől a magammal hozott kisbaltáig terjedtek – lassan de biztosan törtünk folyosót a hegyoldalban. A kivágott fákat és bokrokat társaink cipelték a közeli tűzrakó helyre, ahol már állt a máglya. A felcsapó lángok pernyéje messzire szállt, füstje beterítette a munkaterületet. Vágtuk, hordtuk a fát, miközben a meredek hegyoldalban, a várromból legurult és mindent elborító kövek tetején próbáltuk egyensúlyunkat megőrizni. A bokrok tüskéi gyakran szúrták át még az általunk viselt vastag munkáskesztyűket is. Így teltek „szádvári víg óráink” az első napon.

Bár aznap többre akartunk haladni, de a fűrész lánca elkopott a köveken, erőnk is elfogyott. Vacsora után igyekeztünk az elvesztett folyadékot pótolni – úgy érzem sikerrel.

Másnap örömmel láttam, hogy a várról szóló információs tábla mellett már jóval többen sorakoztak fel, „nehéztüzérségünk” is újabb motoros fűrészekkel gyarapodott. A korábbi vármentő napokon kialakított rend szerint, gyakorlottan és gyorsan haladt a terep megtisztítása. Csak a nagyobb fákat hagytuk meg, megakadályozandó az aljnövényzet és főként a csalán későbbi elburjánzását.

Délben a szögligeti polgárőrök vezetője által főzött remek bográcsos ételt percek alatt eltüntette a farkaséhes társaság.

Majd ismét irány a hegyoldal, hogy a nyugati vároldal előtt tegyünk rendet. Mire a nap lement, elégedetten konstatálhattuk, hogy erőfeszítésünket siker koronázta, a várrom geodéziai felmérését végző szakemberek most már átlátható terepet nyertek a felmérésük számára.

Nekünk pedig ismét remek időtöltést hozott a friss hegyi levegőn ez a vármentő hétvége. Köszönet mindenkinek, aki részt vett velünk együtt benne!

Írta: Szatmári Tamás