Fejes Erik – Debreczeni Ákos – Szeredi Anna

AZ ÉGIEK PALOTÁJA – ZANGLA

Ég és föld között, szédítő magasságokban fenséges madár-istenség szelte a levegőt. Méltóságteljesen siklott az óriás hegyek meredélyei közt, mígnem a Zanszkár-völgyénél démoni lények, kígyótestű nágák (tib.: klu) tűntek fel a mélyben. A csodálatos teremtmény nyomban alászállt és ragyogó piros szárnyait kitárva, fejét a földre hajtva legyőzte a területet hatalmuk alatt tartó ellenségeit.

A hinduk és a buddhisták által is tisztelt mitikus garuda-madár (mkha’ lding) megmerevedett teste a táj részévé vált, az emberek pedig hálájuk jeléül, illetve biztosítandó, hogy a gonosz örökre a mélyben maradjon, palotát emeltek fölé.

A Zanglának (Bzang-la – jel.: szép hágó, vagy Bzang-lha – szép, jó istenség) nevezett palota, illetőleg a köré épült falu még ma is áll és őrzi a démonokat. De nem csak őket őrzi, hanem egy nagy magyar tudós örök emlékét is.

A Déli-Kárpátokat a Vöröstoronyi-szorosnál 1819. november 28. napján maga mögött hagyó székely vándor, Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) 1823. július 26. és 1824. október 22. napja között ezen palota pici, hideg és füstös helyiségében dolgozta fel Tibet történetét, földrajzát és irodalmát, valamint – Szangje Puncog láma segítségével – összeállított egy harmincezer szóból álló jegyzéket.

Zangla az Indiai Köztársaság legészakibb állama, Dzsammu és Kasmír keleti részén, a Himalája főgerincétől északra, az Indusba igyekvő Zanszkár-folyó völgyében található, mintegy 3500 méteres magasságban.

A palota a ma is lakott településtől délnyugatra található magaslat északi nyúlványán emelkedik, pár száz méterre a folyóvölgy fölé. Az egykor Kőrösi Csoma Sándornak is menedéket adó épület 2008-ra végveszélybe került, ám a Csoma Szobája Alapítvány felkarolta sorsát és megmentette az utókor számára.

A rekonstrukciós munkák mellett Julie Delmotte francia régész 2009-ben terepbejárásokat végzett a palota köré épült, a sziklaplató teljes területét magába foglaló Ózangla területén. A ma már csak romjaiban látható, kb. 80 x 120 méter kiterjedésű, szabálytalan alaprajzú településen megkezdett munkát később Szeredi Anna régész és Szabó Orsolya régészhallgató folytatta, illetőleg fejezte be 2014-ben.

Munkájuk eredményének ismertetése előtt, tekintsük át Zanszkár és Zangla történetét.

Zanszkár történetének vázlata

Az emberi megtelepedés kezdeti időszaka a bronzkorra tehető (Kr. e. 3000 – Kr. e. 1300). Az ezen időszakban készült sziklafaragások motívumvilága arra utal, hogy készítői a Kazahsztán és Kína között elterülő sztyeppék vadászai lehettek.

A későbbiekben egy indoeurópai eredetű népcsoport, a monok érkezése valószínűsíthető, akik keveredtek az Indus-völgyén keresztül érkező újabb telepesekkel, az árja dardokkal.

A korai időszak buddhista tanai már Kr. e. 200 körül átszivároghattak Kasmírból és hatást gyakorolhattak Zanszkár népességének vallási életére.

A buddhista Kusán Birodalom időszakából (Kr. e. 100 – Kr. u. 500) maradtak ránk Zanszkár monumentális méretű, faragott sziklatömbjei.

A tibeti buddhizmus térségbeli elterjedésének kezdete a 7. és 9. századra tehető, amikor is a Nyugat-Himalájából érkező hódítók animista bön irányzata vált meghatározóvá.

817-ben Ticug Decen (Khri gtsug lde brtsan) – Ralpacsen – jutott hatalomra Tibetben, aki békepolitikát hirdetett és indiai származású panditok segítségével elkezdte megtisztítani a buddhizmust a legszélsőségesebb, pogánynak tartott elemeitől. Erőteljesen támogatta a buddhista kolostorokat, ami azonban nagy terheket rótt a lakosságra, akik körében egyre népszerűbbek lettek az elűzött bön papok lázító gondolatai. Ralpacsent aztán bátyja, Langdarma (Glang dar ma) 838-ban tőrbe csalta és megölette, majd tűzzel-vassal irtani kezdte a buddhizmust; leromboltatta a kolostorokat, összetörette az istenszobrokat, és elűzte a szerzeteseket. A Tibeti Császárság egészen rövid idő alatt apró hercegségek tucatjaira esett szét.

Ralpacsen családja, a buddhista szerzetesek és a hozzájuk hű lakosság Ladakhba menekült, ahol több királyságot hoztak létre. Az első Guge, Purang és Rudok területét olvasztotta magába, fővárosa pedig Tholing (Mtho ling) volt.

Langdarma dédunokája, Nyima gön (Lde nyi ma mgon) a mai Ladakh szinte egész területére kiterjesztette hatalmát, Zanszkár megszerzése azonban már fia nevéhez köthető. Decug gön (Lde gtsug mgon) egy új királyságot alapított a folyóvölgyben, melynek központja Zangla lett.

Nem sokkal a királyság megalapítását követően az egyik rokon, a Spitiből érkező Sakjathub (Shakya thub) ragadta magához a hatalmat. Tőle fia, Szengge (Seng ge lde) örökölte a trónt, aki a 11-12. században két részre; egy zanglai székhelyű északi és egy padumi székhelyű déli királyságra osztotta Zanszkárt.

A viszonylagos önállóságot élvező Zanglai Királyság területéhez fénykorában 5 település; Pisu, Pidmo, Cazar, alsó-Zangla és Zangla tartozott, amelyek mindegyike belátható volt a palota területéről. Zanszkár királyságai ekképpen az európai városállamokhoz voltak hasonlatosak.

A Bo-jig krónika feljegyzései szerint Szengge halála után három fia osztozott a Zanszkár-folyó völgyén, akik saját területükön egy-egy királyságot hoztak létre. A Zanglát és Tsazart is magában foglaló északi területek Tinam palde (Khri rnam dpal lde)birtokába kerültek.

A 16. század elején négy király osztozott Zanszkár területén, akik közül Sztongde zsarnoki uralkodója, Radug a szomszédos padumi és zanglai területekre is igyekezett kiterjeszteni hatalmát. Törekvése fegyveres összetűzésekhez vezetett, de Zangla meg tudta őrizni függetlenségét. Radug halála után Sztongde beolvadt a Padumi Királyság területébe.

Az iszlám hatása Kasmír irányából már a 11-12. században kezdett begyűrűzni Ladakhba, de hatásuk csak a 15-16. századra vált igazán erőssé. Az uralkodó, Szengge namgjal (Seng ge rnam rgyal) ebben az időben tette át székhelyét Shey-ből (Sej), a Selyemút mentén fekvő Leh-be, ám Szaid szultán hadvezére, Mirza Haidar nem sokkal ezt követően, 1532-ben meghódította Ladakhot. Háromezer katonájával a Zanszkár völgyébe is behatolt és elfoglalta Padum erődített palotáját.

A nagy hideg miatt Mirza Haidar 1536-ban kénytelen volt visszavonulni Ladakh területéről, azonban az iszlám továbbra is hatást gyakorolt az itt élőkre.

Később a mogulok indítottak támadást, melynek eredményeként Kasmír uralkodója 1683-ban győzelmet aratott Ladakh felett. Mindez katasztrofális következményekkel járt a lakosságra nézve, akik nem csak a mogul helytartó súlyos adóterheit, hanem az erőszakos iszlám térítést is kénytelenek voltak elszenvedni.

A Mogul Birodalom felbomlása után, a gyengülő muszlim befolyással egy időben, Ladakhot véglegesen megszállták a kasmíri Dogra dinasztia királyainak hadai. Zorawar Singh seregei 1842-ben a jammu-i rádzsa, Gulab Singh birodalmához csatolták a teljes területet, aminek eredményeként 1844-ben a zanglai király is elveszítette hatalmát.

Az indiai függetlenség 1948-as kikiáltása után Ladakh, mint Dzsammu és Kasmír állam tartománya India része lett.

Zangla

Bár építési idejük ismeretlen, a zanglai, illetőleg a padumi palotát a Zanszkár-völgy legrégebbi építményei között tartják számon, melyeket a Tibeti Császárság felbomlását követően, a 9-10. században építettek.

16-18. századi írott források arról számolnak be, hogy a zanglai palota azokban az időkben már több száz éve állt.

Ózanglát már Kőrősi Csoma Sándor idejében sem lakták, s a palota is elveszítette eredeti funkcióját; nem királyi székhelyként, hanem szent helyként tekintettek rá.

A zanglai királyi család (Rnam Rgyal), mely Langdarmáig és ezáltal egészen Nyati cenpo-ig (Gnya’-khri btsan-po), Tibet első mitikus uralkodójáig (Kr. e. 2. sz.) vezeti vissza családfáját, 1844-ben elveszítette hatalmát, de – nagy tiszteletben álló – leszármazóik ma is a faluban élnek.

Kirándulás a palotához

Keveset és rosszul aludtam az éjjel, így nehéz volt az ébredés. A magashegyi körülmények miatt kiszáradt a torkom, ajkaim pedig kicserepesedtek. Jobb kezem ujjai erősen viszkettek. Úgy tűnt hiába fújtuk be az alacsony belmagasságú, kissé füstszagú szobát a még Budapesten vásárolt bolhairtóval. Kihámoztam magam hálózsákomból, majd elindultam a szállásunk udvarán található mellékhelyiségbe, melynek belsejébe csupán a deszkaajtó résein keresztül szűrődött némi fény. Már a padló közepébe vágott lyuk megtalálása sem volt egyszerű feladat. Miután végeztem, utam a közeli forráshoz vezetett, melynek jéghideg vizében megmosakodtam, majd dideregve vártam, hogy a napsugarak végre áthatoljanak a Himalája vonulatain és felmelegítsenek ezen a hűvös nyári reggelen.

Kicsivel később visszamentem berendezés nélküli szobánkba, magamra kaptam ruháim, majd csatlakoztam a csapat többi tagjához, akik már a konyha padlójára terített pokrócokon ülve várták a reggelit. Indiai kenyeret, csapatit ettünk rántottával és otthonról hozott téliszalámival. Jak-vajas tea helyett megelégedtem a kasmírival, amit a kint töltött idő alatt igen megkedveltem.

A forrásvíz olyan baktériumokat tartalmazhat, melyekhez az európai szervezet nincs hozzászokva, ezért – fogyóban lévő készleteink pótlására – pár liter vizet még fáradságos munkával átpumpáltunk egy kicsi, elhasználódott szűrőn, majd a szállásunk mellett futó szűk sikátoron át elindultunk a palotába.

A néhány száz méteres szintemelkedés leküzdése ilyen magasságban komoly erőfeszítést igényel, ezért időnként megállva tettük meg az alig egy kilométeres utat a Zangla fölé magasodó vonulat erősen lepusztult oldalában futó ösvények egyikén.

Miközben lassan elértük a palotát, nagy testű, lomha állatok mellett haladtunk el, melyek hím példányait dzo-nak nevezik. A szarvasmarha és a jak keveréke hús- és tejadó állat, a térség egyetlen téli élelmiszerforrása.

A palota előterében megannyi ősi sztúpa, illetőleg mani-fal húzódik, melyeket még ma is nagy vallási tisztelet övez. Feltételezhető, hogy jó pár közülük valamely zanglai uralkodó vagy vallási vezető végső nyughelye lehet.

Sziklába vágott lépcsőkön át érjük el Ózangla területét, közepén a 15 x 18 méter alapterületű, több szintes palotával, melyet az idők folyamán több alkalommal átalakítottak.

A bejárattól balra található helyiség egykor istállóként szolgált, ma pedig itt raktározzák az építkezéshez használt téglákat.

A bejárat mögött szűk lépcső vezet az első emeletre, ahol étkező, konyha, kamra és a szolgálók lakóhelyiségei sorakoznak.

A második emeleten az uralkodók által használt helyiségek kaptak helyet, köztük az a reprezentatív kialakítású terem, ahol a vendégeket is fogadták.

Egy emelettel följebb több kisebb helyiséget alakítottak ki. A ma is szentélyként használt szoba adott helyt egykor a zanglai uralkodók kéziratgyűjteményének, melyet időközben a király új palotájába költöztettek. A kegytárakkal zsúfolt helyiség mellett egy tűzhellyel felszerelt konyhát találunk, melynek ablakából csodás kilátás tárul elénk a Zanszkár-folyó völgyére. Innen nyílik annak a kis szobának az ajtaja, amelyen átlépve minden magyar szíve elszorul.

A pár négyzetméteres, mindösszesen egy kisméretű ablakkal ellátott, ma is füstszagú helyiség volt Körösi Csoma Sándor szállása és egyben alkotóműhelye, ahol megannyi kéziratot átolvasva állította össze szószedetét, későbbi tibeti-angol szótárának alapját.

Ózangla

A palota, illetőleg a köré épült falu története nem választható el egymástól, így a terepbejárás célja egy több száz éves múltra visszatekintő, ma már csak romjaiban látható épületegyüttes régészeti szempontú feltérképezése volt. Az ennek során tett megfigyelések gondos dokumentálása mellett, a telep – 147 objektumát és 233 struktúráját megjelenítő – alaprajzi ábrázolása is elkészült.

A település építői a természetes sziklaplató egyenetlenségeit kihasználva, annak kisebb kiemelkedésein épület-csoportokat hoztak létre, melyek több, egymáshoz épített házból, helyiségből álltak. Közöttük a felszín alacsonyabban fekvő területei alkották az utcákat, átjárókat.

Az alapozáskor a sziklafelszín kiemelkedéseinek repedéseit, mélyedéseit feltöltve járószinteket alakítottak ki. Az épületek formája minden esetben az alapként szolgáló szikla alakjához idomult, de alapvetően négyzetes, kisméretű helyiségeket emeltek.

A felmenő falakat különböző méretű kövekből rakták, melyeket sárral tapasztottak. A többszintes épületek kőfalaira kötésszerkezetben ún. kalodákat helyeztek, melyek deszkából készült közét vízzel kevert, majd a napon szárított, de még formázhatóan nedves, szinte teljesen elaprózódott helyi kőzetanyaggal, kalakkal töltötték fel. A vályoghoz hasonló, ám szerves kötőanyag nélküli anyagot a kalodák falai egészen addig tartották, míg teljesen ki nem száradt, meg nem szilárdult.

Érdekesség, hogy a Zanszkár völgyében még ma is lehet találkozni ezzel az építészeti megoldással.

Bár egyes épületek kifejezetten jó állapotban – esetenként akár 3-4 méter magasan álló falakkal – vészelték át az idők viharait, ajtót egy helyen sem lehet azonosítani, s ablakot is csupán két esetben. Ennek feltehetően az lehet az oka, hogy amikor elhagyták a települést, a lakosság mindent magával vitt, ami értékkel bírt, így a környéken különösen nehezen beszerezhető faanyagot, köztük az ajtó- és ablakkereteket.

Habár a krónikák (chab brjod) kizárólag palotaként (pho-brang) említik Zanglát, nem pedig várként (mkhar), a régészeti terepbejárás eredményei egyértelművé teszik, hogy a település erődítve volt.

Ózangla megmaradt épületeinek térbeli elhelyezkedése jól mutatja, hogy a palotát zártsorúan erődített falu vette körül. Emellett a telep északi, illetve északkeleti oldalán egy-egy nagyobb kiterjedésű, masszív alapozású, többszintes épület figyelhető meg, melyek őrtoronyként azonosíthatóak. A keleti 4,5 méter magasan megmaradt falai még ma is impozáns látványt nyújtanak. A falutól délkeletre fekvő sziklaszirten szintén egy torony alapfalai látszódnak.  A hegytető peremén több helyen ugyancsak azonosíthatóak a települést védő fal erősen lepusztult maradványai.

A bejárat feltehetőleg a sziklaszirt északi oldalán lehetett, ám kapu vagy kaputorony maradványai nem maradtak fenn.

A település mindig jelentős szerepet töltött be a környék spirituális életében, amit több, különböző korból származó sziklakarc is bizonyít. Ezek között állatábrázolásokat, írásjegyeket, szvasztikákat és vallási feliratokat azonosíthatunk. Bár a falut már nem lakják, az öregek a mai napig feljárnak ide imádkozni, s több helyen maradtak fenn áldozat felajánló helyek, ún. obo-k.

Az erőteljes erózió miatt a településen kulturréteg nem igazán alakult ki. A leletanyag csupán pár szórványra korlátozódik, melyek a felszíni munkák során kerültek elő. Ezek elsősorban kerámiatöredékek, de 2014-ben egy fémtárgy is előkerült, mely talán nyílhegyként szolgált. Az összedőlt épületek némi reményt adhatnak további leletek előkerülésére, de Ózangla inkább településszerkezete, építési technikája és párhuzamai miatt bír jelentőséggel.

Legendák

A hagyomány szerint Ózanglának egykor saját víznyerője volt, azonban amikor az egyik uralkodó idegen földről hozott felesége ruháit a forrásban mosta, az örökre elapadt.

A palota bejárata mögötti sziklapad tetején még a legszárazabb időszakban is egy nedves folt figyelhető meg, ami egy itt élő szerzetes szellem jelenlétére utal, aki imádkozás közben homlokával érintette a szikla felszínét.

Malakartse 

Zangla termőföldjeinek vízellátását egy igen kiterjedt csatornarendszer segítségével biztosítják, melyből meghatározott rend szerint időről időre más birtokos ültetvényeire engedik a magashegyekből érkező csapadékot.

Az egyik délutánon mi is egy ilyen csatorna mentén indultunk el a falutól délkeleti irányba, attól mintegy 1,5-2 kilométerre található Malakartse várához, melynek neve talán a hágó vagy istenség (la), a fehér (dkar), valamint a csúcs (tse) szavakból tevődik össze, de pontos jelentése nem ismert.

A palota és Ózangla sziklakúpja alá érve a csatorna jobbra tart egy olyan szurdok irányába, melynek szinte függőleges falai között egy vadvizű patak igyekszik a Zanszkárba.

Túravezetőm, Debreczeni Ákos tibetológus indulás előtt ugyan rákérdezett, hogy tériszonyos vagyok-e, de akkor még magabiztosan elhárítottam kérdést. Ahogy közeledtünk a sziklafalba vágott csatornához és láttam, hogy annak a – pár tíz méteres mélységben zúgó – folyam felőli 40-45 centiméteres peremén kell majd egyensúlyoznunk, aggódni kezdem. Amikor már azt hittem nem lehet rosszabb, kiderült, hogy egyes szakaszokon csak előre hajolva lehet átjutni, ráadásul a csatorna peremét helyenként eltérő magasságban zsaluzták, így az egyébként is keskeny felület, két – egymástól 10-15 centiméteres szintkülönbségen futó – részre tagolódik. Megijedtem, de mivel minden lépésnél erősen koncentrálni kellett, ez némileg elterelte gondolataimat. Amikor a perem kissé kiszélesedett, lenéztem az alattunk futó patakra, de bár ne tettem volna, mert a mélység majdnem magával rántott. Mély levegőt véve próbáltam megnyugodni és megfogadtam, hogy innentől kezdve kizárólag a lábam elé nézek. Fogaimat összeszorítva, fegyelmezetten, koncentráltan lépdelni kezdetem és próbáltam nem gondolni a veszélyre. Katonás rendben tettem meg a hátralévő távolságot, míg végül ki nem értünk a szurdokból.

Rövid szakasz következett egy földúton, melynek végén már feltűntek előttünk Malakartse fenséges romjai.

Nem sokkal később elértük az előző időszak esőzései miatt alaposan megduzzadt patakot, melynek derékig érő vizében csak nagy nehézségek árán tudtunk átjutni a túlpartra. Tudtuk, hogy a vár alatti szurdokban még erősebb lesz a sodrás, ami lehetetlenné teheti a feljutást, azonban mi mégis reménykedve haladtunk tovább.

Elszántan gázoltam bele a szurdok aljában összeszűkülő patakba, de az ár majdnem magával ragadott. Miután még egy sikertelen kísérletet tettem, úgy döntöttünk, hogy a túlpartról, a meredek sziklafal leküzdésével fogunk a vár mögé kerülni.

Elkezdtünk felfelé mászni a meredek sziklafalon. Egyre csak feljebb és feljebb jutottunk, míg a nagy erőfeszítések közepette egyszer csak azt vettük észre, hogy már jóval a vár fölött járunk. Mivel lassan kezdett a horizonton alábukni a nap, úgy döntöttünk biztonságosabb, ha haza indulunk, ugyanis a kopár sziklákon nehezebb volt a leereszkedés, mint a feljutás. Pár fotót készítettünk a számunkra akkor bevehetetlen várról, majd nem kis nehézségek árán visszaereszkedtünk a szurdokba és hazaindultunk.

Esetünk is jól szemlélteti, hogy egy várat nem csak falai védelmezhetnek, hanem döntő jelentősége van fekvésének is.

A Himalája vonulatai között megbúvó erődítményről az írott források hallgatnak, így története a megismerhetetlenség homályába vész.

Vajon a tibeti kolonizációt megelőző időkben épült mon várak sorába tartozik, esetleg a zanglai uralkodók építették mentsvárként? Ezen kérdésekre jelen ismereteink szerint nem tudunk választ adni, így Malakartse-t illetően csupán a meglévő objektumok elemzésével vonhatunk le következtetéseket.

Az ózanglai építményekkel szemben Malakartse esetében a már ismertetett kalodás építészeti megoldás nem mutatható ki, a felmenő falak kizárólag egymáshoz tapasztott kövekből állnak. Feltűnő különbség továbbá a központi épület hiánya, valamint az is, hogy a sziklaszirt peremét nem zártsorú épületekkel erődítették, hanem minden oldalról, elkülönült masszív fallal vették körül.

Ezen különbségek utalhatnak arra, hogy Zangla és Malakartse építői nem ugyanazon kultúrák voltak, de a kérdés nem dönthető el ilyen egyszerűen. Nem kizárt ugyanis, hogy utóbbi esetében az építkezés során azért használtak kizárólag köveket, mert nehézségbe ütközött a megfelelő minőségű és mennyiségű kalak-tégla előállítása. Emellett nem közömbös a rendeltetés sem; Ózangla egy erődített település volt, míg Malakartse-n – a lakóházak hiányából következően – feltehetőleg nem élt állandó lakosság, csupán néhány katona.

Mindez magyarázat lehet a meglévő különbségekre, de ugyanakkor nem zárja ki az eredeti feltevést sem.

A megoldáshoz legfeljebb egy jövőbeni régészeti kutatás vihet közelebb, mely egy lehetséges jövőbeni célja lehet az itt tevékenykedő magyar régészeknek és önkénteseknek.

A történeti részek összeállítása a Debreczeni Ákossal, a régészeti munka ismertetőjének elkészítése pedig a Szeredi Annával végzett közös munka eredménye. Közreműködésükért, illetőleg a Zanglában töltött idő felejthetetlenné tételéért ezúttal is köszönetet szeretnék mondani nekik!

A írás elkészítéséhez nyújtott segítségéért köszönettel tartozom továbbá a Csoma Szobája Alapítvány elnökének, Irimiás Balázsnak, valamint Szabó Orsolya régészhallgatónak.

A 3. tablón szereplő felső képet Debreczeni Ákos, az 5. tablón szereplő felmérési rajzokat Irimiás Balázs, az alaprajzot (7. kép), továbbá a 10. tablón található képeket pedig – a grafikai leletábrázolás kivételével – Szabó Orsolya és Szeredi Anna bocsátotta rendelkezésemre.

 

Felhasznált irodalom:

• Howard, N.F.: The development of the fortresses of Ladakh c. 950 to c. 1650 A.D., East and West, Vol. 39, No. 1/4 (December 1989), 217-288.
• Prem Singh Jina: Ladakh – The land and the people. Indush Publishing Company, New Delhi, 1996.
• Crook, John H. – Henry Osmaston (szerk.): Himalayan buddhist villages: Environment, resources, and religious life in Zangskar, Ladakh. Motilal Banarsidass, Delhi, 1994. 435-474.
• Baktay Ervin: Kőrösi Csoma Sándor. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2014.
• Kubassek János: A Himalája magyar remetéje. Panoráma, Budapest, 2014.