Várjáró Magazin 24. szám
Rakonczay Rita: Még az Üveghegyen is túl – avagy a kárpátaljai kirándulás meséje
Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének középkoros hallgatói Mordovin Maxim és Igor Prochnenko, az ELTE és az Ungvári Nemzeti Egyetem régészei vezetésével felkerekedtek, hogy megtekintsék Kárpátalja középkori emlékeit. A kirándulás alatt nemcsak várakkal és templomokkal ismerkedtünk, hanem az ukrán-magyar régészek közti barátságot is megerősítettük.
Egyszer volt, hol nem volt… – kezdhetném akár így is a kárpátaljai kirándulás rövid beszámolóját, hiszen az utazás négy napja alatt meseszerű vidékeken jártunk, életre szóló tapasztalatokat szereztünk, átlépve a határt, kicsit a saját határainkat is feszegettük, s mindeközben megismerkedtünk Kárpátalja középkori kincseivel, amelyek utazásunk elsődleges céljai voltak. A múltban való elmerülés közben természetesen óhatatlanul szembesültünk a jelen küzdelmeivel, amelyeket sok esetben – kívülállóként – nehéz volt felfogni, s nehéz volt velük szembesülni.
S, hogy visszatérjek a mesei hangvételre: Egyszer volt, hol nem volt, a szorgalmi időszakon innen – a vizsgákon sajnos még nem túl – május közepén felkerekedtünk, hogy meghódítsuk a Kárpátok bérceit. Ha visszagondolok, utóbb talán azt mondhatnám, ez fordítva történt: a Kárpátok hódítottak meg bennünket. Utazásunkat a szorgalmi időszak utolsó napjára időzítettük, s hogy a kötelességek elvégzésének elégedettsége tölthessen el bennünket, pénteken a középkori főkollégium és a latin óra után indultunk. Az úti cél átszállással Csap volt, az ukrán-magyar határ túloldala. Amikor este megérkeztünk, nemcsak a határt léptük át, hanem egy egészen más kultúrába csöppentünk, amellyel először a komoly határátkelésnél szembesültünk. Csapon már vártak bennünket – talán a mogorva határőröket ellensúlyozandó – széles mosollyal a vendéglátóink, az ungvári egyetem régészei, Igor Prochnenko és Mariya Zhylenko, akik elkísértek bennünket ungvári szállásunkra.
Május 16-án, szombaton az ungvári egyetem történeti-régészeti fakultását mutatta be nekünk az egyetem dékánja, aki kifejezte abbéli reményét, hogy utazásunk egy hosszú barátság kezdete lesz a magyar és az ukrán régészek között. Szombaton Ungvár és környéke szerepelt képzeletbeli térképünkön, s a jó hangulatú ismerkedés után rögtön útnak is indultunk. Első állomásunk az ungvári skanzen volt, majd pedig utunk az ungvári várba vezetett. Azonban nem időzhettünk sokáig a várban, hanem buszra szállva a közeli Nevicke romjait kerestük fel, amelyeket már Ungvárról is megcsodáltunk – persze csak távolról, piciben.
.
Ukrán barátaink jóvoltából a nap fáradalmait borral (vagy vízzel) lehetett leöblíteni, s ezáltal új erővel indulhattunk útnak Szerednye vára felé. Szerednyén a falszövetet tanulmányozva megnéztük a lakótorony maradványait, majd a közeli pincerendszerben tettünk titokzatos sétát, amelyet a hagyomány szerint Dobó István török foglyokkal készítetett el. A nap utolsó pontjaként a gerényi rotunda középkori freskóit csodáltuk meg, majd pedig az ukrán gasztronómia finomságaiban merültünk el.
.
A másnap nagyon korán ért bennünket, ugyanis hajnali öt órakor indult a vonatunk Lembergbe, ahová megérkezvén, már az állomáson nagyon szimpatikusak voltunk a lembergi asszonyoknak. Elsőként a lembergi múzeumot kerestük fel, ahol a néprajzi és régészeti emlékek sorát tekinthettük meg, miközben Lemberg történetével ismerkedtünk. Majd rövid városnéző túrát tettünk. Vallási szempontból Lemberg rendkívül összetett, ezeknek emlékeit is megtekintettük: a latin székesegyházat, az örmény templomot, a Szent György-templomot, s a Boim kápolnát is, amely Lemberg egyik gyönyörű reneszánsz emléke. Délután a város egyik jelképének, a városházának a tornyát másztuk meg, ahonnan elképesztő kilátás nyílt az egész városra. Este újra vonatra szálltunk, s elindultunk Huszt büszke vára felé, ahova az izgalmakkal, s újdonságokkal teli vonatút után, reggel, a nap első sugaraival érkeztünk.
.
A reggelinket már a huszti vár bús düledékein fogyasztottuk el, s ha nem is hamuban sült pogácsa került terítékre, de a huszti élelmiszerbolt finomságaiból csemegéztünk. A vár ormairól néztük ki utunk következő állomását, a huszti középkori református templomot, amelynek freskói az elmúlt években kerültek napvilágra, s ahol egy eljövendő ásatás terveit kezdtük szövögetni. Huszt után Nagyszőlős következett, ahol tettünk egy sétát a városban, megszemlélve a ferences kolostort, a Perényi-kastélyt, majd pedig a nagyszőlősi várat tekintettük meg a Fekete-hegyen, és a középkori romok mellett a kiskecskék is rabul ejtették a szívünket. Majd bújócskát játszottunk a nagyszőlősi barlanggal, amelynek bejáratát a hegy tetején sikerült megtalálnunk, a szűk barlang járataiban pedig egy címer bekarcolt képére lettünk figyelmesek.
.
Nagyszőlősi barátainktól elbúcsúzva indultunk tovább Királyházára. A várat a természet elrejtette a kevésbé szemfüles kirándulók elől, így a helyszín többnyire háborítatlan volt. A vár romjai alatt folyik a Tisza, amelyben – bár vize hideg volt – fürdeni, vagy legalábbis mosakodni tudtunk. Éjjel tábortűz mellett énekeltünk, s ismerkedtünk meg ukrán régészhallgatókkal. Majd (rövid) álomra hajtottuk fejünket, ugyanis hajnalban indultunk tovább Munkácsra. A városba hét órakor érkeztünk, s rögtön buszra szálltunk, Beregszentmiklós felé. Beregszentmiklóson az erődített kastélyt néztük meg, ahol nemcsak régészeti leletek, hanem a kastély titkos alagutjai fogadtak bennünket. Beregszentmiklósról Munkácsra visszatérve a munkácsi vár szépségeivel tettük fel arra a bizonyos i-re a pontot. Hazafelé megállapítottuk, hogy – bár keveset aludtunk – az élmények és a helyszínek minden ébren és sietséggel töltött percet megértek. A kirándulásról (szinte) mindenki épségben hazatért, s a kedd estét bizonyára kis csapatunk tagjai a kárpátaljai kalandok elmesélésével töltötte.
A Kárpátalján eltöltött napok élményeit valószínűleg sosem felejtjük el. Csodás tájakon és gyönyörű várakban, templomokban járva sokat tanultunk, s egy egészen más kultúrkör sajátosságait tapasztalhattuk meg, ami olykor meglepő volt, olykor érdekes, újszerű, s sokszor izgalmas, nem is olyan távol Magyarországtól. Bár eredetileg a történeti Magyarország egy részét akartuk megismerni, utazásunk során – úgy érzem – ennél sokkal többet kaptunk. Új barátokat, akikkel – reményeink szerint – fogunk még találkozni, s talán egy egészen új nézőpontot, amellyel a világra tekinthetünk. Rövid mesémet ezzel befejezve, keretbe foglalom, s azt mondom, itt a vége, fuss el véle és természetesen, aki nem hiszi, járjon utána…
Szöveg: Rakonczay Rita,
Fotók: Mordovin Maxim
A kirándulás résztvevői: Balogh Krisztián, Búr Luca, Font Ágnes, Gillich Olivér, Maros Borbála, Németh Fruzsina, Németh Veronika, Oszolik Maja, Polyák Teodóra, Rakonczay Rita, Schliszka Borbála, Szabados Ágnes, Szoboszlay Gergely, Takács Ágoston és Mordovin Maxim.
Szerk.: Vígvári Tamás
A szerednyei pincéket a hagyomány szerint Dobó István készíttette, ugyanis az egri győzelem után a várat és a birtokot megkapta adományul. A pince falán van is egy latin felirat, amely ezt bizonyítja. További legendák szerint a pincerendszer elvezet Munkács és Ungvár várába is, persze ez nem igaz.
A beregszentmiklósi titkos alagutak a kastély szobáit kötik össze, a falak között lehetett közlekedni.
Gratulálok!
Nagyon jó kis leirás a túrátok utvonaláról.
Az az alagút Nagyszőlősön merre található?
Érdekelne több részlet a szerednyai pincékről és hagyományairól, meg a beregszentmiklósi alagutakról és hagyományairól.