László János: Vitány – a Vértes gyöngyszeme

A régészeti feltárás eddigi tanulságai

Napjainkban a Vértessomló határában álló Vitányvár iránt is megnövekedett az érdeklődés ugyanúgy, mint hazánk több, pusztuló, helyreállításra váró műemléke iránt. Sajnálatos módon ez a figyelem még mindig inkább a lelkes várrajongóké, természetjáróké, amatőr kutatóké, nem pedig a műemlékek védelmére szakosodott országos szervezeteké.

Éppen ezért a 2000-es évek közepén a tatai Kuny Domokos Múzeumban Schmidtmayer Richárd régész kollégámmal úgy döntöttünk, hogy a rendelkezésünkre álló szerény erőforrások segítségével a megye, így a múzeum gyűjtőterületén található középkori romokat, várakat, földsáncokat, templommaradványokat régészetileg megkutatjuk, s ezzel párhuzamosan belekezdünk a romok szerény mértékű állagmegóvásába is.

Első kutatási helyszínünk az Oroszlány közigazgatási területén álló Gerencsérvár volt. Természetes volt, hogy ezzel a várnak nevezett, egyébként jelen ismereteink szerint csekély erődítéssel rendelkező vadászóhellyel kezdjük a több évre kiterjedő, nagyszabású munkát, mivel az itteni terep- és kutatási viszonyok könnyebbnek tűntek. Ekkor szembesültünk először azzal, hogy egy ilyen munka mennyi nehézséggel jár, nem igazából szakmaiakkal, hanem inkább adminisztratív-munkaszervezésiekkel… A több évig tartó régészeti feltárás érdekes eredményeket hozott, ezeket majd talán egy későbbi közleményben tárjuk a nagyközönség elé.

A következő kutatási helyszín, Vitányvár Gerencsérvárnál lényegesen jelentősebb, komolyabb feladatnak bizonyult. Ismerték a feladat nagyságrendjét az állami hivatalok képviselői is, hiszen amikor az 1990-es évek végén a várnál nagy falomlás volt, és utána közvetlenül bejárásra hívtam az illetékeseket, csak sajnálkozásukat tudták kifejezni, konzerválásra vonatkozó anyagi támogatásról szó sem eshetett. A későbbiek során pedig még az sem vált világossá, ki a vár tulajdonosa! Nem is beszélve arról, hogy Vitányvár a földhivatali térképekről egyszerűen lemaradt, nem szerepelt rajtuk. Szerencse a sok rossz között, hogy legalább az országos műemlékjegyzékben szerepel. Ezek a problémák még napjainkban is fennállnak, megoldásuk több állami szerv közös akaratán múlik.

A 2010-es évek elején itt is felerősödött a civil érdeklődés a vár irányában. Két csoportosulás is figyelmének középpontjába állította a romokat, az egyik az inkább környékbeliekből álló Vitányvár Baráti Kör Egyesület, a másik pedig az interneten, pontosabban a Facebookon szerveződött „Mentsük meg Vitányvárt” nevű csoport. Szándékaik azonban – sajnálatos módon – egymásnak feszültek, így egymás erősítése helyett törekvéseik kölcsönös gyengítése valósult meg. Kívülállóként megállapíthattuk, hogy mindkét csoport nehezen körvonalazott törekvései és céljai mellé nem rendelődött a kellő távlati perspektíva, valamint nem volt biztosított az anyagi háttér sem, pedig ezek nélkül egy ilyen nagyságrendű rom esetén hiábavaló elképzeléseket megfogalmazni. Ráadásul kezdetben a tatai, gyűjtőkörében érintett megyei múzeummal sem egyeztettek céljaikról, pedig ez ilyen kérdésekben elengedhetetlen lett volna.

E rövid bevezető után a vár kutatástörténetéről essen pár szó. Ezt a témát részletesen körbejártam a várról írott legutóbbi tanulmányomban, azonban fontosnak tartom a hangsúlyok kiemelését e folyóirat keretei között is, valamint a várral kapcsolatos megállapítások tudományos megalapozottságának vizsgálatát.

Elég rosszul állunk a várra vonatkozó képi ábrázolásokkal, ami azt jelenti, hogy a 19. századnál korábbi rajzaink, képeink nincsenek. Első alaprajzi vázlatunk Könyöki Józseftőlszármazik (1886), azonban ennek valóságtól való eltérése annyira szembeszökő, hogy csupán említés szintjén érdemes foglalkozni vele. Lényegesen több és hasznosabb információt hordoz Csernó Geyza rajza 1897-ből, mely kapcsán megállapíthatjuk – összevetve a ma is megfigyelhető és mérhető alaprajzzal –, hogy készítésekor a valóságot megközelítő állapotot tükrözhetett.

Az időnként egészen pontatlan alaprajzi vázlatokat közlő Soós Elemér hadmérnök 20. század elején készített felmérése szintén közelít a valósághoz, ami annak köszönhető, hogy feltehetőleg Csernó Geyza vázlatát vette át egészen kis mértékben kiegészítve azt.

A 20. század első feléből már fényképfelvételek is ismertek a várról, amelyeket a Forster Gyula Központban őriznek, valamint az utóbbi időben egyre több otthoni fényképalbumból kerülnek elő érdekesebbnél érdekesebb képek, ezek pedig elérhetővé válnak az interneten.

A következő alaprajzi felmérés már 1952-ből származik Méhes Gábortól. Ha ugyan az alaprajzban nem is tapasztalhatunk lényeges eltérést a mai állapotoktól, a felmenő falak lerajzolásakor már apróbb pontatlanságokat figyelhetünk meg, például a belső várudvarba vezető kapu kissé eltolódott. Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy az akkori idők technikája lényegesen pontatlanabb volt napjainkénál, tehát ezeket a kisebb-nagyobb tévedéseket nem olvashatjuk elődeink fejére.

Ezt a felmérést egészítette ki Nováki Gyula a vár körüli sáncok felmérésével 1994-ben. Mind ez ideig ez a legteljesebb és közel legmegbízhatóbb állapotfelvétel a várról és vele együtt közvetlen környezetéről.

A következő fontos dokumentálási esemény az volt, amikor korunk egyik új technikai vívmányával, háromdimenziós térszkennerrel tömegrekonstrukciót készítettek 2012 végén, 2013 elején. Természetesen a technika nem annyira előrehaladott még ahhoz, hogy ilyen magas falak esetén is alkalmazni lehessen ezt a módszert, ezért pontatlanságok még itt is előfordultak; nem is csupán a mérési eredményekben, hanem inkább az abból levonható következtetésekben.

Mindezek után szeretnék kitérni pár, a vár történetével és építéstörténetével kapcsolatos kérdésre. Azt hiszem, mindenki számára egyértelmű, hogy egy vár esetén történetét összefoglalni, építéstörténetét felvázolni csak alapos kutatás után lehetséges. Ez a kutatás több területre is kiterjed, például a levéltári kutatásokra, ahonnan fontos írásos adatokat szerezhetünk a vár történetére, speciális esetben építésére nézve. Természetesen ezeket az adatokat is kellő forráskritikával kell kezelnünk, hiszen léteznek hamis oklevelek, vagy esetleg olyanok, amelyek a megfogalmazó álláspontját tükrözik, ami szubjektivitásából adódóan torzíthat a valós helyzeten. Az építéstörténet összeállításakor pedig két információszerzési mód állhat rendelkezésünkre; egyrészt a falkutatás, amely a felmenő falak (esetenként) roncsolásos vizsgálatával eredményezheti a fal építési időpontjának megállapítását, a másik pedig a régészeti feltárás, amely a földfelszín alatti jelenségek elemzésével járul hozzá a datálási-korszakolási kérdések megoldásához. E két kutatási módszer eredményeinek egyesítésével bontakozhat ki pontos kép egy erősség építéstörténetéről, de csakis akkor, ha mindkettőt együtt hívjuk segítségül.

Lássuk, hogy állunk ezekkel Vitányvár esetén! Mivel Árpád-kori források előkerülésére már nem számíthatunk a későbbiekben, így biztosnak tűnik, hogy a vár első említése 1324-ből származik, igaz közvetetten, mivel nem magát a várat említi az oklevél, hanem egy Mihály nevű vitányi várnagyot. Tehát a vár ekkor már állt. Az is biztos, hogy királyi tulajdonban volt, hiszen várnagyok abban az időben királyi várakat igazgattak. Azon nem kell meglepődnünk, hogy nincs az építésről szóló okleveles említés, hiszen a középkorban nem jellemző ennek a ténynek írásba foglalása. Itt kell megemlítenünk egy, a várral kapcsolatos, szinte kiirthatatlan tévhitet, mely szerint a várat a Csák-nemzetség építtette. Ennek az lenne az alapja, hogy a Csákok ebben az időben nagy birtoktesttel rendelkeztek Vértesben, tehát adódna a következtetés, ők emelték ezt a várat is. Ellentmondani látszik ennek azonban, hogy Vitány első említése, tehát 1324 után két évvel egy birtokcsere során a Csákoktól I. Károly királyhoz került két vértesi vár; Csókakő és Gesztes. Amennyiben Vitány is a birtoktest része lett volna, akkor minden bizonnyal szintén ebben az évben került volna királyi birtokba. A vár későbbi története viszonylag jól ismert, több szakirodalomban is bemutatták már. Egy dologra még ki kell térnünk, ez pedig a várral kapcsolatos egyetlen inventárium 1555-ből, amelyet G. Sándor Mária az 1960-as években még látott, azonban az Országos Levéltár átrendezése során új helyre került, azóta viszont senki sem vehette kézbe, mert nem találják… Talán egy következő iratrendezés során újból felbukkan. Ez az inventárium mutatja, milyen helyiségek voltak akkor a várban, s mit tartottak bennük. Természetesen azt nem tudhatjuk, milyen sorrendben mentek végig az összeírók a váron, így csak korlátozottan alkalmas a leírás esetleges alaprajzi következtetések levonására, vagy ebből a jelenleg is ismert helyiségek funkciójának meghatározására.

A török elleni harcok során 1598-ban felrobbantották az erősséget Pálffy Miklós csapatai, hogy az ellenség ne fészkelhesse be magát. Ezek után a vár az enyészeté lett. A környékbeliek építkezéseikhez hordták szét a vár köveit. Itt kerülünk szembe egy újabb problémával, ugyanis pár száz év múlva itt-ott olyan kőfaragványok jelentek meg, amelyek állítólag Vitány várából származtak. Mivel ezeknek valóságtartalmát sok év távlatából megítélni már nem lehet, ezért ezeket az információkat csak és kizárólag érdekességként lehet említeni. (Talán olyan esetekben tehetnénk kivételeket ez alól, amikor egy máshol felbukkanó kandallópárkányhoz illeszkedő további töredék előkerülne a vár ásatása során.)

A vár építéstörténete jelenleg szinte alig ismert. Jóllehet korábban jómagam is kísérletet tettem ennek felvázolására a Kuny Domokos Múzeum Közleményeiben megjelent tanulmányomban, azonban a sok feltételezés már egyértelműen utalt arra, hogy az építési periodizáció még bizonytalan alapokon nyugszik. Megállapításaimat majd csak az alapos régészeti kutatás támaszthatja alá, vagy esetlegesen cáfolhatja meg. Vitány esetén a falkutatás nem jelenthet megoldást, mivel a falszövetek teljesen áttekinthetőek, megbontásuk a vár állagát veszélyezteti, ráadásul feleslegesnek is tűnhet. (Egy apró dologra azért felhívnám a figyelmet! Helyenként, elszórtan a falfelületen láthatók vakolatfoltok, melyek színe nem egységes. Tévútra vezethet bennünket, ha a színváltozatokból messzemenő következtetéseket vonunk le. Tudni kell ugyanis, hogy a kirándulók a várnál gyakran kisebb-nagyobb tüzet gyújtottak, akár félreeső falzugokban; például a belső várba vezető nyílásnál. Az itteni nagyobb tűz vezethetett a vakolat sajátos átégéséhez. Ezek a tűzhelynyomok az ásatás során egyébként folyamatosan felbukkannak, jelzi nyomukat a sok konzervdoboz és alufólia, amelyeket fémkeresőnk rendre napvilágra hoz.)

A periodizációhoz még annyit fűznék hozzá, hogy bár kis alapterületű erősségről van szó, mégis sok építési fázist feltételezhetünk. Akár a torony, akár a körítőfalak, akár a toronnyal szembeni magas, több ütemben épült épület(tömb) esetén is. Ezért nem szabad leegyszerűsítenünk egy-egy épületrész építését egy időszakra, ráadásul még a régészeti kutatás hiányában az építési időt sem szabad meghatározni. Szerencsés helyzetben lettünk volna akkor, ha esetleg egy oklevél megemlítette volna a vár bővítését, új szárny felhúzását. Ilyennel azonban sajnos nem rendelkezünk, azt leszámítva, hogy ismert, miszerint a törökök kijavították a vár megrongálódott falait.

E kissé hosszú, inkább elméleti jellegű bevezető után bemutatnám a régészeti feltárások eddigi eredményeit. Meg kell állapítani, hogy az eddigi munkálatok csupán az előttünk álló feladatok töredék részét képezték, s csupán a felszínt súroltuk az ásatás során. A helyszín ismeretében nem kétséges, hogy több évig tartó kutatással kell számolni, amennyiben anyagi lehetőségeink nem bővülnek jelentős mértékben.

2012-ben kezdtük a feltárásokat, az első ásatási idényben a Vitányvár Baráti Kör tagjainak közreműködésével. Lényegében kényszerű keretek között mozogtunk: előírás volt számunkra ekkor, hogy olyan részeken nem folytathattunk feltárást, ahol 1 méternél magasabb felmenő fal volt a közelben. Ebben az esetben a falkonzerválás is a munkálatok velejárója lett volna. Mivel akkor még nem rendelkeztünk kellő anyagi forrással, ezért ezt a szakmailag vitathatatlan előírást figyelembe kellett venni. Ezért első kutatóárkunkat a várudvaron belül jelöltük ki. Az itt látható, eddig épületrészhez nem kapcsolható fal két oldalán levő rétegeket vágtuk át. Ami korábban csak sejthető volt, most bebizonyosodott; az udvaron belül több méter vastag omladékréteg található. Megnehezítette munkánkat, hogy valamikor az 1980-as években ismeretlenek megbolygatták a rétegeket, ezzel jelentős károkat okozva. Mi pedig megtaláltuk az otthagyott szemetüket, helyenként 1,5 méter mélységben. A kövek és habarcstörmelék eltávolítása után az árok egyik részén, a faltól délkeletre megtaláltuk a feltételezett járószintet, melyet lapos kövekkel borítottak.

Alatta igen vastag agyagréteget találtunk. A kutatás akkori állapotában még nem volt eldönthető, hogy ezt az eredeti felszín kiegyenlítésére hordták oda (a sárgás agyag teljesen helyidegen!) a járószint kialakításához, vagy pedig egy korábbi járószintet/réteget/feltöltést fedtek el vele. Talán ez utóbbi valószínűségét erősíti, hogy ennek a falszakasznak a túloldalán, tehát az északin, jó másfél méter mélységben a fal síkjától eltérő irányú falszakaszt találtunk, ami lehetett akár egy korábbi elbontott épület oldal- vagy alapfala is.

Tekintettel arra, hogy az újkori beásás ezt a részt is megrongálta, így ennek a kérdésnek megválaszolása csak akkor lesz majd lehetséges, amikor a környező területeket is feltárjuk.

2012-ben a többi ásatási helyszínt már a falakon kívül jelöltük ki. A két további kutatóárokkal két fontos kérdés várt tisztázásra. A várat, a falaktól kissé távolabb, ebből következően alacsonyabb magasságban, szinte teljesen körbeveszi egy jól látható sánc. Azt szerettük volna megtudni, hogy ennek milyen volt a szerkezete, s ebből talán a funkcióra is magyarázatot kaphatunk. Az északi oldalon vágtuk át a sáncot, olyan helyen, ahol teteje kiemelkedett a terepszintből. Ennek során láthatóvá vált, hogy többször megújították, ennek során pedig a külső oldalát erősítették meg apróbb köves feltöltéssel.

Fontos megfigyelés volt továbbá, hogy a sánc tetején cölöpökből álló falnak nem találtuk nyomát. Belső oldalán pedig viszonylag mély árok volt, benne a várból származó leletanyaggal, faragott kövekkel. Mindebből az következik, hogy a várat egy szárazárok vette körül, amely csupán a megközelítést nehezítette meg. Így azok a rekonstrukciós elképzelések, amelyek a várat körbevevő palánkfalat ábrázolnak, nem a valóságot tükrözik. Remélhetőleg a későbbiek során ezek elfelejtődnek…

A harmadik kutatóárkunk a külső falaktól közvetlenül dél-délkeletre elhelyezkedő kisebb vízszintes platón volt. Feltételeztük, hogy itt a vár további részét találjuk meg. Sejtésünk nem igazolódott be. Néhány a várból származó reneszánsz kőfaragvány mellett falakat nem találtunk.

Megtaláltuk viszont a várhoz vezető út nyomvonalát, amelyet a lejtő irányában kiszélesítettek, megerősítettek. Mindebből az következik, hogy a várba vezető út itt húzódott, a gerinctől 2-3 méterrel mélyebben, a domb oldalában, a mai gyalogút helyén! Fel kell hívni a figyelmet azokra a téves rekonstrukciókra, amelyek a várba vezető utat a gerincen feltételezték. Ennek több tényező is ellentmond. A várkapu nem a vár déli részén volt! Akik a mai állapotot vizsgálva úgy gondolják, hogy a déli oldalon levő falkiomlás rejthette az egykori bejáratot, tévednek. Még mintegy 20 évvel ezelőtt is, amikor a vár lényegesen jobb állapotban volt ezen a részen, a falak jóval magasabban álltak, itt semmiféle kapunak nem volt nyoma. (A kapu kérdésére még visszatérek.) A vár megközelítése sem a dombgerincen történt, ez alkalmatlan is lett volna erre keskeny volta miatt. A gerincet tagoló, sziklába vájt bevágások sem a megközelítést akadályozó szárazárkok voltak, rajtuk hidakkal, kapukkal, utat kétoldalt szegélyező, védő jellegű palánkfalakkal, hanem egyszerűen – mint Nováki Gyula egyik tanulmányában igen helyesen rámutatott – az ostromgépek várfalakhoz jutását megnehezítő, mesterséges terepalakulatok! Kívánatos lenne, ha a későbbiek során már nem merülne fel ez a rekonstrukciós elképzelés, sem képi, sem írásbeli formában.

2012-ben kevés pénz állt rendelkezésre a feltáráshoz, ezért a rövid idő alatt ezeket a megfigyeléseket tudtuk tenni. Ezek az apró előrelépések is meghozhatják hosszabb távon a várva várt eredményeket.

Ebben az ásatási idényben már világossá vált számunkra, hogy ilyen szerény anyagi feltételekkel a vár feltárása nem folytatódhat, ezért megkezdődött egy hosszabb előkészítő szakasz. Ennek során először állapotfelmérést készíttettünk a várról, statikus, építész, műemlékvédelmi szakmérnök bevonásával. Ez az állapotfelmérés kijelölte a későbbi régészeti feltárás súlypontjait, illetve a sürgősen állagmegóvásra szoruló falszakaszokat. Utána hosszadalmas hivatali engedélyeztetés kezdődött, amely bonyolultságával egy lelkes szakembert is inkább elriaszt a feladattól, semmint bátorsággal tölt el. 2014 augusztusának végére minden engedély birtokában nekivághattunk a következő ásatási szezonnak. (Természetesen a vadászati szezon befejezését meg kellett várnunk, hiszen a környék bérbe adott vadászterület, és a terület kezelője nem szívesen mondott volna le az igen nagy bevételi forrásról. Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert mint a bevezetőben is említettem, folyamatosan olyan körülményekre kellett tekintettel lenni, amelyekkel korábban nem számoltunk.)

2014 őszén elsőként kialakítottunk egy a várhoz vezető utat, amelyen az építőanyagot szállító járművek felhajthatnak a romokhoz, korábban ugyanis két gyalogút kivételével megközelíthetetlen volt a vár. Az új megközelítési lehetőség természetesen csak ideiglenes jellegű, hiszen az őszi, csapadékos időjárás esetén már nehezen tudtuk használni gépjárműveinkkel.

A második régészeti feltárás inkább a falak állagmegóvását kiegészítő munkálat volt. A vár területén addig nem végezhetünk nagyobb területre kiterjedő ásatást, amíg a környező falakat nem stabilizáljuk. Kritikus állapotú volt a belső várudvar északkeleti fala, külső oldalán kagylós kiomlással.

Mint a feltáráskor kiderült, a belső oldalon is hasonló kiomlás létezhet, így az említett, 2 méter vastag várfal gyakorlatilag egy 40-50 cm vastag pengeélen állt. Először ennek a szakasznak a külső falsíkját és a legfelső stabil kősorát kerestük meg, így lehetővé vált, hogy a felfalazás biztonságos legyen. Ezzel párhuzamosan kitisztítottuk a várba vezető kaput és közvetlen környékét. Megjegyzem, folyamatosan szinte közelharcot kellett vívnunk a kirándulókkal, hogy ne tegyék tönkre az ásatási metszetfalainkat, illetve ne a legveszélyesebb zónákon keresztül próbálják megközelíteni a várudvart. Természetesen kéretlen-hívatlan fémkeresősök is felbukkantak munkaidőnk után. Szerencsére olyan időpontban jöttek, amikor még csak a leletanyagban szegény omladékot távolítottuk el…

A kapu szerkezetéről eddig nincsen pontos képünk, mivel külső oldalán nem találtunk még bolygatatlan rétegeket, csak omladékot. Várhatóan a kapu előtti törmelék eltávolításával olyan faragott kőanyag kerül elő, amelyből megállapítható lesz majd a kapu formája. Kicsivel arrébb találtunk ugyan egy szárkőtöredéket, erről azonban még nem lehet egyértelműen megállapítani, mihez tartozott. Úgy tűnik egyébként, hogy a várkapunak lehetett egy széles küszöbköve. A kapu küszöbszintjét rablógödörrel megrongálták, valamikor a 19. század végén, 20. század elején. A rongálás idejére az omladékrétegek elhelyezkedéséből és minőségéből lehetett következtetni.

A konzervált falszakasz és a külső várfal közötti részen feltételezhető volt, hogy vastag omladékréteg töltötte fel a két fal közötti teret. Az itteni kutatóárok azonban ezt a feltételezést nem igazolta. Már mintegy 60 cm (!) mélységben égett paticsos réteget találtunk, amely akár egy vesszőfonatos, kisebb épület falából is származhatott. Mindezek alapján majd alaposan át kell gondolni a külső és a belső falöv közötti falszoros funkcióját.

Az viszont biztos, hogy a falszoros szintje az északi részen található külső kapu irányába lejtett. A kapu itteni elhelyezkedésének tényét Csernó Geyza alaprajzi vázlata is megerősíti, s semmi okunk ezt kétségbe vonni. A kapu megközelítése kívülről egy éles balkanyar után következett, mely útvonal a nyoma a felszínen még ma is látszik! Hogy a bejárat pontosan milyen széles és milyen szerkezetű volt, még nem tudjuk. 2015. évi feltárásunk során célozzuk meg ennek meghatározását. Az is biztos azonban, hogy a kapu külső oldalán egy kis fali fülke található az északnyugati magas épülettömb pinceszintjén.

A fali fülke csak kifelé volt nyitott, a pince felőli oldalát egyértelműen elfalazták. A fülke méreteit meghatároztuk, majd visszatemettük kővel, hogy a rongálók ne tehessenek kárt benne. Környékének feltárása után azonnal helyreállítjuk ezt a falfelületet, így sokkal érzékelhetőbb lesz igazi funkciója.

2014. évi kutatási területünk utolsó felülete az északnyugati épülettömb északi részén volt. Az volt a szándékunk, hogy megtaláljuk a felszínen nem látható északi zárófalat. Ez szerencsére sikerült, s megállapíthattuk, hogy a pinceszint nagyjából négyzetes alaprajzú volt, a hiányzó fal pedig legalább 2 méter vastag (csakúgy, mint általában a vár többi részén).

2014 végén az időjárás téliesre fordultával ezekkel az eredményekkel zártuk a feltárást. 2015-ben már – nyertes pályázati háttér ismeretében – folytatjuk a régészeti munkálatokat, amelyhez további falkonzerválás társul. Ezekről a munkákról majd talán egy év múlva ismét beszámolhatok, ezzel lépésről lépésre megismerheti az érdeklődő közönség a vár régészeti múltját, és ami nagyon fontos, valódi építéstörténetét.

 

László János
régész főmuzeológus
ásatásvezető
Kuny Domokos Múzeum
Tata

Szerk.: Várjáró Magazin