Simon Zoltán: Regéc – Útravaló várjáróknak

Az utóbbi években örvendetesen megnőtt az érdeklődés Regéc vára iránt. Egyre többen keresik fel festői romjait, sőt, az átlagosnál lelkesebb várbarátok internetes fórumokon parázs vitákat folytatnak egyes részleteiről, aggódó figyelemmel kísérve sorsának alakulását. Mindez jelzi, hogy a várban eddig lezajlott folyamatok nem csupán a romokra és annak szűkebb környezetére, hanem a szélesebb közvéleményre is pozitív hatással voltak. Magam – mint a várat érintő események egyik aktív résztvevője – az alábbiakban röviden össze szeretném foglalni mindazt, amit e nevezetes erősségről mindeddig megtudtunk, s azt is, hogy hogyan jutottunk e tudás birtokába.

Személyes kapcsolatom Regéc várával 1979-ben kezdődött, ekkor másztam meg első ízben a romokkal koronázott 639 méter magas hegyet. Csalódás volt. A csúcson szinte áthatolhatatlan bozót fogadott, melyből csak itt-ott emelkedtek ki a tekintélyes méretű, de helyenként életveszélyes állapotban levő falmaradványok. A terület teljességgel áttekinthetetlen volt, a kilátás is csak az északi toronyrom mellől és a déli szikla csúcsáról volt élvezhető. Ezt követően többször is jártam a helyszínen, a helyzet azonban még jó ideig nem változott. Néhány évvel később a bozót nagy részét ugyan kiirtották, azonban a falmaradványok összefüggései továbbra sem voltak felismerhetőek.

1998 nyarán éppen a közeli füzéri vár feltárásán dolgoztam, amikor felkeresett két úr; Kormos István, Regéc akkori polgármestere és helyettese, a település mai vezetője, Bakos Ferenc. Elmondták, hogy szeretnék elindítani a vár feltárását és a romok helyreállítását, s ehhez kérték segítségemet. Először megpróbáltam lebeszélni őket a dologról, mondván, hogy ugyan a feltárás elindítható volna, de ha az ennek során a föld alól előkerülő falak nem kapnak belátható időn belül állagvédelmet, akkor végképp elpusztulnak, s nagyobb lesz a kár, mint a haszon. Márpedig az állagvédelemhez (de különösen a magasan álló, de életveszélyes falak megerősítéséhez) igen sok pénzre van szükség, amit az alig száz lelkes Regéc nem fog tudni előteremteni. Nem is beszélve az anyagszállításról (akkor még csak egy gyalogösvény volt), az ásatási munkások, kőművesek béréről, szerszámokról, a szükséges elektromos áramról, vízről, építőanyagról, az előkerülő leletek raktározásáról, restauráltatásáról, stb. No meg a fenntartás költségei (a látogatók száma akkor még elenyésző volt)… Ráadásul Füzéren rossz tapasztalataim voltak. A helyi közmunkások nem sokat értek, önkéntes diákok nélkül semmire sem mentünk volna. Az állagvédelemhez évek óta beígért támogatásból alig valamicske érkezett be.

Végül beadtam a derekamat; rajtam ne múljon! 1999-ben nekiláttunk. Az önkéntes diákok (és nem diákok) itt is – s azóta is – meghatározó szerepet játszanak a munkában. A regéci közmunkásokról is csak jót mondhatok, de kevesen vannak.

A feltárással párhuzamosan megkezdtük a várra vonatkozó írott és képi források feldolgozását is. Az addigi szakirodalom nem volt túl bőséges, számos hibát tartalmazott, vagy csak érintőlegesen foglalkozott a várral. A középkori okleveles adatokat jómagam gyűjtöttem össze, a kora újkori adatok esetében sok segítséget jelentettek Sós István és Czakó Balázs gyűjtései és feldolgozásai, az igen értékes 17. századi leltárak többségét pedig Zsuga Zsolt és Melegh Szabolcs dolgozta fel. Lassacskán összeállt a vár története, de még így is várhatóak újabb adatok (elsősorban az Esterházy család Fraknón és az Erdődy család Monyorókeréken és Bécsben őrzött levéltára kecsegtet eddig ismeretlen adatokkal). Foglaljuk tehát össze, mit is tudunk a vár történetéről!

Regéc neve az 1285-ös, úgynevezett második tatárjárással kapcsolatban merül fel első ízben, amikor Baksa „nembeli” (valójában ez nem volt klasszikus értelemben nemzetségnek tekinthető klán!) Simon fia György és csapata Regéc alatt (sub Regach) vert szét egy tatár csapatot. Erős a gyanúm, hogy itt még nem a vár, hanem a hegy nevéről van szó. A szláv eredetű Regéc név jelentése ugyanis „szarv”, s ez tökéletesen illik a hegyre, melynek az északi és déli végén található egy-egy magasan kiemelkedő sziklacsúcs valóban szarvszerű megjelenést ad.

Az első hiteles adatok egy 1307-es és egy 1310 körül kiadott oklevélben találhatóak: mindkettő Aba nembeli Amadé oklevele, melyeket Regécen (in Regech, illetve in Regwech) keltezett.

A vár (mint több, más környékbeli erősség) ekkor tehát Aba Amadé kezén volt, s alighanem benne kereshetjük a vár építtetőjét is. Az Abák uralma a vidék felett 1312-ben leáldozott, ezt követően a vár élén bizonyos Péter comest találjuk. Ő azzal a kevéssé ismert Petenye fia Péterrel azonos, aki Rozgonynál még Károly király oldalán harcolt, de 1316-ban ura ellen fordult. 1316-ban megint a Baksa „nembeliekre” hárult a feladat, hogy kiostromolják Regécből.

Az Anjou-kor hátralevő időszaka békében telt Regécen, mely királyi várként az abaúji ispánok (korszakunkban jobbára a Drugethek) honorbirtoka volt. Drugeth Vilmos okleveleit is Regécen őriztette. Legalább két alkalommal Nagy Lajos is megfordult falai között, alighanem vadászgatás közben járt itt. E korszak okleveleiben legfeljebb a várnagyok neveivel találkozunk. A Zsigmond-kor első felében a vár még mindig királyi kézen volt, várnagyai gyakran zaklatták a környékbeli pálos kolostorok szerzeteseit.

Regéc 1429 előtt valamivel magánkézbe került. Új birtokosa a törökök elől Magyarországra menekült szerb despota, először alighanem Lazarevics István lett, aki 1426-ban – annak fejében, hogy magyarországi birtokait unokaöccse, Brankovics György örökölheti – átengedte Zsigmondnak Galambóc és Nándorfehérvár várait. 1429-ben már Brankovics volt Regéc (továbbá Tállya, Tokaj, Boldogkő várak, Debrecen és még számos nagybirtok) ura. A híresen köpönyegforgató Brankovics hamarosan összetűzésbe került a Hunyadi családdal, melynek végén ő húzta a rövidebbet, végső soron 1456-ban bekövetkezett halálát is ez okozta.

Hunyadi Mátyás uralmának kezdetén Regéc ismét királyi vár volt, azonban hamarosan a Szapolyai-fivérek kapták adományba, s a család birtoka is maradt – igaz, 1526 után már csak hellyel-közzel – Szapolyai János haláláig. 1526-ig jobbára csak a különböző regéci várnagyok ügyes-bajos dolgairól, esetenként hatalmaskodásairól tudósítanak az oklevelek.

A Szapolyai Jánossal párhuzamosan királlyá koronázott I. Ferdinánd természetesen nem ismerte el a hűtlennek tekintett Szapolyai birtokjogát. A János király ellen 1527-ben vezetett hadjárat során Niklas Salm el is foglalta Regécet, melyet Ferdinánd azonmód el is adományozott Báthory Istvánnak és fivéreinek. Az adomány papíron maradt, miként több más – mindkét fél által tett – adományozás, vagy ígéret az adományozásra. 1529-ben a vár ismét Szapolyai kezére került. Regéc 1536-ban kétszer is gazdát cserélt, végül 1537-ben Leonhard Fels végleg Ferdinánd számára foglalta el. Fels „a vár céljaira” (ostromára? helyreállítására?) 3000 forintot vett fel Serédy Gáspártól, melyet zálogösszegként írt a várra, biztosítva Serédyt arról, hogy mindaddig zavartalanul bírhatja Regécet, míg a király az összeget vissza nem fizeti. Szapolyai 1540 februárjában újdonsült feleségének, Izabellának „adott” jegyajándékai között megtaláljuk Regécet is, ám Izabella ezt már nem kaphatta meg, a vár 1541 januárjában – Ferdinánd adománylevelével – Serédy Gáspár felső-magyarországi főkapitány tulajdonába került. Halála után fivére, Serédy György, majd unokaöccsük, Serédy Miklós fia Gáspár örökölte a várat, de végül Gáspár és György húga, Veronika fia, Alaghy János (a Serédyek alatt egy ideig regéci várnagy) birtoka lett, mégpedig úgy, hogy azt György Alaghynak ígérte, ha saját költségén meg tudja azt tartani ellenségeivel szemben. Az ifjabbik Gáspár és Alaghy közötti vitát a király 1560. évi adománylevele zárta le, melyben a várat 12000 forint fejében Alaghy Jánosnak és féltestvéreinek; Györgynek és Menyhértnek adományozta. Alaghy örököse leánya, Judit lett, helyette azonban nagyhatalmú és gazdag gyámja, Mágochy Gáspár kezében volt a tokaji bor felfutása miatt egyre értékesebb (időközben az egykori tállyai uradalommal összevont) regéci uradalom. A gyermektelen Mágochy 1580-ban unokaöccsével házasította össze (e frigynek köszönhetjük a pácini kastélyt!) A házasság Mágochy András 1586-ban bekövetkezett halálával ért véget. Alaghy Judit hamarosan ismét férjhez ment, ezúttal Rákóczi Zsigmondhoz. Ekkor lépett fel a birtok iránti igénnyel az eddig mellőzött Alaghy-ág, pontosabban Alaghy György fiai; Ferenc és István, akik elérték, hogy 1590-ben Judit lemondott néhány, a regéci uradalomhoz tartozó faluról, s kötelezte magát arra, hogy ha gyermekei: Mágochy Ferenc és Rákóczi Erzsébet utód nélkül halnának el, a teljes regéci uradalom az Alaghyakra szálljon. Amikor 1591-ben elhunyt Judit, Alaghy Ferenc és kiskorú unokaöccse, Menyhért szinte azonnal ismét támadásba lendültek a teljes regéci uradalom megszerzéséért, azt állítva, hogy családjuk női ága jogtalanul birtokolja azt. Bár az udvar nekik adott igazat, Mágochy Ferenc és Homonnai Drugeth Bálint (Rákóczi Erzsébet férje) nem engedték be őket a várba. 1609-ben meghalt Homonnai, majd hamarosan kiskorú fia is, végül 1611-ben mag nélkül hunyt el Mágochy Ferenc is. Alaghy Ferenc és Menyhért végre elérték céljukat; ők lettek Regéc urai. A bonyodalmak azonban még korántsem értek véget. Alaghy Ferenc néhány hónapon belül meghalt, Mágochy Ferenc özvegye, Dersffy Orsolya pedig kezét nyújtotta Esterházy Miklósnak. Ezzel újabb igénylő lépett porondra.

Alaghy Menyhért látszólag békében birtokolta Regécet, Esterházy azonban minden követ megmozgatott, hogy megszerezze az uradalmat. 1621-ben például nem átallotta azt állítani, hogy Alaghy haldoklik, így kérve magának a királytól Regécet, amit aztán zálogba meg is kapott. Mivel kiderült, hogy mindez hazugság, Bethlen Gábor, majd 1624-ben II. Ferdinánd is új adományba adja Regécet Alaghy Menyhértnek, sőt, Ferdinánd ahhoz is hozzájárul, hogy (a gyermektelen) Alaghy szabadon végrendelkezzék Regécről. Amikor Alaghy végül 1631-ben meghalt, a király megengedi özvegyének, Erdődy Annának azt is, hogy élete végéig a regéci vár birtokában maradhasson. Ez ellen éppenséggel I. Rákóczi György és Pál tiltakozott, mondván arra nekik „elsőbbségi joguk” van. Esterházy sem nyugodott, 1633-ban ismét zálogjogot szerzett a királytól várra és uradalmára, de meg kellett tartania Erdődy Anna jogait is. Az özvegy 1634. november 10-én halt meg, s jellemző, hogy a felső-magyarországi adminisztrátorok már másnap Regécre küldték a kassai várnagyot, nehogy az erdélyi fejedelem (t.i. I. Rákóczi György) elfoglalhassa. Ezt a jelek szerint sikerült is megakadályozni, így Esterházy – Erdődy Anna végakaratát figyelmen kívül hagyva – 1635-ben birtokba léphetett, majd 1642-ben véglegesen is megszerezte azt. Sokáig nem élvezhette azonban, mert I. Rákóczi György hadai 1644-ben kétszer is megostromolták és másodjára be is vették. A fejedelem még az 1645-ben kötött linzi békében is rögzíttette jogát az uradalomhoz. Ezt követően a vár 1685-ig a Rákóczi család birtoka volt, melyet mellékrezidenciaként használt, s mint köztudomású, II. Rákóczi Ferenc gyermekkorában rövid ideig itt nevelkedett. Halála után özvegye, Zrínyi Ilona 1682-ben Thököly Imre felesége lett, így Regéc a Thököly-felkelés egyik fontos támaszpontjává vált. A császári katonaság 1685-ben foglalta el a várat, melynek lerombolását (pontosabban védhetetlenné tételét) 1686. május 2-án kezdték meg.

Bármily bőséges történeti adat áll is rendelkezésünkre, ezek csupán a vár birtoktörténetének felvázolásához nyújtanak segítséget. Egy igazi várbarát azonban ennél többre vágyik. Vajon mire szolgált ez, vagy az a helyiség? Hogyan volt berendezve? Egyáltalán, hogyan nézett ki ez a vár? Milyen élet folyt falai között?

Az írott források között van egy olyan csoport, mely látszólag különösen alkalmas lenne ezen igény kielégítésére is, mégpedig a különböző korú leltárak, vagy más néven inventáriumok. Regéc esetében szerencsére szép számú, azonban kizárólag a 17. századból származó inventáriummal rendelkezünk.

A biztatónak tűnő helyzet ellenére ezek a leltárak csak részben alkalmasak arra, hogy vitathatatlan részletességű képet festhessünk a vár 17. századi állapotáról. Az első probléma mindjárt abból adódik, hogy hiába van a kezünkben viszonylag sok és részletes leírás az egyes épületrészekről, ha magát az alaprajzot nem ismerjük, nem sokat érnek, hiszen nem tudjuk, hogy éppen mire is vonatkoztassuk a bennük foglaltakat. Természetesen a régészeti feltárás előrehaladtával a helyzet javul, de tökéletes sosem lesz, hiszen számos, a leírásokban említett, de napjainkra nyomtalanul elpusztult épületrészről nem remélhetjük, hogy valaha is összevethetjük a róla szóló írásos adatokat kézzelfogható maradványokkal. Pedig a kétféle forrás összevetésére sűrűn szükség lenne. Csak példaként említem, hogy a leltárak sokszor nem emlékeznek meg arról, hogy egyes terek felett milyen födém (gerendás mennyezet, vagy boltozat) volt, a fennmaradt részletek alapján viszont a kérdés egyes estekben egyértelműen eldönthető. Rosszabbik esetben nem csak a forrás hallgat e részletről, hanem a maradványok sem elégségesek ahhoz, hogy állást foglalhassunk e kérdésben. Ugyancsak komoly problémát okoz, ha a leltárakban elárulják, hogy egyes terekben hány ajtó és ablak volt (sajnos, ez sem minden esetben van így!), de azt már nem, hogy ezek hol álltak pontosan, mekkorák voltak, milyen keretük volt stb. Ha nincsenek fennmaradt részletek, akkor csak sötétben tapogatózhatunk. A példákat még sorolhatnám. Többek között ez a tény az, melynek gátat kellene szabnia a laikusok által egyre erőteljesebben követelt teljes rekonstrukcióknak.

Az inventáriumokkal azonban nem csak ez a baj. Regécen az egyes épületrészek, szobák, termek, pincék, bástyák többségét egészen másként nevezik a 17. század második felében készült leltárakban, mint a század első felében írottakban. Ember legyen a talpán, aki vitathatatlanul képes az azonosításokat elvégezni… (arról nem is beszélve, hogy az eltelt időkben új épületrészek is keletkeztek, mások pedig eltűntek). Újabb csavart jelent ebből a szempontból, hogy az egyes leltározók útvonala is eltérő, tehát azt is rekonstruálni kell(ene). Sajnos, egyelőre ez sem lehetséges pontról pontra (többek között éppen azért, mert még nem ismerjük a teljes alaprajzi elrendezést). További problémákat okoz az a tény, hogy az egyes leltárak különböző céllal íródtak, így tartalmuk és részletességük is eltérő. A fegyverzet számbavétele céljából készített leltárak ugyan néha az utolsó puskagolyóig összeszámláltak mindent, de topográfiai szempontból alig használhatóak. Ugyanez a helyzet az itt őrzött kincseket lenyűgöző alapossággal összeíró inventáriumok esetében is, melyek az értéktelennek, vagy lényegtelennek tekintett (de nekünk annál fontosabb) részletekre egyáltalán nem térnek ki. A legszélsőségesebb példa: a „Felsővár” ciszternája egyetlen leltárban sem szerepel (pedig ott van)… és ezzel még nincs vége! Sajnos, a leltárak szövegei sem vehetőek készpénznek… Több olyan esetünk van, ahol egy leltár bizonyos adatai feloldhatatlan ellentmondásban állnak más leltárak ugyanarra a részletre vonatkozó adatával, vagy a valósággal, vagy mindkettővel.

Mindezek ellenére az inventáriumok igen nagy segítséget nyújtanak. Ezekből tudjuk például, hogy a 17. században az északi sziklacsúcson álló épületeket „Felsővárnak”, a dél sziklacsúcs épületeit „Alsóvárnak”, a két sziklacsúcs közötti területet pedig „Középső várnak” nevezték. Segítségükkel számos (de messze nem minden) helyiség korabeli nevét és funkcióját ismerjük.

Ezek után lássuk a képi forrásokat. Ritka szerencse, hogy két 17. század végi, a várat még ép állapotában ábrázoló kép is fennmaradt.

Üröm az örömben, hogy mindkettő oly miniatűr méretű (az egyik lényegében teljességgel kivehetetlen), hogy nemcsak hogy érdemi információval is csak alig-alig rendelkeznek, de hitelességük is megkérdőjelezhető. Hasonlóképpen használhatatlan – bár nyilván a helyszín ismeretében készített – a 18. század végén alkotott, már a romos állapotot mutató ábrázolás.

A 19. század végén Myskovszky Viktor több rajzot is készített a várról, ezek azonban oly sok tévedést tartalmaznak, hogy csupán egyes részleteik tekinthetőek hasznosnak.

A 20. század elején Soós Elemér is készített rajzokat a várról, de (hadmérnök létére…) ezek – különösen alaprajzi vázlata – csupán szárnyaló fantáziájáról tanúskodnak.

A 20. század első feléből ismeretes még néhány rajz és fényképfelvétel, ezek azonban részben távolról készültek, részben pedig – mivel addigra a romok területe teljesen elvadult – meglehetősen kevés új információt tartalmaznak.

A feltárás történetének fonalát a kezdeteknél, 1999-ben tettük le.

Itt az ideje, hogy ismét felvegyük!

A régészeti kutatást az északi sziklacsúcson kezdtük meg. Első lépésként teljesen kitisztítottuk az öregtorony belsejét.

A nem túl vastag törmelékrétegben lényegében alig volt lelet. Kiderült viszont, hogy a torony csak alsó, mintegy másfél méteres magasságig őrzi eredeti, a 13-14. század fordulójáról származó falait, a felső rész – a korábbi falak erőteljes visszabontása után – csak a 16. század közepe táján épült fel. Ezzel magyarázatot kaptunk arra, hogy a felső szinteken kifejezetten tűzfegyverek számára alkalmas lőrések vannak. Az átépítés nyilván kapcsolatba hozható a kettős királyválasztást követő zavaros évekkel. Kiderült az is, hogy a torony déli oldalán található bejárat másodlagos, az Árpád-kori torony bejárata – más, hasonló korú várakhoz hasonlóan – egy szinttel magasabban lehetett.

A torony megtisztításával párhuzamosan kitisztítottuk az annak északkeleti sarkához csatlakozó kerek ágyútorony (korabeli nevén „Kerekded bástya”) belső terének csekély maradványait.

Az eredetileg három szintes építményből csak az alsó szint maradt meg, az is csak részben, de a felső szintek csekély maradványai bekötöttek az öregtorony falába, igazolva, hogy az ágyútorony ugyanakkor épült, mint az öregtorony felső része. A datálás helyességét alátámasztotta, hogy az ágyútorony alsó szintjén megmaradt egyetlen háromágú lőrés legközelebbi párhuzamai az 1530-as években emelt sárospataki Vörös-toronyban találhatóak.

Bár még 1999-ben elkezdtük a „Felsővár” öregtoronytól délre eső területének…

…feltárását is, a munka dandárját az északnyugati bástya („Kútbástya”)…

…megtisztítása és hiányzó külső sarkainak tisztázása jelentette. A bástya északi fala alatt nyílik egy természetes barlang…

…,mely keleti irányba haladva csaknem teljesen átszeli a felső sziklatömböt. E bástya keleti végén egy (mindmáig feltáratlan) kút található…

…, a bástya e kútról kapta nevét. A barlang szájához vezetett az a keskeny, boltozott kazamata…

…, mely ma a vár ideiglenes bejárataként szolgál. A bástyát az 1602-es inventáriumban már említik, így ez is a 16. században épült fel. Belsejében igen gazdag leletanyag volt, ennek legnagyobb része azonban a „Felsővárból” hullott ide. A bástya északnyugati sarkának alsó része és a teljes délnyugati sarka egészen a természetes szikláig hiányzott. Ma már tudjuk, hogy ez a vár elpusztításának része volt. Ekkor ugyanis a katonai jellegű építmények sarkait alábányászták, majd kirobbantották. Ezt tapasztaltuk később a „Kis bástya” és a délkeleti bástya esetében is. Valószínű azonban, hogy hasonló eljárás miatt pusztult el nyomtalanul az öregtorony teljes nyugati fala és a „Kerekded bástya” falainak legnagyobb része is.

A „Felsővár” feltárása (a terület megtisztítása az utolsó, még a vár életében használt járószintig, illetve a járószint több ponton történő átvágása kutatóárkokkal) 2001-ben lényegében befejeződött, bár kisebb kutatások még 2013-ban is voltak, sőt a felsővári ciszterna…

…feltárása csak 2012-ben történt meg. Kiderült, hogy kezdetben az öregtoronytól délre eső területet csupán egy íves kőfal vette körül…

…, melyen belül legfeljebb faépületek állhattak, azonban ezek nyomait nem sikerült azonosítani. Ezt a korai falat…

…már a 14. században teljesen visszabontották, s a területet egy ötszögű fallal vették körül, melyhez a déli és a keleti oldalon egy-egy, legalább kétszintes épületszárny csatlakozott. Ennek az átalakításnak legkésőbb 1376-ig (Lajos király első dokumentált regéci tartózkodásáig) meg kellett történnie, de az sem zárható ki, hogy évtizedekkel korábban megtörtént. A 15. század folyamán megkezdődött a vár terjeszkedése dél felé. Ekkor a „Felsővár keleti falát is megújították, s ekkorra tehető a felsővári ciszterna kialakítása is. Később – 1500 körül – felépült egy nyugati épületszárny is. Ezt követően azonban már csak kisebb változtatások történtek a „Felsővár” területén.

2001-ben kezdtük meg a „Középső vár” feltárását, mely még ma sem zárult le, sőt, a jelek szerint még évekig el fog húzódni. Szerencsére az utóbbi években bekapcsolódott a feltárásba Giber Mihály kollegám is, akinek lenyűgöző alaposságú munkája nélkül aligha tartanánk ott, ahol tartunk. A terület közepét elfoglaló hosszú, keskeny udvart mind a négy égtáj felől különböző korokban emelt, igen bonyolult építéstörténetű épületszárnyak határolják. Mai tudásunk szerint a „Középső vár” első épületei a nyugati oldalon helyezkedtek el. Ebből még csak egy kisebb töredéket ismerünk, további részletek a nyugati palotaszárny pincéinek feltárásától várhatunk. 1500 körüli időre tehető egy három részből álló épületcsoport a „Középső vár” északi részén.

A három egység közül a középső, keskeny elem foglalta magába a „Felsővárba” vezető lépcsőt.

Ennek déli vége lényegében kaputoronyként működött.

A másik két épületrész eredeti funkciója ismeretlen. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a nyugati, nagy alapterületű (teljesen még fel nem tárt) épületben kapott helyet a 17. század végén a vár famennyezetes, több szintet átfogó, oldalkarzatos kápolnája. Az épületcsoport nyílásaiban késő gótikus kőkeretek voltak. Valami épült ekkor a mai nyugati palotaszárny helyén is, de egyelőre ennek részletei is csak töredékesen ismertek.

A következő építési periódushoz a keleti palotaszárny északi, egyemeletes, a földszinten három, az emeleten két helyiségből álló eleme tartozik.

Itt a megmaradt nyílások felett egyenes szemöldökpárkányok fészkei voltak megfigyelhetőek, melyek (egyelőre sajnos ismeretlen tagozatú) reneszánsz nyíláskeretekre – s emiatt a 16. századnál nem korábbi építési időre – utaltak. A földszinten a 17. században két sáfárház, közöttük pedig egy pitvar volt, ez utóbbiból lehetett kijutni a „Kis bástyába” és annak pincéjébe. Az északi sáfárház feltárásakor tömegesen kerültek elő török falicsempék, „bokályok”…

…, melyek arra utalnának, hogy az emeleten valamiféle reprezentatív helyiség volt, erről azonban a leltárakban szó sem esik… Érdekességként itt kell megemlíteni, hogy az északi sáfárházban két, sekély mélységű sírgödörben elhantolt csontváz került elő.

A temetkezés – a rétegviszonyok ismeretében – nem sokkal a vár pusztulása előtt történt. A szokatlan helyzetű (miért egy szoba kellős közepén van?) sírhely akár valamiféle sötét bűntényre is utalhat, de ez már örök rejtély marad… A nyugati oldalon csak a nyugati szárny északi végén található konyha (benne jóval későbbi kemence maradványaival) és tőle északra egy „csatornás kút”, azaz ciszterna köthető ugyanehhez az időhöz.

A 16. század közepéhez elsősorban hadászati célú építkezések köthetőek. A már említett „Kerekded bástyán” kívül ide sorolható a „Középső vár” keleti oldalán volt, csaknem teljesen elpusztult „Kis bástya” és az „Alsóvárat” kelet felől kísérő csak tavaly feltárt délkeleti bástya.

A 16. század végén a keleti palotaszárny tovább bővült dél felé.

A korhatározást az innen (vagy ennek közvetlen közelében) előkerült feliratos kandallógerenda-töredékek…

…(köztük egy (15)63-as évszámmal) alapozták meg. A háromosztatú épület két északi eleme alatt egy még fel nem tárt dongaboltozatos pince található. A két északi helyiség sütőház volt (a hatalmas kemencék még feltárásra várnak), az északi funkciója bizonytalan. Az emeleten a középső nagy helyiség volt az ebédlőpalota, tőle északra volt a „Virágos kék bolt” nevű terem, melynek nyugat felé egy „filagória formájú” ablaka volt. (Na, ehhez kössön gombot az, aki rekonstruálni szeretne…). Az ebédlőtől délre pitvar helyezkedett el. Még délebbre – nyilván egy korábbi garádics [lépcső] helyén – lépcsőt építettek, mely az „Alsóvár” kapujához vezetett. A nyugati oldalon erre az időre tehető a tulajdonképpeni nyugati palotaszárny északi felének felépítése.

Az egykor kétemeletes palotából csak a pinceszintek maradtak meg. Ezek közül egyelőre csak az egyiket tártuk fel, ez a 17. század végén fegyveresház volt. A tőle északra eső „Öreg gerendás pince” kitakarítása még a jövő zenéje.

Itt kell megemlítenem, hogy a várudvar déli végét egy irgalmatlan méretű törmelékhalom borította, melynek eltávolításával évekig küzdöttünk. A törmelékhalomból előkerült leletanyag igen gazdag volt, de a legkülönfélébb tárgyak alkották, teljes összevisszaságban. Ezek túlnyomó többsége olyan tárgy volt, melyekre az ember inkább az épületek belsejében számítana (kályhacsempék, mázas padlótéglák, díszkerámia, kandalló-töredékek és több száz, különféle típusú nyíláskeret-töredék). A kőfaragványok kevertsége erősen megnehezíti azt, hogy egyes típusokat egyes épületrészekhez kössünk. Rejtély, hogy e törmelékhalom mikor és miért került az udvar közepére? Talán II. Rákóczi Ferenc próbálta meg helyreállítani a várat, mielőtt végleg lemondott e tervéről?

A „Középső vár” délkeleti részét elfoglaló, mindeddig fel nem tárt épületrészek már 17. századra tehetőek. Legnagyobb részük (a nyugati palotaszárny emeleteivel együtt Alaghy Menyhérthez köthető, de néhány jellegzetes kőfaragvány alapján feltehető, hogy bizonyos részeket már a Rákócziak emeltek.

Az „Alsóvárról” ma még olyan minimális mennyiségű tudással rendelkezünk, hogy arról legfeljebb csak találgatásokat lehetne megkockáztatni. Ugyancsak korai még a váron kívüli objektumokról nyilatkozni. Egyelőre úgy tűnik, hogy a várárkot kísérő sánc tetején palánksor húzódott. Az egyik legfontosabb kérdés a várkapuk helyének tisztázása. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a kapuktól a várudvarra nyíló kapualj az udvar délnyugati sarkában van.

Néhány szó a leletanyagról. Természetes, hogy a leletanyag zömét a 17. század végéről származó tárgyak alkotják. Ezek zömét a maguk korában értéktelennek, vagy hasznavehetetlennek tartott tárgyak (törött edények, szegek, padlótéglák), szemét (állatcsontok), elveszített tárgyak (pénzek , gyűszű, csatok, fésű, hajtű, kalapács, kések, kulcsok, sarkantyúk, dobókocka stb.), nehezen elmozdítható tárgyak (kandallók, cserépkályhák, kőfaragványok, falicsempék) alkotják.

Elég nagy számban kerültek elő hadieszközök (különféle méretű ágyú-, puska- és pisztolygolyók, nyílhegy, aprópuska, vassulyom, üveggránát, tüzes labda stb.).

Az edények közül kiemelkedő jelentőségűek a habán díszedények töredékei,…

…a használati kerámia megegyezik a környék korabeli használati kerámiájával. A padlótéglák közül messze kiemelkednek a habán, virágmintás díszítésű, színpompás darabok.

A pénzek zömét többnyire különböző korú lengyel veretek adják, jól igazolva a korszak szoros lengyel-magyar kereskedelmi kapcsolatait. A kőfaragványok közül a kandallótöredékek arra utalnak, hogy több reprezentatív reneszánsz kandalló is volt a várban. A kályhacsempe-anyag nagy mennyiségű, de viszonylag kevés, 17. századi típusba sorolható. Ezek zömét mázas és mázatlan, nagyon sok helyről ismert, egymásba fonódó körökből álló motívummal díszített, habán mesterek által készített darabok adják. Ezek egy része többszínű (kék-fehér) mázzal borított.

Igen látványosak azok a vegyesmázas, egymásba fonódó szalagokkal és virágokkal díszített darabok, melyeknek lengyelországi párhuzamai ismertek. Különleges típusnak számítanak – különösen annak tudatában, hogy a vár a Rákócziak és Thököly fészke volt – a koronás kétfejű sasos Habsburg-címerrel díszített darabok. Középkori kályhacsempe csak 1-2 darab került elő.

A kőfaragványok 90 %-át több száz reneszánsz nyílástöredékek teszik ki. Ezek feldolgozása, csoportosítása még folyamatban van. Nehezíti a dolgot, hogy – megfelelő raktár híján – ezeket a falu különböző pontjain őrzik. Egyelőre úgy tűnik, hogy legalább 5-6 féle, anyagában és/vagy tagozatában jól elkülöníthető, így valószínűleg különböző korú csoport létezik. A gótikus töredékek száma elenyésző, de itt is két csoport különíthető el egymástól.

A feltárt romok védelme kezdetben – rossz előérzeteimnek megfelelően – nehézkesen indult meg. Az első komolyabb beruházásra csak 2003-ban került sor, ekkor a „Kútbástya” részleges rekonstrukciója történt meg. Nagyon fontos lépés volt ez, mert addig a turistaösvény a bástya életveszélyes állapotú falai alatt vezetett, a mai bejárat kialakításával ezt ki lehetett váltani, továbbá lehetségessé vált a részben szintén megerősített „Felsővár” kulturált viszonyok közötti megközelítése (MNV Zrt., tervező: Móga Sándor). A következő nagyobb lépés a keleti palotaszárny északi felének magasan álló, de ugyancsak életveszélyes állapotú falainak stabilizálása volt. Ez előfeltétele volt a feltárás folytatásának. A munkára 2006-ban került sor. 2008-ban kisebb állagvédelmi munkák zajlotta a „Középső vár” területén. Ezt újabb hosszú szünet követte, egészen 2011-ig. Ekkor történt meg a keleti palotaszárny déli szakaszának állagvédelme. Innentől kezdve jelentős javulás mutatkozik. 2012-ben ismét az MNV Zrt. finanszírozásával megtörtént a „Kerekded bástya” részleges rekonstrukciója, megkezdődött az öregtorony kiépítése, felhúzták a „Felsővár” szinte teljesen elpusztult keleti falát, s újjáépült a „Középső vár” nyugati falának hosszú szakasza is. 2014-ben sikerült megmenteni az összeomlástól a délkeleti bástyát (MNV Zrt.), az Önkormányzat pedig jelentős forráshoz jutott pályázati úton, melyből több célkitűzés is megvalósítható lesz. Ezek közé tartozik az öregtorony felépítése, a „Felsővár” egyéb falainak végleges állagvédelme, a keleti várfal északi részének kiegészítése és a „Kis bástya” felfalazása is. E munkák 2015-ben fognak lezajlani. Az utóbbi évek és a küszöbön álló építkezéseinek tervei Fülöpp Róbert és Kosdi Attila nevéhez fűződnek. Az MNV Zrt. tervbe vette a nyugati várfal ma még csak nem is látható déli szakaszának helyreállítását. Ebben az esztendőben a feltárás zömmel ennek előkészítését fogja szolgálni. S már vizsgáljuk a keleti palotaszárny tető alá hozásának lehetőségeit is.

Úgy tűnik tehát, hogy a regéci vár sorsa jobbra fordul. Ehhez természetesen szükség volt az Önkormányzat rendíthetetlen eltökéltségére, a helyiek, a segíteni akaró idegenek és a minden évben nagy számban megjelenő középiskolás diákok és egyetemisták lenyűgöző mennyiségű önkéntes munkájára, melyet az Önkormányzat csak végtelen vendégszeretetével tud honorálni.

Sic itur ad astra.

Szöveg: Simon Zoltán

Fotók: CIVERTAN Stúdió (László János), Bakos Ferenc, Giber Mihály, Pető Zsuzsanna és Simon Zoltán készítették.

Ajánlott irodalom:
Mayláth Béla: Levéltári adatok Regéczvára történetéhez a XVII. század második feléből. In: Történelmi Tár, 1889. 1-25.
Joó Tibor: A regéci vár. In: A Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (1977) 29-35.
Járási Lőrinc, A regéci vár és környéke. H.n. (Miskolc) 1992.
Simon Zoltán: Még egy “Bokályos ház”? Bokályleletek a regéci várból. In: Örökségvédelem, VI. évf. (2002.) 1-2. szám, 10-11.
Melegh Szabolcs: A regéci vár birtoklástörténete. In: A Miskolci Egfyetem Bölcsészettudományi Kara tudományos diákköri közleményei I. 1999-2000. évi dolgozatok. Szerk.: Fazekas Csaba Miskolc, 2003., 129-144.
Sós István: A regéci vár tisztségviselői és lakóinak élete a 17. század első felében. A HOMÉ XLII. (2003) 227-263.
Simon Zoltán: „Száztitkú, halovány emlék.” Az elpusztult regéci várkápolnák 17. századi leírásai. In: Etűdök.
Tanulmányok Granasztóiné Györffy Katalin tiszteletére. Szerk.: Bardoly István. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal. Budapest, 2004., 99-108.
Simon Zoltán: Elfeledett emlékhelyünk: Regéc vára. In: Várak, kastélyok, templomok. I. évf. (2005) 2. szám, 4-6.
Simon Zoltán : A regéci vár régészeti kutatása. In: Műemlékvédelem LI. évf. (2007.) 1. sz., 17-19.
Simon Zoltán: A regéci vár kutatásának eddigi eredményei. In: Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele, 2007/1. szám. Budapest, 2007., 121-126.
Giber Mihály – Simon Zoltán: A regéci vár 2009. évi feltárása. In: Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele, 2010/1. szám. Budapest, 2007., 77-85.
Giber Mihály: A regéci vár régészeti kutatása 2006 és 2011 között. Várak, kastélyok, templomok 2012/1. 12-15.

Szerk.: Vígvári Tamás