Drégely – Szondi-szonda?

Vár a kultusz mögött, a föld alatt és a szikla felett

Ez bizony nem a „bús düledékeiden”. Ez egy másik történet, amely „felhőbe hanyatlott”, amíg Arany János meg nem teremtette újból. Mondhatni az, hogy Drégely vára pusztulása óta kőről – kőre és évről – évre emelkedik, nagyobb részben köszönhető Arany Jánosnak, mint magának Szondi Györgynek. A „drégeli rom” képe alapot adott az alatta elterülő falvaknak egy új arculat kiépítésére, éppen csak egy Szondi-kultuszt kellett hozzá előrántani a semmiből, és felépíteni a nevezett várat. A nemzeti hős várvédő alakja valahol a 19. század közepén kezdett újra körvonalazódni. A nemzeti romantika szülte alaphangulatban, 1883-ban – hosszabb vitát követően – végül a vár mellett, Szondi elestének helyéhez közel kezdődött meg a húsz évig tervezgetett Szondi-kápolna építése, amelyet az elkészülést követő évben, 1885-ben fel is szenteltek.

Az emlék éltetésére a kápolnát emeltető bizottság Szondi-emlékérmet is veretett, hátoldalán a vár ábrázolásával, ezen felül költői pályázatot hirdetett és emléklapot is adott ki. Ebből az alkalomból született a korabeli kultusz hű forrásaként a gazdagon illusztrált Szondi-Album is. A második világháború alatt a kápolna jelentős károkat szenvedett, végül 1972-ben le is bontották. Azonban a múltidéző folyamat már megállíthatatlan volt az emlékkápolna nélkül is: a Drégely ügyéért felelősséget érző helybéli laikusokat és szakértőket összefogó „Drégelyvárért Alapítvány” harmincéves munkájának köszönhetően a Szondi-emlékezet ápolását a vár felépítése folytatta és folytatja napjainkban is. Amint megláttam a vár alatt elterülő faluban, Drégelypalánkon az ostrom 450. évfordulóján avatott, ál-Szondi sírként emelt Szondi-szarkofágot, már bizonyosan tudtam, hogy régészként a kultusz részesévé válni szórakoztatónak ígérkezik.

Mítosz vagy történelem?

A 2013-as ásatás ismertetése előtt azonban szaladjunk vissza hétszáz évet az időben! Drégely első említése ugyanis 1285-ből származik, amikor is arról értesülünk, hogy a Hont-Pázmány nemzetség birtokolja a várat. 1311-ben a hírhedt Csák Máté szerzi meg a területet, kinek halála után királyi kézre kerül. 1390-ben királyi adományként jut a birtok a Tari család tulajdonába. 1424-ben Zsigmond király visszacseréli, s innentől kezdve – egészen a török időkig – az esztergomi érsek birtoka lesz, aki leginkább vadászkastélyként tekint rá. A vár legrégibb magja a 13. században épülhetett, nyugati és északi külső falainak építése pedig a 15. századra tehető, valószínűleg a nagy északi hasábtornyot is ekkor emelték. Buda 1541-es vagy Nógrád 1544-es eleste után erősíthették meg a várat a török támadásoktól tartva, azonban 1551-ben egy lőporrobbanás jelentősen megrongálta az épületet. A baleset után készült jelentésben Szondi György azt írja, hogy a vár olyannyira nincs védhető állapotban, hogy akár a lerombolásáról is dönthetnek. A helyrehozatalra ellenben már nem volt idő, hisz Ali már a kapuk előtt volt. 1552. július 6-án érte el a mintegy tízszeres túlerővel érkező, Ali budai pasa vezette török sereg Szondi György legfeljebb 150 fős várvédő csapatát és a rosszul felszerelt várat. A történet nem meglepő és sokszor megénekelt befejezése, hogy a kapitány Drégely összes katonájával együtt három nap elteltével elesett. Habár a korábban tartottakkal ellentétben az ostrom után sem szűnt meg Drégely várában az élet, szerepét az 1570-es évektől a tőle északkeletre felépülő Drégelypalánk vette át, amely a török nógrádi próbálkozásainak bázisa lett. Palánk a tizenöt éves háborúban újra magyar kézre került, azonban 1663-ban a török támadástól félvén az ágyúit elásták, és a palánkvárat is felhagyták. A történet érdekessége, hogy ezeket az ágyúkat Koháry István évtizedekkel később kiásatta, és – az e hasábokon már bemutatott – Csábrág várába szállíttatta. A 19. században pedig végleg széthordták a hegyi vár romjainak maradék köveit is.

A legendák sora itt még nem ér véget. Általában minden középkori lelőhelyen él a hagyományban egy-két szóbeszéd az épületeket összekötő alagutakról. Nógrádban sem ismeretlenek ezek. Egyházasdengeleg falu némely lakói például arról próbáltak annak idején meggyőzni, hogy az egyébként imádnivalóan megdöbbentő Árpád-kori templomuk a bujáki várral áll a föld alatt összeköttetésben. Ilyenkor kedvesen mosolyogni kell, és megfontoltan bólogatni. A probléma ezzel a szilárd szkepszissel csak az, hogy Drégelynek tényleg van egy a vár felé vezető alagútja, és a szakértők még a három kilométeres távolság és 250 méteres szintkülönbség ellenére sem tartják kizárhatónak, hogy az alagút valójában a várba vezethetett. Az ún. Szondi-alagút Hont és Drégelypalánk között nyílik, a Csitári-patak völgyének keleti oldalán. A járatok eredetileg embermagasak lehettek, de ma csak a bejárat közelében, egy rövid szakaszon lehet felegyenesedni. A szakértők azt feltételezik, hogy a jelenleg ismert alagút a Drégelyvárból kifelé vezető alagútrendszer egyik ágának külső szakasza lehet. Arra következtetnek, hogy raktározásra alkalmas kiszélesedés hiányában csak közlekedésre használhatták a járatot, de régészeti leletanyag nem tanúskodik többről, és nem is pontosítható az elképzelés.

Gazdag mitológiája ellenére Drégely vára kevéssé kutatott, és még hanyagabbul publikált. Az első tudományos igényű felmérés 1979-ből származik, és Nováki Gyulának köszönhető. Hivatalos ásatás csak a 2000-es évektől folyik a várban, habár a helyreállítások már a nyolcvanas években megkezdődtek. Tehát amit most látunk belőle, az nem éppen a megénekelt Drégely vár, hisz a helyreállítás megelőzte az érdemi régészeti kutatást, így helyenként erősen spekulatív elemek kerültek felfalazásra. Példának okáért nehezen értelmezhető az északi falon kiromlott lőrés helyére került neogót ablak vagy a déli kapu fordítva beépített kőkerete. A rekonstrukció azonban már előrehaladott: a nyugati falat ugyan egészében visszaépítették, de szerencsére az erősen lepusztult keleti oldal újjáfalazása csak a régészeti munkákkal párhuzamosan kezdődött.

Maga a három részből álló kővár a Börzsöny délkeleti részében egy észak-déli irányú sziklagerincen, 444 méter magasan fekszik, és ehhez csatlakoznak a nagyobb kiterjedésű, külső, védelmi palánkvonalak.

Az áttekintés során rendhagyó módon fentről lefelé ereszkedjünk, hogy elérjük a 2013-as ásatási területünket. A felső vár tulajdonképpen egy várfallal kerített udvar, amelynek nyugati fala mellett kétszintes épület húzódhatott.

A fal déli végén a 16. században egy trapéz alaprajzú tornyot alakítottak ki, és az udvar északi felén is robusztus torony épülhetett, boltozott pincével és csigalépcsővel.

Sziklába vésett lépcsős folyosó kötötte össze a falszorosból álló középső várral, ahol az északi udvar külső falain két kisméretű, patkó alakú torony maradt meg. Igen különleges megoldással lehetett az alsó várból feljutni ide: a lenti udvarról egy szűk sziklafolyosó nyílott, ennek bizonyítékaként még látható a sziklába vájt bejárat ajtókeretének a helye az ásító sziklában.

Innen indult a gyalogos közlekedésre alkalmas meredek kőlépcső. A várhegy legdélebbre eső részén nagy udvart faragtak a sziklagerincbe, így az udvart a keleti és nyugati irányból fal, délről pedig sziklacsonk határolja. Az egyik sarkában kútba vagy ciszternába lehetett figyelmetlenül belezuhanni a kora újkorban, és nem mellesleg erre található a legutóbbi ásatási területünk is. Drégelypalánki vendégházunkból – amely épp olyan szívélyes, és egyben épp olyan bizarr volt, mint az egész drégelyi feltárás, faltól falig bútorral, zongorával és házi oltárral – másztunk fel ide nap, mint nap egy minden bokornál lerobbanó, ám hűséges, hajdanán autónak szánt régészeti járművel, amibe az embert úgy pakolták be, mint a leletekkel teli vödröt szokás.

A Szondi- szonda

2013 szeptemberében Mordovin Maxim vezetésével három régész és négy régész palánta – palánka – vette ostrom alá a drégelyi alsóvár ágyútornyát a 2006-os, Majcher Tamás vezette próbaásatások folytatásaként. Itt, a vár déli kapujától még délebbre lévő sziklán a török támadásokat megelőzően épült, oválishoz hasonló alaprajzú ágyútorony állt, amelyet a műemléki helyreállításhoz szükséges szintadatok megszerzése érdekében és a helyreállítandó falak elhelyezkedésének tisztázása céljából kellett megkutatnunk.

Első körben valójában kertész és erdész munkát kellett végezni, mivel ahhoz, hogy a falhoz eljussak, egy fél sziklát kellett kigyomlálnom, hisz egyik oldalról ez keretezte az ágyútornyot. Miután fél napig kapartam, elgondolkoztam, hogy értelmesebb lenne szőlővel befuttatni, mint újraépíteni. Bár ezek talán csak a szokásos éhező régész gondolatok voltak, s ilyenkor szokás elkezdeni a szelvényben fejben főzni, és megtervezni az esti dödöllesütést.

Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy nem pusztultunk mind a sziklára az éhségtől, mert a falu szívélyes lakói stílszerűen kőlevessel lakattak jól bennünket. Ha már gasztrorégészetre terelődött a szó, meg kell jegyezni, hogy várfalon dolgozni azért sem megvetendő, mert ebédidőben falon fekvő gyíkká változik a régész. Amúgy is szeszélyesen bánt velünk az időjárás, mert a fagyhalál és a napégés közötti szűk skálán egyensúlyoztunk. Amikor nem telefonról hallgatott orosz punkkal próbáltuk fűteni magunkat, akkor a nap kósza sugarai alatt, annak megörülve, egymás hegyén-hátán aludtunk el a várfalon ebéd helyett, akárcsak egy rossz helyőrség. A következő pillanatban viszont már „felhőbe hanyatlott a drégeli rom,” szakadó esőben és szélben, Michelin-babának öltözve lapátoltam a földet a szikla lábához támasztott talicskába, azonban mindenki ismeri a mondást a széllel szembe lapátolásról.

A hét csapás itt azonban még nem ért véget; az ítéletidő után jöttek a darazsak. Megeshet, hogy nem egyszerűen a sors akarata volt a darázstámadás, hanem lehetett némi köze a darázsfészek szétverésének a régészeinket felékszerező csípésekhez, de ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Mindenesetre megfelelően felfegyverkeztünk festékszórókkal, és élet-halál harcban kimerítettük a töltényeinket. Túrázás közben nagy piros foltokat látván a sziklán nem a földmérők jelzőpontjaira kell gondolni, hanem azok a mi, Szondiéhoz hasonlóan hősies küzdelmeink a várnál is maradandóbb nyomai az utókor számára. Ellentétben velük, mi jelentős mennyiségű antihisztaminnal túléltük a csatát, és megfejtettük az ágyútorony titkait.

A titok – az ásatás eredményei

A titok része, hogy a torony támadásnak kitett falai, keleten rendkívül vastagok voltak, ezzel szemben az északi oldalon lévő, a falszoros irányába vezető zárófala alig hetven centiméter keskenynek tűnik. A keleti falról a várkapu felé vezető útra egy vízszintesre faragott, lépcsőzetes aljú ágyúlőrés nézett, kifelé szűkülő oldalakkal. Meglepő, hogy az ágyútorony megközelítése kifejezetten bonyolult feladat volt. A keleti fal irányából kizárólag gyalogos közlekedésre nyílt lehetőség ahol egy sziklába vésett folyosó mutatta az utat az ágyútorony kapujához.

A folyosó alján talált habarcsból az ásatásvezető egy itt haladó lépcsőre következtetett. Ez egy kisebb forduló után két másodlagosan felhasznált gótikus kőből rögtönzött lépcsőfokkal vezetett a torony keskeny kapujához. A másik bejáratot északon kellett keresni. Ennek izgalmát az adta, hogy a bejárat két szélén megmaradt egy-egy perselykő. Ezek elhelyezkedése arra utal, hogy kifelé nyílt a kapu. A nyugati oldal nagy felfedezése pedig egy lőszeremelő daru alapozása. Mordovin Maxim arra következtet, hogy emiatt volt szükség rá, hogy itt a szélesebb bejáratot nyissanak. A régész úgy véli, hogy az ezen át beemelt felszerelést egy rámpára helyezve tolták be a toronyba.

Az észak-nyugati falban lévő kisebb fülkét átégett agyag borította, így az ásatásvezető kandallóhelyet feltételez itt. Azonban mivel számos kályhaszemet találtunk, az is valószínű, hogy ezen felül egy szemeskályha is fűtötte a helyiséget. Mordovin Maxim az omladékból arra következtetett, hogy a tornyot famenyezettel fedték. Ennek bizonyítéka egyrészt a sok talált vasszeg, másrészt annyi kőanyag nem volt az omladékban, hogy egy boltozatra is fusson belőle.

A leletanyag azt is bizonyítja, hogy Szondi György vége nem jelentette egyben a vár végét is, hanem az még a 17. században is használatban volt a kerámiatöredékek alapján. A talán unalmasabbnak mondható kerámián túl az igazán érdekes leletek egy évszázadokkal korábban elkallódott Árpád-kori gyűrű, könyvveretek és egy 15. századi bronz gyertyatartó voltak.

Ha nem tudtuk volna, hogy egy ostrom helyszínén kapirgálunk, akkor is bizonyítani lehetett volna a vár körül elszórt puskagolyókból és számszeríj nyílhegyekből. Mivel nem utalt semmi szándékos rombolásra, így az ágyútorony természetes módon pusztulhatott el a 17. század második felében, miután végleg felhagyták a várat. A Drégelyvárért Alapítvány célja pedig most végeredményben az, hogy a háromszáz év elteltével újra felépülő vár ne csak turistaútvonal legyen, hanem egyenesen zarándokhely.

Ajánlott irodalom:
Feld István: Drégely vára. Várak Kastélyok Templomok. I./4.(2005.) 4-7
Majcher Tamás.: Drégely vára. Castrum. 1.(2005) 120
Mordovin Maxim: Ásatási jelentés. 2013. 09. 23-28. Elérhető online: http://5mp.eu/web.php?a=dregelyvar&o=sUXNjHeZlw. Letöltés ideje: 2014. 09. 13.

Szöveg: Kocsis Andrea
Fotók: Takács Ágoston
Szerk.: Vígvári Tamás