…már harmadik napja küzdöttük fel magunkat a Várhegyre, már marmadik nap vettük kezünkbe csákányainkat a szádvári (majd 40 fokos) kánikulában…, de olyan sikerélmények, mint a 18-as árok csapatának jutottak, minket elkerültek a 19-esben :(
Idén (nem tudom melyik ároknál először, de) bevett gyakorlattá vált, hogy hangos üdvrialgással jeleztük egyik gödörből a másikba, ha valaki, valahol talált valami érdekes leletet. Nah, egy ilyen, mindent elsöprő erejű kiáltást hallottunk szerdán reggel (mely a Ménes patakig biztos elhallatszott), mire mindenkinek kiesett a kezéből a szerszám és megindultunk a hang irányába…
Egy hatalmas ágyúgolyó került elő Szatmári Tamás csákányozása közben! …később az ágyúgolyó kézről-kézre járt, mert mindenki érezni akarta a súlyát, Tamásunk pedig csillogó szemekkel máris az ágyúgolyó történetét kezdte kitaláni és előadni nekünk. Figyeljünk rá, mit mesél!

Szatmári Tamás: Egy vasgolyóbis élete

2013 augusztusában, a VI. Vármentő Hét {Régészeti Hét} szerdai napjának reggelén a külsővár északi fala mentén kijelölt 18-as kutatószelvényben alig néhány csákányütésnyi erőfeszítés után a talajból egy kerek, fekete tárgy bukkant elő. Kézbe véve azonnal kitűnt, hogy nem a rengeteg szanaszét heverő kövek egyikét fogjuk, hanem súlyos, vasból készített ágyúgolyó került napvilágra. Aminek egyik oldala csorba, vagyis annak idején erős ütődésnek lehetett kitéve. Az alábbiakban megpróbálom elképzelni, vajon mi történhetett ezzel az ágyúgolyóval sok száz esztendővel ezelőtt.

A föld mélyében kivájt tárnában, az imbolygó fényű mécsesek pislákoló világánál komótos, de folyamatos tempóval dolgoztak a bányászok. Tudták, hogy erejüket be kell osztani a munka teljes hosszára. Ütéseik nyomán a tárna faláról darabokban hullott le a szürkésfekete vasérc. Amikor a vájárok félreálltak megpihenni, a hátulsó emberek megkezdték a halom fellapátolását a kis fakordéra, amit hosszú szíjakkal vontattak ki a napvilágra. Itt egy másik csapat felhányta a rögöket az ökrös szekérre, aminek bakján a nagybajuszú jobbágy a munkájuk végeztével megcserdítette az ostort, indulásra bíztatva a jószágait. Mert bizony a gömöri hegyekben megbújó vasbányától még jó félnapi szekerezésre emelkedett Csetnek városának ércolvasztó hámora, ahová szeretett volna még sötétedés előtt megérkezni az atyafi. Az erdőből kivezető rázós úton ott zötykölődött mellette asszonya is, aki a városbéli egyik kereskedőnél akart vásárolni a háztartásban mindig nélkülözhetetlen holmikat. Már elbújt a lenyugvó nap vöröslő korongja a sötét hegyek közé, mire a parasztember szekere befordult abba a völgybe, ahol a kormos füst mindent átható bűze terjengett. Itt számos kemence emelkedett szerteszét, zsindelytetők alatt megbújva.

.

.

.

Konrád céhmester messziről intett a szekeresnek, hol álljon meg. A serénykezű céhlegények már dobálták is lefelé a vasércrögöket, hogy mielőbb elnyelje őket, izzó lángot lövelő szájával a kemence. Igyekezniük kellett, hiszen a félelmetes hírű kassai főkapitány, Schwendi Lázár parancsba adta mindazon vassal foglalkozó mesterembereknek, hogy Szent Márton napjáig elkészítsenek és leszállítsanak neki ötezer darab ágyúgolyót. Így aztán a céhmester még kénytelen volt ellovagolni a murányi várba is, ahonnét a császári várkapitánytól török rabokat váltott magához, hogy ők végezzék el a legnehezebb munkát, a kemence izzítására szolgáló fújtatók folyamatos taposását. A pokoli hőségben a fáklyák szurtos lángú fényénél még a sötétedés bekövetkeztével is verejtékeztek az emberek a szakadatlan munkában. De végül a fáradságukat a hajnaltájt bekövetkező vasöntés izzó fénysugara ragyogta be. Az előkészített öntőformák sorra nyerték magukba az olvadt fémet, aminek láttán megelégedetten túrt szakállába a csetneki céhmester. Már a nap magasan járt az égi útján, amikor a legények leverték az öntőformákat, hogy a kovácsok vegyék kezelésbe a kihűlő vasdarabokat. Előbb parázs közé rakva felmelegítették, majd hosszú fogókkal megragadva az üllőre téve kalapáccsal gömb alakúra kovácsolták. Mert ebben áll a tudomány, a sokévnyi tapasztalat! Hogyan kell a vasbugát megformálni, szabályos gömb alakú ágyúgolyóvá kovácsolni, miközben azt edzéssel szilárddá tesszük.

A csetneki mesterek lázas tevékenysége folytán jó két hét múltán, pontosan a határidőre befordultak a szekerek Kassa szabad királyi városának Hadiszertárába, amit a Habsburg-zsoldosok Zeughaus-nak mondtak. A flandriai hadiszertárnok kiemelt egy golyóbist, hogy fakeretben ellenőrizze annak átmérőjét. Mert bizony, ha nem megfelelő méretű golyóbist dömöcköltek be az ágyú torkába, azzal mindenképpen kárt tettek. Ha kisebb, akkor a mellette kiszökő robbanás ereje semmivé vált, nem repítve messzire a lövedéket. De ennél sokkal nagyobb baj történhetett, ha a túlzottan nagy golyó beleszorult a csőbe, mivel ekkor a lefojtott energia szétszakíthatta a löveget is. Számos pattantyúst ezért a saját fegyvere ölt meg, nem is az ellenség tüze. De most mindent rendben talált a kassai fegyvermester, így a lezsírozott golyók szép rendben megolvasva bekerültek a vastag falú épület mélyére. Ahonnét 1567 januárjának legelején a szolgák ismét szekérre rakták, hogy Schwendi generális vezényletével megindult sereggel, mint muníciót vigyék. A hosszúra nyúlt menetoszlop Kassa városától nyugati irányba masírozott, majd befordult az Aggteleki-karszt zordon hegyei közé. A generális, bár igyekezett megzaboláznia fegyelmezetlen zsoldosait, nem tudott mindenütt ott lenni. Így került sor Acskó jobbágyfalu felprédálására is, amely gaztettet a vallonok zászlóalja követett el. A nyomorúságos viskók égő pernyéje, a leölt férfiak véres holttestei, a meggyalázott asszonyok jajveszékelései mind kísértették a fővezért, amikor esténként lepihent a sátrában. Átkozott háború – mormolta ilyenkor Schwendi, aki inkább szeretett volna pompás kertjében lenni a virágágyások és gyümölcsfák között. De most itt vagyok, a völgy túloldalán pedig ott magasodik annak a kétkulacsos Bebek Györgynek a vára, Szádvár.

.

A tapasztalt hadvezér szemével hamar felmérte az erődítmény ostromlásának lehetőségeit. Délről mély völgy övezi, ellenben észak felől egy magasan elterülő tisztás széléről kiválóan lehetne ágyúzni a csúcsot koronázó várfalakat. Schwendi parancsára rögvest oda is vontatták a lövegeket, mire a várbeliek rájuk sütötték az ágyúikat. A becsapódó lövedékek súlyos károkat okoztak, több pattantyús {tüzér} meghalt, míg Rudolf von Salis tüzérparancsnok örök életére lesántult. De végül kissé hátrébb sikerült magukat besáncolniuk az ostromlóknak, a fagyott talajból kiásva megfelelő fedezéket készíteniük. Most már a képzett tüzérek megfelelő precizitással tudták a lövegeiket beirányozni, hogy a lőpálya végén faldöngető robajjal csapódjanak be az ágyúgolyók. De persze némelyik mégsem a külső várfalban tett kárt, hanem a belsőbb épületekre zuhant.

.

.

Így tett eme cikk „főhőse” is, amely golyóbis a Lisztes-bástya oldalára zuhant szikraesőt pattintva a kövekből. Menten csorba esett szép gömbölyded formájában, majd lepattanva a várudvar hóval fedett területén fúródott bele a talajba. Ahol azt hitte, örök álomra bújhat el. Hát nem mondom, ez az álom eltartott 446 évig! Hogy aztán 2013. augusztus 7-én, délelőtt 8 óra után pár perccel Nagyon Várbarát izmos karjával lendített csákányütéseitől ismét napvilágot lásson.

.

.

Miután a lelkes kompánia minden tagja kézbe fogta és dédelgette az ágyúgolyót, az jelenleg a miskolci Herman Ottó Múzeum vendégszeretetét élvezi. Hogy értő kezű restaurátor által megtisztítva, a csillogó vitrinben meséljen majd nekünk viharos évszázadokról.

Szöveg: Szatmári Tamás
Fotók: Bubenkó Gábor és Szatmári Tamás
Szerk.: vigi