Szombaton késő este csörgött a telefonom, így értesültem erről a tragikus hírről. Meghalt Szatanek József. Még sokáig nem tudom majd felfogni, hogy többé nem kérdezgethetem ki a Castrum Bene konferenciáján a horvátországi vártúráiról, boszniai kalandjairól. Pedig most májusban is készültem erre, elhihetik nekem. Szerette az életet. Hiszen amikor rákérdeztem, hogy nem fél az egykoron oly véres polgárháborúnak hadszínteréül szolgált Bosznia földjét taposni, mosolyogva válaszolt nekem. Csak oda megy el, ahol legeltetik a juhnyájat, ott már nem lehet éles akna.

In memoriam – Szatanek József

Érdeklődése a középkori várak iránt még gyermekkorában fogant meg. De igazából aktív katonai szolgálati ideje végeztével tudott eme hobbijának élni. Nemcsak a magyarországi várak, hanem egyik szülőjének származása révén a horvátországi erődítmények tanulmányozására is sok időt és nagy energiát fordított. Ebben olyan eredményeket ért el, hogy neve a szakirodalomban örökké szerepelni fog. Hiszen Djuro Szabo 1920-ban megjelent váras könyvét ő fordította le magyar nyelvre. Ezen mű olyan lényeges munka, mint a magyarországi várkutatásban Gerő László 1955-ös kötete. Majd sorra követték egymást a horvát váras szakirodalom cikkeinek fordításai, a délvidéki vártúráinak feldolgozásai, amelyeket modern világunk legfontosabb információs csatornáján, az Interneten tett közzé. Munkásságának legnagyobb adatbázisa a www.varak.hu honlapon olvasható, tanulmányozható.

Nekem megadatott az a lehetőség, hogy Szatanek Józsefet, nemcsak mint szakírót, de mint embert, sőt barátot ismerhettem meg. Bár lakóhelyeink sok száz kilométerre találhatók egymástól, de az évenként megrendezett Castrum Bene konferenciák alkalmával, nagy örömmel üdvözöltük egymást. Szíves invitálásomra, egy vadmálna üdítő mellett gyakorta mesélt felfedező útjairól. Egy olyan csapat lelkes tagja volt, akik szívvel-lélekkel elkötelezték magukat a középkori várak megismerésében és megismertetésében.

„Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek” — tartja a mondás.

Szatanek Józsefet sohasem fogom!

A nekrológot írta: Szatmári Tamás