Egy felhős, barátságtalannak ígérkező nap reggelén egy kis csoport indult neki a Szögliget feletti várhegy megmászásának. A miskolci Herman Ottó Múzeum aktív és nyugalmazott munkatársai, egy kortynyi lélekmelegítő elfogyasztása és az esőkabátok előkészítése után, nekivágott a többek számára még ismeretlenül kanyargó ösvénynek.

A külsővár udvarán várjuk vendégeinket

Utunk célja, hogy Szádvár lassan megújuló falai között találkozzunk a rozsnyói múzeum észak felől érkező munkatársaival. Határon túli kollégáink közül szintén többen most először járnak Magyarország legnagyobb alapterületű várában, így egy képekkel, ismertető anyagokkal, a Szádvárért Baráti Kör tevékenységét bemutató prospektusokkal kísért kis előadással készültünk számukra.

Megérkeztek a rozsnyói múzeum munkatársai

Több hazai és határon túli barátunk meglepődve tapasztalta, hogy látja a várat. A fogalmazás azért furcsa egy kissé, mert sokak emlékezetében az itt tett látogatásból, csak a magas fák, az állandóan zavaró bokrok, és az összefüggő aljnövényzet képe él. A most látottak azonban kivívták mindenki elismerését, mely a Baráti Kör tagságának kitartó, aktív munkáját dicséri. Ezt az elismerést Csobádi József, a rozsnyói múzeum igazgatója öntötte szavakba, melyet ezúton szeretnék tolmácsolni minden egyesületi tag és önkéntes felé, aki az elmúlt 5 év munkájában részt vett.

Ismerkedés a várral

A “látható” vár

Lépteinket szaporáznunk kellett, mert sötét felhők kezdtek gyülekezni a fejünk felett. Azért még jutott idő bemutatni az első állagvédelmi munkánk, a Lisztes bástya megóvásnak történetét, valamint kicsit beljebb haladva felvillantani, sajnos már csak a lelki szemeink előtt, a porkoláb fal ledőlt részletének képét. A szorosan vett szakmai bemutatót követően mindenki kedvére sétálhatott a belső vár üde zöld gyeppel fedett egykori udvarán, a legutóbbi vármunkákból származó, halmokba rendezett fatörzsek és kisebb-nagyobb ágakból készített ember méretű rakások között.

Visszatérve a vár főbejáratához, immár közösen folytattuk utunkat az országos kék jelzésen, egészen az elpusztított Derenk, lengyel nemzetiségű falunak emléket állító márványtömbig, ahol aztán szép lassan eleredt az órák óta lábát lógató eső…

Szöveg: Gál-Mlakár Viktor, Fotók: Nagy Zoltán, szerk.: Vígvári Tamás