2022 nyarán tartott nagysikerű előadást a Vármentő Hét résztvevőinek Dr. Grynaeus András akadémikus, aki egyebek közt a dendrokronológia szakértője. Emellett mintákat is vett eredeti környezetében, a várban lévő famaradványokból.Egyesületünk örömmel adja közre a mintavétel eredményeit bemutató írását:

Többen kérdezték az utóbbi hónapokban, hogy mi lett annak a mintavételnek az eredménye, amit 2022 augusztusában végeztem a vármentésben résztvevők segítségével, a várban található gerendamaradványokból. Az év végi nagy „adósságrendezésem” keretében ezt is megpróbáltam röviden összefoglalni. Íme:

A 2022 augusztusában elkezdett vizsgálatok egy korábbi, 2011-ben végzett kutatás folytatásaként valósult meg. A folytatást az azóta elvégzett feltáró és helyreállító munka tette lehetővé (köszönet mindenkinek ezért!).

A mintákat a vár két pontján található, jó állapotban megmaradt gerendákból, speciális mintavevő fúróval vettük: a Porkolábfal keleti felében megmaradt gerendákból egy mintát, a Szabó ház melletti bástya alsó lőrésének tetején megmaradt áthidaló gerendákból hat mintát és a bástya alsó lőrésének párkányából egy mintát fúrtam ki.

A bástyában lévő gerendák megtartása kiváló volt. Ez érthető, kevésbé pusztította őket az időjárás a védett elhelyezkedésük miatt. Így komoly károsodást nem lehetett megfigyelni ezek faanyagában, csupán a gerendákon meghagyott szijácsban látható a rovarkárosítók tevékenységének a nyoma. A Porkolábfalban lévő gerendák külső, az időjárás pusztító hatásainak kitett vége erősen károsodott, viszont a belső részen a faanyag jó állapotban maradt meg.

A bástyában vett minták mindegyike egy tölgyfából, méghozzá a nedvességkedvelő kocsányos tölgyből (Quercus robur L.) származott. Az eddigi kutatások fényében általánosságban megállapíthatjuk, hogy a tölgyfélék használata az újkor előtt tipikusnak mondható Magyarország területén, és nem számít rendkívülinek a település földrajzi helyzete révén sem. A nedvességkedvelő változat jelzi, hogy a felhasznált gerendák anyagát nem a magasabban fekvő területeken vágták ki, hanem egy vízhez, folyóhoz közeli területen.

A Porkolábfalból vett minta viszont tűlevelű fából származik. A szöveti sajátossága alapján a gerenda fafaját a lucfenyővel (Picea abies (L.) Karst.) azonosítottuk. Az eddigi vizsgálatok alapján a lucfenyő használata a XVIII. század végétől vált egyre általánosabbá az ország belső területén, így a várbeli alkalmazása szokatlan. Valami speciális ok, például az építkezés hirtelen és gyors kivitelezése állhat a jelenség hátterében.

A tölgyfák szijácsához tartozó évgyűrűket a bástyalőrés fölül vett minták többségén megfigyelhettünk. A szijács a fák külső pár (tölgyek esetében kb. 17 darab) olyan évgyűrűje, amelyik „él”, azaz amelyik részt vesz a fa életműködésében, a tápanyag szállításában. A fa többi, belső része „csak” tartja a fát. Viszont ezek az évgyűrűk tápanyagban gazdagok, ezért a különféle farontó bogarak előszeretettel támadják meg ezt a részét a fának. A vizsgálat fontos megfigyelése volt, hogy a felhasznált faanyag megmunkálásánál ezeket a farészeket nem távolították el. Ez az építkezők rendelkezésre álló faanyag minőségének és méretének a következménye lehetett: nem engedhették meg maguknak azt a „luxust”, hogy a faanyag egy részét, a nem túl vastag fatörzsek negyedét/harmadát „elpocsékolják”. Ugyanakkor az a tény, hogy csak egyetlen gerenda kis szakaszán találtunk kéregmaradványt, jelzi, hogy a készítők valamilyen szinten törekedtek a minőségi munkára.

A minták mindegyikénél megfigyelhető volt, hogy a fatörzseket a gerendává alakításuk során csupán négyzetesre bárdolták le, így a fák belét is tartalmazzák. Így a furatminták többsége elért a bélig, azaz közel a teljes évgyűrűsort sikerült kinyernünk a gerendákból. Ez jelzi azt, hogy a felhasználók fiatal, 50 év körüli fákat vágtak ki az építkezés számára. Ezt azért érdemes kiemelni, mert a tölgyfákat általában 90-120 éves koruk között szokták kivágni, mert ekkor adják a legjobb minőségű faanyagot, és ebben az életkorban a farönkök még jól mozgatható méretűek is. Az ettől eltérő életkorban kivágott fák esetében valami egyéb (kényszerítő) ok miatt tettek máshogy az egykori favágók. Hogy a konkrét bástya esetében mi lehetett ez, azt csak találgathatjuk.

A kinyert adatsorok közül háromban nem volt elég, azaz legalább 30 darab évgyűrű. A többi minta évgyűrűszerkezet egymással jól összehasonlítható volt. Ez jelzi azt, hogy ezeket a fákat egymás közeléből, ugyanarról a területről vágták ki, ugyanabban az időpontban. Így végeredményképpen egy 46 évgyűrű vastagságadatát tartalmazó adatsort nyertünk.

Ezt az egyesített adatsort összevetettük az abszolút datálással rendelkező, azaz évszámokhoz kötött évgyűrűadatsorokkal, de érdemi egyezést nem találtunk. Ez a szádvári adatsor rövidsége és a fák nagyszámú fiatalkori évgyűrűje miatt nem nagyon volt meglepő.

A korábban, 2011-ben megvizsgált (a bejárati falszoros egyik lőréséből és a vár nyugati részén azóta jobban kibontott sarokbástya a lőréséből származó) minták adataival sem bizonyultak egyidősnek. Ez utóbbi szintén nem meglepő, hisz az eddigi ismereteink alapján a vár ezen részei eltérő időpontban épültek.

A későbbiekben, ha a várból, vagy a térségből előkerül majd érdemben vizsgálható faanyag, akkor elképzelhető, hogy ezek segítségével pontos keltezés adható majd. Erre van remény, mert a közelmúltban például a regéci vár pincéjében találtak elszenesedett gerendákat, amikkel érdemes lesz majd összevetni ezeket a szádvári adatokat.

Amíg erre nem kerül sor, addig a Vár továbbra is őrzi a titkait…

Szöveg, fotó: Grynaeus András