Azért adtam ennek a beszámolómnak ezt a címet, mert korábban már várbaráti csapatunk felkereste ezeket a történelmi helyszíneket. De nagyon kíváncsiak voltunk, vajon mennyit változtak ezek a műemlékek az elmúlt években?

A világméretűvé fokozódott koronavírus járvány miatt az elmúlt hónapokban szorongva olvastuk a híreket, hiszen mindenhol az országhatárok lezárásáról írtak. Majd enyhülés következett be, amikor már két napra ki lehetett utazni. Igen ám, de mi három napra szerettünk volna menni, hiszen az oda-visszautazás jókora időt foglalt le a programunk terveiben. Végül nagy szerencsénkre bejelentették, hogy Szlovákiába mindenféle korlátozás nélkül lehet beutazni a magyaroknak.

A vártúra szervezői ismét brillíroztak, minden az előre megbeszéltek szerint alakult. Egy budapesti bevásárlóközpont előtt találkoztunk, régi ismerősökként üdvözöltük egymást. Majd a két autóból és tizenkét személyből álló konvojunk észak felé indult. Rövid pihenőkkel tarkított utunk során több száz kilométernyire gördültünk el, míg végül Árvaváralja községnél álltunk meg. Itt kettévált a csapatunk, míg néhányan a teljes épségben pompázó vár felé irányították lépteiket, addig mások a közeli mesterséges tavat szerették volna felfedezni.
Árva várát belépőjegy ellenében lehet megtekinteni, most a járványveszély miatt szájmaszkban, de kötelező vezetés nélkül, tehát szabadon barangolva tekinthettük meg. A középkor szerelmeseinek kötelező célpont, hiszen a fazsindelyes épületek, a pártázatos bástyák, az erősség legnevezetesebb, a XVII. században a Magyar Királyság leggazdagabb főnemesének számító Thurzó család egykori fényes rezidenciájaként lenyűgöző látványt nyújt. Mikor végül leküzdve a rengeteg lépcsőt, feljutottunk a Citadella {Felsővár} termébe, csodálatos panoráma tárult elénk. A várból lesétáltunk az Árva folyó partjára, ahol a kikötött tutajokon pihentünk meg.

A csapat másik része körbehajózta az Árvai-tavat, amelyet mesterségesen, több falu kitelepítése mellett hoztak létre az 1940-es, 50-es években. Az egyik település magas fekvésű temploma megmaradt – benne a népi szobrászat és festészet múzeuma található -, a Kálváriával együtt. A tó madár- és vizisport rajongó világa is igen gazdag.

Miután ismét csatlakoztak hozzánk társaink, rövid autózás után megérkeztünk a Sztrecsény településén már hónapokkal ezelőtt lefoglalt szállásunkhoz, az Alzbetka-panzióhoz. Alsóbb részén pizzéria üzemelt, amelynek ételeit esténként megkóstoltuk, és reggeli lehetőségét is igénybe vettük páran.

A kényelmes szobák elfoglalása után nem pihentünk le, hanem gyalogszerrel igyekeztünk meghódítani Óvárat. Ehhez előbb át kellett kelnünk a Vág folyó gyalogos hídján, ahonnét lenézhettünk az áradás miatt sebesen rohanó folyó fodrozódó hullámaira. Bakancsaink és túracipőink szaporán falták a távolságot, hogy a völgyből induló rövid meredély végén megpillantsuk a középkori várfalakat. Az utóbbi időben itt is megindították a vármentés nemes, de nehéz folyamatát. Már kivágták a várudvart elborító bozótost, a meszes hordók pedig biztató jövőt jelentenek. Felkapaszkodtunk a Felsővárnak a Vág fölé magasodó falai közé, ahol jelentős repedésekkel súlyosbítva várja a történelmi épület a megmentését a pusztulástól. Bizony az óvári és szentmiklósi Pongrác grófok egykori erődítménye a végromlás óráit éli.
Visszatérve szállásunkra, az újjászületést jelentő fürdés és vacsora után még sokáig beszélgettünk az átélt élményeinkről, hogy aztán átadjuk magunkat az álomnak.

Másnapi első célpontunk a közeli Zsolnalitva vára volt. A völgybeli község házainál leparkoltunk, hogy a meredek kaptató legyőzése után szuszogva bár, de mosolyogva álljunk a várkapu előtt. Mindenfelé állványok és frissen kijavított kőfalak hirdették, hogy bizony ennek a középkori műemléknek is gondos, törődő gazdái vannak. Mivel jómagam többször jártam már itt, jól tudom, hogy milyen romos és bozótos állapotban volt az egykori erősség, amely a teljes pompájában való kiépítését szintén a Thurzóknak köszönhette, mint Árva vára. Viszont Zsolnalitvának nem volt olyan szerencséje, a Rákóczi-szabadságharc után sorsára hagyták, tetőzete elpusztult, majd egymás után omlottak le falai az időjárás által megcsorbítva. Ennek folyamatát akarja megfordítani az a vármentő csapat, amely napjainkra sorra egészíti ki a rongált épületeket, sőt már várbüfét és vármúzeumot is sikerült kialakítaniuk benne. Nem hittem volna egykor, hogy itt még a bakancsomra védőfóliát húzva fogom a tárlók sorában végignézni a régészeti feltárások által napvilágra hozott tárgyakat. Most csak a vártúrázás mellett új hobbimként szolgáló numizmatikára gondolva megemlíteném a „nagyságos fejedelem” idejében veretett rézből készített „libertásokat” {tíz polturás pénz}. Megfogadtuk, hogy még ide visszatérünk az újabb változások megtekintésére.

Már magasan járt a perzselő Nap, amikor Ricsóváralja községében leparkolva nekivágtunk a vasárnapi túraterv második célpontjának. Egyre jobban emelkedett a terep, egy kis mezőről pedig már megpillanthattuk Ricsó várát. Beérve az erdőbe, végre hűvösebb idő fogadott, viszont a terep erősen emelkedni kezdett. De a lelkesedésünk ismét legyőzte fáradó izmainkat, így sikeresen feljutottunk a hegycsúcsra, amelynek sziklaszirtjét teljesen elfoglalja a középkori várrom. Nagy örömmel láttuk a vármentésre utaló jeleket, az állványerdőt, sőt magukat a vármentőket is, a szomszédos országbeli „kollégáinkat”. Bizony ráfért már a kőfalakra a renoválás, hiszen végórában érkezett meg a javító kéz.

Hazafelé még levezető sétaként a Zsolna városával egybeépült Budatin várkastélyának parkjában jártunk egyet, kívülről lefotózva a Szunyogh-família egykori rezidenciáját. Majd megálltunk a zsolnai Szent István templomnál, ám az zárva volt.

 

Késő délután értünk haza, és a csapat egy része még érzett erőt magában a sztrecsényi kilátó megmászásához. A meredek útért kárpótolta őket a fátrai panoráma és Sztrecsény Újvárának felülnézeti látványa.

Hétfő reggel búcsút vettünk a kétnapi éjszakánknak helyet adó panziótól, amit minden Vág völgyébe látogatónak szívből tudok ajánlani. Déli irányba fordult konvojunk a vadregényes hegyek közötti utat megszakítva Alsóosztorány településén fékezett le néhány percre, hogy megtekintsük a Szent Ilona-plébániatemplomot. A XIV. századi gótikus egyház napjainkban már romos, harangtornya vészesen megdőlt a hegyoldalban lévő temetőben. Remélhetőleg a láthatóan állagmegóvás alatt lévő épületet meg tudják menteni az utókor látogatói számára.

Majd tovább gurultunk a kanyargós úton, hogy az egyik település szélén rácsodálkozzunk az egyesek számára mennyei italként aposztrofált Kofola-gyárra. A magam részéről inkább nem nyilatkozom…(magam sem – a szerk.)

Az 575 méter magasan található Zayugróc várához a faluból nézve 250 méternyi szintkülönbséget kell legyőzni, amire 55 percet ad a kihelyezett turistatábla. Akad egy meredekebb és egy enyhébb felvezető út – az 55 perc mindkettő esetében valós adat -, az utóbbin akár teherautók is járnak a műemlék renoválásához való építőanyagokkal. Csapatunk ismét kettéoszlott, hogy a fizikumának megfelelő utat győzze le. Ugróc vára ismét megdöbbentett a szépségével, pedig már többször felkerestük. A hosszú fahídon keresztül haladva az Alsóvár udvarán emelkedő épületen örömmel láttuk a változás jelét, szépen helyreállították és lefedték. Viszont a felsővári kaputorony még mindig csonka, leomlott torzóval fogad. Felkapaszkodva a XVI. századi földesurak, a Zay grófok utasítására késő-reneszánsz stílusban kialakított várudvar épületei közé, nem győztem a fényképezőgépem lencséjét ráirányítani az építészeti részletekre. A palota védőtetőt kapott, alatta esztendők óta folyik a renoválás, egyre több boltozatot állítanak helyre. Végigbarangolva a helyiségeit, egymásnak mutogattuk a kandallókat, a szépen faragott ajtó és ablakkereteket, de még az árnyékszékek felismerhető nyomait is. Rövid közvélemény kutatás után bátran kijelenthetem, hogy Ugróc vára magasan vezetve nyerte el tetszésünket. Nézelődésünknek végül az égbolt dörrenése vetett véget, hogy az egyre jobban felerősödő esőben siessünk le az autóinkhoz.

A felvidéki vártúra utolsó megállóhelyét pedig Léva városának bevásárlóközpontja illetve sokat ostromolt várának röpke bejárása adta.

Szöveg: Szatmári Tamás, fotók: a szerző, karakó, Ida, Lajos
Szerk: SzBK