Azzal kezdeném az élménybeszámolómat, hogy elmagyarázzam a kedves Olvasónak, mit is jelent a címben szereplő „kimaradt” szó? Amióta a barátaimmal – zömmel a Szádvárért Baráti Kör tagjaival  – közösen megkezdtük a régmúlt évszázadok legtöbb esetben romokban fennmaradt középkori várainak meghódítását, mindig készítettünk egy előzetes tervezetet. Hová, mikor és mi módon jutunk el – ezt kigondoltuk a hosszú téli napokon, hogy majd amikor zöldellő mezőkre és hét ágra sütő Napra változik az időjárás, a gyakorlatban megvalósítsuk felmerült ötleteinket. De aztán mindig akadtak olyan gátló tényezők, hogy némely történelmi helyszín felkeresése kimaradt. A sok száz kilométeres úton előfordultak eltévedések, forgalmi akadályok, amik drága szabadidőnkből vettek el órákat, így pedig a várak felkeresésének lehetőségét. Nos, ezen a túrán ilyen eddig elszalasztott műemlékeket vettünk célba.

Az útiterv szerinti időben találkozott a lelkes társaságunk a budapesti bevásárlóközpont parkolójában. Szívből örültünk egymás látásának, bőven akadt mesélni való a hosszú úton a többieknek. Ezek a közös kirándulások nem csak a műemlékekről, hanem a barátságunk ápolásáról is szólnak. Az első megállóhelyünket még Magyarország területén, Tereske község jelentette, ahol a Nagyboldogasszony római katolikus templom hajójának egyik oldalára még a XIII. században festett Szent László legendáját tekintettük meg. A freskón jól követhető a régi história, miszerint László herceg üldözi a kun vezért a cserhalmi csata után, megküzd vele, majd az elrabolt lány segítségével legyőzi. Ez a jelenetsor László szentté avatása után igen elterjedt motívummá vált a középkori egyházaink belső díszítései alkalmával.

Folytatva utunkat, rövidesen átgurultunk az immár légiessé vált magyar – szlovák államhatáron, hogy megkezdjük a tényleges felfedező utunkat a történelmi Magyarország idejében Felvidéknek nevezett területeken.
Egyre kanyargósabb és meredekebb hegyi utakra értünk, hogy aztán megállva rácsodálkozzunk a hatalmas kiterjedésű, fenséges megjelenésű Szitnya nevű hegyóriásra. A széles fennsíkú hegy tetején 1009 méteres magasságban karcolja az égbolt bárányfelhőit egy adótorony.

Ameddig lehetett, felautóztunk a keskeny aszfaltúton, de végül egy gépjárműveket tiltó tábla előtt megállni kényszerültünk. Innen már a természetvédelmi terület kezdődik, így megkezdtük a gyaloglásunkat. A levegő egyre forróbbá vált, lépéseink egyre nehezebbé, de végül – nagy meglepetésre – egy kicsiny tábla jelezte, hogy Szitnya {szl: Sitno} vára 2 percre található. Nagyon csodálkoztunk, hogy az erdei út lejtőssé vált, majd a fák takarásából kibontakozott a sziklákon trónoló várrom tömbje. Az információs tábla szerint tehát a szitnyai várrom a hatalmas hegy platójának délkeleti sarkában, 872 méteres magasságban található, egy őskori sánc sarkában.

Históriájáról keveset tudni, nagy valószínűséggel az 1241-42-es tatárjárás borzalmai elmúltával emelték korai magját. 1549-ben Salm királyi főkapitány ostrommal foglalta el a garázda rablólovaggá züllött Balassa Menyhért fegyvereseitől. A nehezen megközelíthető erősséget valamikor a XVII. század végén rombolhatták le, napjainkban igyekeznek feltárni és megóvni a maradványait.

Visszatérve az autóinkhoz, egy rövid ebéd után továbbindultunk a közeli Selmecbánya {szl: Banska Stiavnica} nevezetességeihez.

Először az egykori szabad királyi városi rangot elnyerő, ezüstbányái által meggazdagodott település polgárainak életét és vagyonát védelmező Hegybányai-városkapu közelében emelkedő Újvárt {Leányvárt} néztük meg. A belépőjegy megváltása után a négy sarokbástyás, többszintes zömök épületben szépen berendezett történelmi témájú kiállítás tárgyait vettük sorra.

Az 1564 – 71 között emelt Újvártól lesétáltunk a völgy túloldalán, ránk hívogató tekintetet vető Óvárhoz, amely egy középkori plébániatemplomból átalakított erődítmény. A mohácsi vész utáni korszakban a török rablóportyáktól rettegő selmeci polgárok lebontották az egyházuk tetőzetét, sarkaira kis őrtornyokat rakva, falába pedig lőréseket vágva. Majd kiépült a vaskos tornyokból és kőfalból álló külső védőmű is. Persze a védelem hatásosságát gátolta, hogy mellette magasabb hegyek emelkednek, ahonnét pusztító ágyútűz alá vethették a védőit.

Selmecbányát végül elkerülte a török hódítás, annál többet hadakoztak érte a XVII. századnak a Habsburg és az erdélyi seregek. Selmecbányai felfedezéseink végül a patinás belváros felett emelkedő Glanzenberg-hegynél értek véget, amely az Árpád-kori Magyarország históriájában játszott fontos szerepet, mint a magyar királyok pénzverésének legfontosabb bányászati központja. A közeli bányavágatok ezüstércét Esztergomba szállítva, ott verték pénzzé, hogy a közforgalomba kerüljenek.

Estefelé értünk el Bajmóc {szl: Bojnice} városához, ahol jó előre már lefoglaltuk a két éjszakás szállásunkat. Csendes kis utcában, szép emeletes ház jelentette a panziót, hamar el is foglaltuk a szobáinkat, hogy végre ledobhassuk a túracipőt vagy éppen a bakancsot. Jöhetett az élményteli, de fárasztó vártúrás nap után az édes pihenés, a vacsora, evés-ivás ideje! Ránk sötétedett, miközben nagy vidáman meséltük egymásnak az élményeinket.

Vasárnap a reggelivel megerősítve testünket, ismét beleültünk modern korunk gépjárműveibe, hogy először Necpál {szl: Necpaly} műemlékeiből szemezgessünk. Így jutottunk el a dombtetőn emelkedő római katolikus templomba, ahol a középkori boltívek építése miatt a régebbi Szent László freskóciklus már a padlás sötétségébe került.

Körbejártuk az 1673-ban a Justh nemesi família által építtetett reneszánsz várkastélyt, amely jelenleg sajnos gazdátlanul romosodik. Felkerestük az evangélikus templomot, amelynek falán emléktábla hirdeti, hogy 1791-ben a községben született Hrúz Mária, híres költőnk, Petőfi Sándor édesanyja.

Néhány percnyi megállót jelentett Turócjeszen {szl: Turcianske Jaseno} község kicsiny, de igen patinás plébániatemplomának Szent László-freskóit megcsodálni.

Elérkeztünk a vártúrának általam leginkább óhajtott helyszínéhez. Amióta gyermekkoromban elolvastam Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra című könyvét, azóta sóvárogtam Turóc vagy másképpen írva Znió {szl: Zniev} várának meghódítására.

A település temetőjétől induló turistaút előbb szintben haladó, majd egyre meredekebb emelkedőit végül majdnem kétórás kemény kaptató után sikerült legyőzni, hogy a nyári forróságban övig leizzadva lihegjek a téglaalap alaprajzú XIII. századi lakótorony lábánál.

Ez a királyi építésű lakótorony 970 méter magasságban emelkedik, de tőle nyugatra még található egy árokkal és sánccal oltalmazott kisebb őrtorony alapfala. Ez jelenti a legmagasabb pontját 985 méteren a turóci várnak. Letekintve a tájra, csodálatos panoráma tárul elénk, kárpótolva az emberfeletti erőfeszítést jelentő hegymászásért.

A hegyi sasfészek históriájáról annyit érdemes tudni, hogy első okleveles említése 1243-ból való, tehát az országot pusztulásba döntő tatárjárás utáni korszak legelső várépítései közé tartozik. Árpád-házi IV. Béla király parancsára ekkor kezdődtek el az országos méretű várépítkezések, hogy legyen hová menekülni egy újabb mongol invázió esetén. Az 1264-ben kitört belháború során Turóc várába vitték el IV. Béla parancsára a pataki {sátoraljaújhelyi} várban fogságba esett Erzsébet királynét és fiát, a gyermek, {később királlyá vált} IV. Lászlót, akinek apjával, V. István ifjabb királlyal hatalmi harcba került az öreg uralkodó. Itt jegyzem meg, hogy ebből a háborúskodásból ismert szeretett Szádvárunk első okleveles említése is.

Miközben ezeket a régi történelmi eseményeket forgattam elmémben és padon ülve beszélgettem a szintén „holtfáradt” barátaimmal, különös forgatagra lettünk figyelmesek. Egyre több, színes ruhába öltözött ember futott fel a meredek hegycsúcsra. A rájuk tűzött számokból rájöttünk, hogy egy hegyi futóverseny fináléjának szemtanúi vagyunk. Uramisten, mi alig tudtunk felballagni, ők pedig felfutnak! Hát micsoda iszonyatos erőfeszítés kell ehhez? – szörnyülködtünk el. Innen is szeretném üzenni a turócvári hegyi futóverseny minden résztvevőjének, hogy szívből gratulálok a teljesítményükhöz, minden elismerésem az övék.

A grandiózus hegycsúcs sikeres meghódítása után igen csak jól esett beülni a légkondicionált autóban, hogy egészen Csicsmány {szl: Cicmany} községig haladjunk. Itt az 1977-ben védett skanzenné nyilvánított, a fekete házakon fehér mésszel festett mintáikról híressé vált lakóépületekkel teli utcasoron nézelődtünk, hogy aztán egy kis étteremben elverjük éhünket és szomjunkat a helyi specialitásokkal. Sikerült pótolni a hegyi kapaszkodón elégetett kalóriákat.

A vasárnap utolsó felkeresett műemlékét Kaszavár {szl: Kosecké} zöldellő várhegye jelentette. A történelmi helyszínen csak igen erős várbaráti fantáziával lehet elképzelni a sok száz évvel ezelőtti állapotokat, a sűrű erdővel benőtt hegygerincen itt-ott kandikálnak ki várfalmaradványok a kavicsos törmelékből. Hát ezt meg kellene ásni – bólogattunk egyetértően, pár évi szádvári vármentés tapasztalatainak birtokában. Szegény Kaszavárnak az okozta ezt a nagyarányú pusztulását, hogy az 1670-es években a Habsburg-hatalom elleni magyar összeesküvő főurak itt akarták rabságban tartani az elrabolni tervezett Lipót császárt és királyt. A Wesselényi-féle összeesküvés néven elhíresült konspiráció kiderült, a főbűnösök feje porba hullott, a feldühödött uralkodó pedig robbantócsapatot küldött Kaszavár elpusztítására. Persze azért a várbarát ilyenkor kíváncsi, vajon mi maradhatott meg belőle? Mint kiderült, nem sok…Mikor visszaértünk a bajmóci szállásra, a vacsora után Imre barátunkat köszöntöttük fel születésnapja alkalmával.

Vasárnap reggel kinézve az ablakon, Murphy-törvényeinek idevágó pontja jutott az eszembe: „a kirándulás legszebb napja mindig az utolsó” és valóban így volt. A felhőtlenül tiszta kék égbolt alatt pakoltunk be autóinkba a holminkat. Rövid autózás után Kesellőkő {Sivy Kamen} kicsiny, de meredek sziklakúpja mellett álltunk meg. Igazi kis családi vár lehetett, a földesúri családot és néhány tucat fegyveres katonáját és szolgáját, lovaikat, értékeiket befogadó erősség emelkedhetett itt évszázadokkal ezelőtt. Romba dőlése után a falubeli lakosságnak nem messzire kellett szekereznie, hogy kiváló építőanyaghoz jusson, ez lett a várrom veszte. Napjainkban igyekeznek csekély maradványait megóvni és kiegészíteni.

Ugyanez mondható el a sűrű erdők között rejtőző Feketevár {szl: Cierny hrad} és Zsiványtorony {szl: Zivánska Veza} váraira is, melyek Zkatno és Felsőkosztolány határában találhatóak.

Hazafelé tartva még útba ejtettük Százd {szl: Sazdice} Szent Miklósnak szentelt templomát, ahol szintén egy Szent László freskóciklus ejtett minket bámulatba. De még egy meglepetésben részesültünk, ugyanis az egyházat éppen restauráló szakembertől megvásárolhattuk a Monika Tihányiová történész által írt és idén megjelentetett „A pelsőci Bebekek” című könyvet, amelyből a Szádvárt egykoron uraló főnemesi família régmúlt cselekedeteiről kaphatunk pontos ismereteket. Jó lesz majd olvasni, miközben az alaposan elfáradt lábaimat pihentetem a fotelban.

Szöveg: Szatmári Tamás
fotók: a résztvevők