Rutinosan pakoltam be a hátizsákomat, hiszen már számtalanszor tettem ezt a vármentések alkalmával. Közben felidéztem magamban, hogyan fogok a többiekkel találkozni, miként mutatjuk be, mi veteránok az újoncoknak a műemlékvédelmi munkálatok alapját képező bozótirtást és kőpakolást. A vadregényes hegyekkel félkörbe vett Szögliget községéből, jól bevált szokásunk szerint, autókonvojunk észak felé fog előretörni a Ménes-patak völgyében.

Behajtási engedély birtokában egészen a Várhegy északi oldalát szegélyező Várkertig haladunk, hogy innét már gyalogolva rövidesen megpillantsuk a középkori felvonót jelentő vaskos „Csiga” kőkolosszusát. Itt kell aztán elővenni a mindent legyőző erőt és akaratot, hogy a méltán híressé vált 374 fokos tereplépcsőt végigmásszuk. De ha nagy szuszogások és lihegések után végre felérünk a csúcsra, akkor lehet ám fátyolos szemmel rácsodálkozni a csodálatos panorámára. A munka és balesetvédelmi ismeretek felolvasása után pedig kiszemeljük a hatalmas területű várrom bozótosabb részeit, hogy göllerollóval fazonra igazítsuk az elburjánzott növényzetet.

Ábrándozásom eddig a pontig teljesült is, de már a Várkert megközelítése a több napos esőzés után igencsak nehézzé vált. Autóink nem voltak terepjárók, így imáinkba foglaltuk a sofőrök ügyességét, ahogyan nekivágtak az akár a vaddisznók dagonyázó helyéül is kiválóan megfelelő hosszú árkoknak. Később kiderült, hogy ezek létrehozói a Várhegy oldalában kivágott fákat elszállító hatalmas kerekű teherautók voltak.

A Csiga területén máris szembekerültünk a magasra kinőtt csemetefákkal, amiket a tövüknél kivágtunk. Elsőként a kirándulók által bejárt Külsővárat, főként a Lisztes-bástya lábazatát tisztítottuk meg a kisebb-nagyobb bokroktól. Némelyek a Szádvárért Baráti Kört hirdető molinókat helyezték fel a megfelelő várfalakra. Szorgalmi feladatként, mint a geocaching nevű játék szádvári felelőse tárgyakkal töltöttem fel az erősség területén elrejtett geoládát.

Hát így peregtek fent az órák a várromban, mígnem figyelmeztetést kaptunk, hogy irdatlan nagy esőfelhők közelednek felénk.

Így idő előtt, de még száraz bőrrel le tudtunk vonulni a falubeli Nyárádi Majorba, ahol az ínycsiklandozó vacsora elfogyasztása után még sokáig beszélgettünk. Közgyűlés keretében megvitattuk a Szádvárért Baráti Kör 2025-ös terveit, sőt Antal Gergely személyében új belépő tagot is megszavaztunk. Már teljesen besötétedett, amikor Veress Dániel egyetemi tanársegéd vezetésével az ELTE egyetemista fiataljai érkeztek meg. Azonnal kitört a bábeli hangzavar, hiszen ők a világ sok országából érkeztek meg hozzánk. Ilyenkor azért nagy büszkeség tölti el a szádvári tagság szívét, hogy lám a várunkat milyen illusztris társaságnak mutathatjuk be.

Sajnos a szombati ébresztő szomorú, szürke időt mutatott, „természetesen” szakadó esővel.

Később azért felderült az ábrázatunk, amikor megérkezett a Majorba Szabó Miklós a NOVA ALPIN KFT. vezetője és barátai, akik a megunhatatlan sajtos-füstös és újdonságként a töltött lángost is prezentálták nekünk. Nagyon szépen köszönjük nekik!

A szervezetbe bevitt ételeket egy „felvezető túra” keretében dolgoztuk le, hiszen a szerencsére időközben elállt esőzés után többen kedvet kaptunk az újabb Szádvár hódításra. A történelmi helyszínen elpakoltuk a szerszámainkat, leszedtük a molinókat. Már erősen szürkült, amikor a bátor egyetemisták még „ráadásnak” nekivágtak egy éjszakai útra a közeli Derenk romközségbe.

Megemelem előttük a képzeletbeli sisakom, igen elszántak voltak mindannyian. Jómagam azonban igyekeztem a legrövidebb úton visszajutni a szállásra. Amikor pedig mindenki visszaért, szádvári tárgyakkal köszöntük meg az eltés diákok segítségét.

Vasárnap reggel ismét bebizonyosodott Murphy bölcsessége: „mindig a kirándulás utolsó napja a legszebb, vagyis az áldott Nap kibújt a felhők fogságából!

Szöveg, fotó: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás