1637 tavaszán Bécs városának pénzverő kamarájában még a szokottnál is jobban füstöltek az olvasztókemencék kéményei, jobban csilingeltek a mesterek kalapácsai és sűrűbben fordultak meg a fegyveres lovasok által erősen őrzött szekerek.

Ez nem csodálható, hiszen a frissiben trónra lépett Habsburg III. Ferdinánd német-római császár, Magyarország és Csehország királya, Ausztria főhercege {a többi címét nem sorolom fel, mert hosszabb lenne a cikknél} parancsára nagyok sok pénzt kellett készíteniük. Főtt is a feje Hans Sölingen kamaraispánnak, hogy minden rendben legyen, a bányákból idejében megérkezzen a nyersanyag, azok a mihaszna inasok megfelelő hőfokra izzítsák a kohókat. Mindent személyesen ellenőrzött, az olvasztástól, a lemeznyújtástól kezdve, egészen a darabolásig, az érmék körbenyírásáig. A kosárból kivett, ezüstösen fénylő pénzt az ablaknál nézegetve, végül elégedetten bólintott: igen szép ez a három krajcáros, rakjátok a többivel együtt a vasládába és küldhetitek az Udvari Kincstárba!

Főszereplőnk így került hát „lakat alá” vagyis a hatalmas pántos vasládába sok ezernyi társával együtt, hogy aztán a pénzverő kamarai legények felrakják az ekhós szekérre. A kocsis nagyot csettintett az ostorával, a menet elindult. Félóra után már ott álltak a Hofburg hatalmas épülete előtt, hogy annak kapuja kitároljon előttük. Kirakodás után Jürgen számadótiszt nyitotta ki a vasládát, hogy abból a fényes krajcárokat kisebb bőr bugyellárisba rakosgassa. Minden erszény egy gyalogosszázad havi zsoldját jelentette. Másnap indultak útnak a toborzótisztek.

A mi pénzünket Herbert strázsamester kapta meg, akit Salzburg városának környékére küldtek el néhány emberével. Már kora reggel járta a takaros falvakat, hogy messze hangzóan kiáltson: Hej, férfiak! Unjátok már az eke szarvát? Vagy szeretnétek az asszonytól távol lenni jó darabig? Vagy éppen neki akartok szép zsákmányt szerezni? Álljatok a fenséges császár zászlaja alá és meglátjátok, dicső és könnyű életet nyertek! Urunk Ferdinánd császár felruházza az újoncokat, kezetekbe fegyvert ad, így már könnyűszerrel nyerni fogtok az ellenségen!

E szavak mennyei igézettel bírtak Reinholdra, a falusi legényre, aki már nagyon unta a szigorú apja keze alatti földtúrást, a mindennapi megélhetés nyomorúságát. Így hát habozás nélkül odalépett a toborzók asztalához és parolát adott a kalpagos tisztnek. Aki azon nyomban a kezébe is számolta havi zsoldként a fényes ezüstöket, köztünk persze e cikk főszereplőjét is. A legény elhatározta, hogy magával viszi a szeretőjét Hanelorét is, aki őrülten szerelmes lévén a jóképű fiúba, azonnal ráállt a szökésre. Így hát, amikor a toborzók konvoja felkerekedett a faluból, a menetben ott lépkedett a fiatal pár is. Néhány nap elteltével elérték a császári sereg táborát, amit a vezéri sátorra kitűzött kétfejű sasos, sárga-fekete zászló jelzett az újoncoknak.

Reinholdot beosztották a puskások közé, itt aztán Bucholtz kiképzőtiszt vezényletével beleverték a muskéták kezelésének minden csínját-bínját. Szó szerint beleverték, hiszen a kegyetlenségéről hírhedt tiszt puskatöltővesszővel sózott oda az ügyetlenkedőknek. Te agyalágyult barom, ha nem töltöd meg villámgyorsan a fegyveredet, a sorban álló társaiddal együtt nem tudsz leadni sortüzet, így az ellenség el fog érni a lándzsájával vagy a kardjával! – üvöltötte a tiszt.

Néhány csata sikeresen is végződött Reinholdnak, győzött a császári sereg. Ilyenkor a diadalittas zsoldosok nagy örömmel kifosztották a környékbeli falvakat, bár azok a császár és király területén álltak. A fiatalember leölt háziállatokat hozott a táborba az asszonyának, Hanelore pedig finom vacsorát főzött belőle. Ha valami tárgyat sikerült megkaparintani, legyen az bár templomból rabolt ezüstkereszt vagy éppen megölt nemes úrtól elvett díszes fegyver, akkor Hanelore a sereggel tartó kereskedőkkel alkudozott az eladásáról. Esténként pedig összebújtak a szellős sátorban.

De aztán Balassagyarmat határában oly nagy túlerővel rohamozta meg őket a budai pasa lovassága, hogy a szpáhiknak – az erős sortűz ellenére – sikerült elérni és legázolni a puskások harci rendjét. Reinholdot az első török ló fellökte, a következő szpáhi katona pedig a lándzsájával átszúrta. Majd az ütközet utáni halálos csendben a hullákat kifosztó Ahmed oszmán harcos a tarsolyából kiszedte az addig szorgalmasan gyűjtögetett vagyonát, arany és ezüstpénzeket, a levágott fejét pedig feldobta a parasztszekéren halmozott véres emberfők közé.

De Ahmed nem sokáig mondhatta a magáénak a rárakódott kosztól és vértől már nem annyira csillogó három krajcárost. Mert alig egy hét múlva a füleki magyar végvári vitézek lesből rajtaütöttek a törökök szekérkonvoján. Bár Ahmed vitézül küzdött, de egy csákányütéstől ájultan esett le a nyeregből. Mire magához tért, már a kezét hátrakötötték, így ballaghatott a bajuszukat büszkén hegyező végváriak lovai mögött.

Persze a zsebeit alaposan kiforgatták, a három krajcáros már ott lapult Bősze Boldizsár strázsamester tarsolyában. Aki bizony alaposan megszomjazott a rekkenő nyári napon véghezvitt portyázás során, így amikor a füleki vár istállójában bekötötte a lovát és rábízta a szolgafiúkra, első útja a meredek sziklaszirtet koronázó végvár alatti város kocsmájába vezetett. Megperdítette a három krajcárost az asztalon, majd nemes egyszerűséggel felkiáltott: Bort kocsmáros, de sokat!

Míg a vitéz alaposan a kupa mélyére nézett, addig Szűrszabó István kocsmáros, kezében a pénzzel elgondolkozott, miszerint már a múltkorában is eléggé szomorúan kongott a nagy tölgyfahordó a pincében, ami bizony a bor alapos fogyatkozását jelentette. Holnap el kell indulnom Tokajba! – határozta el magát.

Így is tett a kocsmáros, még alig vöröslött a horizont a felkelő Nap fényétől, már ő és felesége ott kuksolt a bakon, a hatalmas hordóval a szekérderékban. Két nap múlva értek el a jóféle nedűiről messze földön híres, nevezetes Tokaj városába. Itt a kocsmáros az általa régóta ismert Nemezes Tibor polgár házához hajtatott, aki becsületes borkereskedőként még sohasem csapta be olcsó lőrével. Együtt nézték és kóstolták végig annak a löszfalba vájt pincéjében a csapra vert hordókat. Hosszas alkudozás után végül a tenyerébe köpve, Szűrszabó kocsmáros olyan árat mondott, amely már a boros gazdának is megfelelt. Az alku megköttetett, a szekéren lévő hordót teletöltötték, a bugyellárisban őrzött pénzek pedig ismét gazdát cseréltek. A kocsmáros hazaindult, a nehéz teher alatt recsegő szekeret bizony néha még az asszonynak is tolnia kellett.

Az utánuk néző tokaji borosgazda eltűnődött, hogy a házi bormérésében a múltkorában néhány cserépkupát eltörtek egymás fején a részeg katonák, ideje azokat pótolni. Így már másnap kiballagott a hetipiacra, hogy vegyen újakat. Szabó Dániel fazekasmester kezébe nyomta a háromkrajcárost, ami bizony már nem csillogott fényesen, piszkos és véres, kissé meghajlított állapotban találtatott. Ő pedig hiába dicsekedett le a feleségének Ilonának a jó üzlettel, a zsémbes asszony korholására ismét fel kellett kerekednie, hogy a portékáját eladja más vidékeken. Jó korán bepakolta a szalmával kibélelt és öszvérhátra rakott kosarakba az elkészült edényeket, legyen az bár tányér vagy korsó. Napokig járta a falvakat, alkudozott a jobbágyasszonyokkal, akik az árat le szeretnék verni, így mindig ócsárolták a termékeit.

Végül Szabó fazekasmester a Rozsnyó városába vezető hegyi útra fordult az öszvérével. Útközben lovas katonák érték utol, akik az éjszakai szállás utáni kérdésére javasolták, hogy jöjjön velük a föléjük magasodó hegyet koronázó Szádvárba. Ott bátran megalhatsz, de még a portékádat is eladhatod – javasolták neki. Így jutott a derék fazekasmester a vitézek csapatával együtt fel az erdővel borított magaslat északi oldalára. Ott ámulva látta meg a hatalmas sziklák övezte vaskos, pártázatos kőfalat. Ezt nevezik „Csigának” – mutatta az egyik vitéz – hosszú kötélen húznak fel egy szekeret, rakd te is bele a kosaraidat, ne féljél, nem törik össze.

Valóban a teherrel megrakott szekér egy harang megkondítására hosszú-hosszú kötél megfeszítésével elindult a meredek emelkedőn fölfelé. A vitéz pedig mutatta az utat a fazekasmesternek a hegy túloldalán. Besötétedett, mire felértek, így a várbeli porkoláb már fáklyafénynél mutatta meg a szállást Szabó Dánielnek a külsővárban. Kérésére még a konyháról áthozott egy sódart, némi kenyeret és pohár bort. A fazekas hamar álomra hajtotta a fejét, mivel kimerítette a sok napos vándorlás.

Reggel aztán Szabó Dániel fazekasmester kirakta a vesszőkosarakból a törékeny portékáit Szádvár udvarán a porkoláb jóvoltából kölcsönkapott asztalra. Jól fogytak a cseréptányérok és bögrék, mind a várbeliek, mind a hegyi sasfészekben szolgálatot teljesítő jobbágyok vettek a zöld mázzal kiégetett, szépen festett kerámiákból. Déltájban aztán a fazekas elégedetten dörzsölte össze a kezét, sikerült eladnia mindent.

Az üres kosarakat felszíjazta az öszvére hátára és elindult a várkapu felé. Az épület mély boltíve alatt néhány katona ütötte el az időt kockajátékkal. Dániel mester kíváncsian állt meg mellettük, érdeklődve nézte az asztalon pergő szarvascsontból kifaragott kockák pörgését. Végül izgatottan odakiáltott a katonákhoz: én is beszállnék, íme, a tétem! Ezzel kivette a zsebéből a már nem ezüstösen csillogó, vérrel és kosszal szennyezett, kissé meghajlott három krajcárost és odatette a már kis kupacban álló többi érme tetejére.

Sorra dobtak a katonák a kockákkal. Először Martin Klepnow pattantyús gurított, neki 18-at sikerült. A sorban követte Kovács Péter istállómester, akinek 23-at adott a szerencsecsillaga. Most Szabó Dániel fazekasmesterre figyeltek a többiek. Ő izgalommal rázta az ónpoharat az asztal felett majd nagy zajjal odacsapta. Mikor felemelte a poharat, gyorsan összeszámolták, hogy 28-at dobott. Ejha, hogy meg fog örülni az én házsártos Ilonám, hogy ennyi pénzt viszek haza! – csillant fel a becsületes fazekasmester szeme, már szinte a markában érezte az asztalon tornyosuló ezüstérméket. De még hátra volt Nudelman Móric, a messzi földről érkezett ezermester, aki a várbeli fegyverek, legyen az bár hosszú csövű muskéta vagy hatalmas öblű faltörő ágyú, mindegyiknek a baját meg tudta orvosolni. Boszorkánymester ez – suttogták a várbeli sütőasszonyok, amikor a forró kemencéknél forgolódtak.

Móric ütemesen rázta az ónpoharat, közben valami érthetetlen nyelven gajdolt. Egy perc múlta rácsapta a poharat az asztalra, majd lassan felemelte. Mind a négyen ránéztek a kockákra, amelyeken egyformán a 6 pötty állt felfelé. Harminc – szólt Móric, majd a többiek elképedése közepette rátenyerelt az ezüstpénzek kupacára. Kilépett a hűvös kapualjból és biztos léptekkel elindult a nyugati várudvaron lévő, a sziklába vésett pincekocsma felé. Hangosan fütyült egy régi dallamot, így aztán nem vette észre, hogy a lyukas zsebéből a legalsó pénz kipottyant, nagyot pendült a sziklás talajon, majd begurult a fű közé. Persze, hogy e cikk főszereplője esett ki a zsebéből, az a bizonyos piszkos és véres, ütött-kopott három krajcáros.

Teltek-múltak az esztendők, miközben az ezüstpénz egyre jobban besüllyedt a talajba. Áztatták a tavaszi esők, a vakondok arrébb túrta, amikor ott furakodott a járatával. Majd egy napon hatalmas dörrenésekre riadt fel a három krajcáros, ekkor robbantották fel Szádvár falait. Ezután megritkultak a léptek felette. Eleinte még jártak fel a régi, büszke várra emlékező környékbeli falusiak, hogy kiszedjenek értékesebb vastárgyakat a leomlott épületekből. De aztán csak az egyre jobban megerősödő bokrok gyökereit érezte maga körül összefonódni. Évszázadok teltek el, a felszínen már sűrű bozót, csalánrengeteg és magas fák fedték a roskadozó kőfalakat. A három krajcároshoz néha lehallatszott a kirándulók bakancsának dobogása, a gyermekek nevetése. Volt ideje töprengeni, elmélázni a régi időkről, amikor még kézről kézre adták az emberek. Vajon hány éves vagyok? – próbálta kiszámolni. 1637-ben születtem a bécsi pénzverdében, most pedig már 2024-es írunk. 387 év! – sóhajtott fel szomorúan az érme, hogy többé már sohasem látja meg a napvilágot.

De tévedett. Mert még azon esztendő nyarán a Szádvárért Baráti Kör szervezésében, a Herman Ottó Múzeum irányításával újabb Vármentő Hét eseménye zajlott le a történelmi helyszínen. Lelkes vármentők pakolták a leomlott falak köveit, csákányozták és lapátolták a törmeléket. A hangyaszorgalmú nép között lassú léptekkel járkáltak a fémkeresővel felfegyverkezett férfiak, akik nemes vadra vadásztak, célkeresztjükben a régi várbeliek fémtárgyai álltak. A fejhallgatóban egyre erősebbé vált a jelzés, itt valami van a földben! Előkerült a kis ásó, a pointer már élesen visított. Nézzétek, egy újabb érme! – kiáltott fel Zoltán, felmutatva a többieknek a kis gödör aljából kiemelt pénzt. Mindannyian odacsődültünk, kézről kézre járt az a bizonyos piszkos, véres és kissé hajlott három krajcáros. Én láttam az érmén, hogy milyen boldog, mosolygott Ferdinánd császár és király, de még a hátoldali kétfejű sas is vidáman csapkodta a szárnyait. Lám ismét emberek között vagyok, kézről kézre adnak!

 

Szöveg: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás
fotók: INTERNET
szerk.: SzBK