Tőmondatban így lehetne összefoglalni az elmúlt hetet, amelyen a Szádvárért Baráti Kör szervezésében számos tagtárs és önkéntes vett részt. Hivatalosan a XVI. Vármentő Hét elnevezésű program még július 28-án, vasárnap délután kezdődött a 0-ik napi hagyománnyá nemesedett szalonnasütéssel.

Az ismerősök üdvözölték egymást, míg az addig ismeretlen arcokkal hamar megtaláltuk a közös nevezőt. Sercegett a szalonna zsírja, zsongott a beszélgetés fonala, nagy örömmel készültünk az előttünk álló dolgos, de általunk oly kívánatos hétre. Szállásunkat természetesen ismét a Nyárádi-Major kőházában, faházaiban és udvarán foglaltuk el, ez utóbbin terjedelmes sátortábor nyújtózkodott el a gyümölcsfák között.

Hétfőn a reggelivel megerősítettük a testünket, majd irány a Várhegy! Az Aggteleki Nemzeti Park engedélyével autókonvojunk átlépte a Ménes-patak völgyében a Szalamandra-háznál a sorompóval jelzett határt, majd az egykori derenki országút nyomokban még aszfaltot is tartalmazó útján felzötyögtünk a Szádvár északi oldalán elterülő Várkertbe. Innét aztán a bátrabbak a félelmetes hírű 374 fokos lépcsősort támadták meg, míg a maguk „virgácsait” féltők a szerpentinút felé kanyarodtak el. Végül is „minden út Szádvárba vezet”, így a 460 méter magas sziklaplatót koronázó erősségben találkoztunk ismét.

A történelmi helyszínen Gál Viktor régész, a miskolci Herman Ottó Múzeum szakembere és két munkatársa várt minket, hogy munka és balesetvédelmi oktatás után a négy régészeti szelvényben megkezdhessük a munkát. A középsővár udvarán, annak déli és északi fala mentén, valamint a nyugati várudvaron a déli fal, illetve a hatalmas Sybilla-pince lejáratánál kezdtük el kutatni a régmúlt időkben élt várbeliek nyomait. Szerencsésnek bizonyult a hangyaszorgalmú munkánk, hiszen sorra kerültek napfényre az egykoron elvesztett csizmapatkók, ezüstpénzek és sokféle más tárgyak. A kályhacsempék közül nekem legjobban tetszett az a darabka, amelyen egy paripa feje és a kantárt fogó lovag keze a hosszú lándzsával volt látható.

A Baráti Kör tagjai a várromba vezető lépcsősor és a külsővár egykori kapuja fölé kifüggesztették a Vármentő Hét szövegű molinót is, amely tájékoztatta a kirándulókat a nemes műemlékvédő tevékenységünkről, elérhetőségünkről illetve a támogatási lehetőségről. Persze a helyszínen is végeztünk adománygyűjtést, cserébe szép tárgyakkal térhettek vissza otthonukba a látogatók. Az évek során már jól kialakult az ilyen egyhetes vármentések rituáléja, „hétpróbásak” lettünk. Sor került ismét a Csiga alatti területen a legendás „sajtos-füstös” lángos és „szádvári kelgyó” készítésére, nagy köszönet illesse ezért Csiga bácsit és lelkes csapatát.

A nehéz fizikai munka után a majorságban lemostuk magunkról a port, majd farkasétvággyal tüntettük el a finom vacsorát. A tradíciók részét képezi az esti előadások sora is. Hétfő este Nádai Zsófia régész a kisvárdai vár palánkerődítésének feltárását ismertette velünk. Másnap jómagam a történelmi Magyarország nyugati, napjainkban már Ausztriához tartozó területén véghezvitt 3 napos kirándulásának képkockáit pörgettem le, külön felhívva a figyelmet a fraknói várban látható Esterházy-utazóládára. Ennek részleteit már régebben egy cikkben ismertettem. Szerda este Tolnai Gergely régész Esztergom műemlékvédelmi munkálatait foglalta össze, míg a következő este Kertész Róbert és Ádám Márk szakemberek a szolnoki vár titkainak feltárásáról illetve az ott talált kályhacsempékről tartottak nagy ívű előadást az érdeklődőknek. Összefoglalva mind a nappali, mind az esti órákban találtunk magunknak kellő elfoglaltságot, így aztán gyorsan teltek a „szádvári víg napjaink”.

Tovább folytattuk a májusban elkezdett új feladatot is, miszerint a Nemzeti Várprogramban felállított faanyagú „várbútorokat”, például lépcsőt, információs táblát, fedett kőtárat vízbázisú impregnáló anyaggal fújtuk le. Ugyanúgy az ezerrel burjánzó csalán és bozótrengeteggel is folytattuk a harcot, a fűkaszánk egész nap szakadatlanul berregett. Jómagam a szádvári geoláda egyik felelőseként újabb középkori játék katonákkal és lovakkal töltöttem meg a rejtekhelyüket. De sajnos hamar elérkezett a pénteki nap, amikor Fürjes János tanár úr vezetésével a győri Hild József Építőipari Szakközépiskola diákcsapatától kellett elbúcsúznunk. Nagyon szépen köszönjük nekik a hatalmas erőfeszítést, ami vonatkozik minden egyes más résztvevőre is. Csapatmunka volt ez a javából, csakis így lehet a hatalmas várrom megmentését győzni, ez már az elmúlt esztendőkben kristálytisztán megfogalmazódott bennünk.

E cikk írójának szerencséjére még András barátomnak belefért az idejébe, hogy elfuvarozzon a nem túl messzire megbújó Tornabarakony községbe, mert ott ismét megrendezték a Népművészeti Fesztivált. A magyar folklórra kíváncsiak számos ének, tánc és bábjátékot nézhettek végig. Jómagam természetesen itt is Szádvárt népszerűsítettem, kelendőek voltak az adománytárgyaim. Akit pedig nem riasztott el a majd két órás nyári eső, az a szombat este – szerintem – kiemelkedő produkcióját hallgathatta meg a „Róka lánya” zenekartól. Vasárnap délután István barátomnak köszönhetően értem haza szülővárosomba, ahol ismét számolhatom: vajon hányat kell még aludnom, hogy ismét Szádvárba mehessek?

Viszontlátásra az októberi XXXV. Vármentő Napokon!

Szöveg: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás
képek: Bazsó Bálint, SZBK archívuma