Próbálom magam elé idézni, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt emberek kapaszkodtak fel a Ménes-patak völgyétől északra emelkedő nagy területű sziklaplatóra. Szekercékkel kivágták az ott emelkedő fákat, vésőkkel és kőtörő kalapácsokkal megrepesztették a sziklatömböket, így építve fel Szádvár első falait és épületeit. Az erődítmény ekkor vált emberöltők sokaságán keresztül lakóhellyé, az esztendő minden évszakában. Végzetét a XVII. századvégi Thököly-felkelés leveréseként a kapuin bemasírozó Habsburg-katonaság jelentette, akik a parancs értelmében lakhatatlanná tették az egykor büszke várat.

Az üszkös, gazdátlanná vált épületet ismét visszahódította a természet, udvarain megjelentek a bokrok és cserjék, idővel pedig már újra fák tömkelege tört magának utat az éltető napfény felé. A növények megérezték a kőtömböket egymáshoz kötő mészhabarcsot, ami a gyökereik számára éltető elemet jelentett. Egyre jobban belefúrták magukat a mészbe, így megrepesztették a falat, ami aztán a téli fagyok elmúltával meggyengült. Sorra potyogtak ki az építőkövek belőle, végül megadva magukat a gravitáció törvényének, hatalmas falszakaszok dőltek le. Az így keletkezett kősánc pedig kiváló táptalajt jelentett a növényzetnek.

A politikai helyzet is nagyban közrejátszott a várrom pusztulásában. Ugyanis az addig Szögligeten, a jelenlegi Polgármesteri Hivatalban állomásozó határőrség számára 1953-ban megkezdték az északabbra lévő Ménes-patak völgyében egy új határőrs kialakítását. Mert hiába volt akkortájt Csehszlovákia és Magyarország ugyanabban a „szocialista táborban”, a határokat szigorúan őrizték mindkét oldalon, büntették a tiltott határátlépést. Éppen ezért a Várhegy, úgy, mint a középkorban, kiváló megfigyelőhelyként szolgálta a fegyveres határőröket, akik az ott felállított telefonpóznák segítségével tartották a kapcsolatot a völgybéli őrssel. A póznák árnyékai jól kivehetőek az 1961-es légi felvételen. Összefoglalva a határsávba eső Szádvár romjait nem nagyon lehetett megközelíteni, oda nem szerették, ha turisták jártak fel.

Ebben a romlási folyamatban 1960-ban reménysugár csillant meg, amikor az erdészet munkásai kiirtották a várrom teljes területéről a dzsungel sűrűségű növényzetet. Így a következő esztendőben Schőnerné Pusztai Ilona építészmérnök már fel tudta mérni a maradványait. Szerencsére napjainkra már nyilvánosságra kerülhettek a rendszeresen elvégzett ország felmérő légi felvételek, amelyeket a katonaság végzett el majd titkosított. Így érdemes végignézni az 1961. április 7-i képeket, ahol – bár a korabeli technológia fejletlenség miatt csak homályosan – de azért kivehetők a szádvári romok.

A nagy léptékű erdőirtást azonban nem követte régészeti feltárás és restaurálás, így a természet ismét rohamra indult és visszafoglalta a Várhegy platóját. 1965-ben így állt a helyzet:

Az 1970-es években az úttörő szövetségbe tartozó fiatalok végeztek növényzet gyérítést, sőt befogták őket a határköveknél kialakított sáv tisztításába is.

Az 1984 július 10-i, szintén katonai légi felvétel tanúsága szerint már a várrom teljes területét ismét erdő fedi el, szinte láthatatlanná téve a romladozó kőfalakat, 1986-ban is ez a helyzet állt fenn.

1990-es helyszíni fotók szerint ismét történt egy bozót és erdő kivágási akció az egykori Bebek-vár területén.

René BeBeau amerikai diplomata 2001-ben megjelent könyvében, az általa bejárt magyarországi várak közül Szádvár kapcsán a következőket jegyezte le: „A vár egy kis részét megtisztították, ha a jövőben nagyobb tisztítást végeznek, a romok még inkább festőiek lesznek”.

A felsorolt sokszori erdőirtási akciókat azonban nem követte folyamatos karbantartás, így sikertelennek írhatjuk le a természet erőivel szembeni addigi harcot. Miután a határőrség leszerelte a várromban felállított telefonpóznákat, már az ő érdekükben sem állt a műemlék területének jó megközelítése, az teljesen elbozótosodott. A vár 1993-94-ben:

Egészen 2006 októberéig újra zavartalanul növekedhettek a fák és bokrok, ismét szövevényes „dzsungelvárost” hozva létre a várrom területén. Ekkor lépett színre az a várbaráti csapat, amely elhatározta, hogy felébreszti Csipkerózsika-álmából a műemléket és megóvja az utókor számára. A lelkes társaság megalapította a Szádvárért Baráti Kört, rendszeres időközönként megszervezte a Vármentő Napokat, amelynek során göller ollóval és motoros fűrésszel felfegyverkezve vágott neki immár sokadszorra Szádvár megtisztításának. Ezt a műveletet sohasem lehet elhanyagolni, a természet minden tavaszi megújhodásának időszakában el kell végezni!

Ha a Tisztelt Olvasó kedvet kapna ebben a küzdelemben részt venni, akkor a Szádvárért Baráti Kör honlapján található elérhetőségre bátran írhat, örömmel fogadjuk az önkénteseket!

Szöveg: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás,
képek: SZBK és NET archívum
Szerkesztette: SzBK