A fenti gondolat szombaton jutott az eszembe, amikor reggel kinézve a Nyárádi Major Turistaházbeli szállásunk ablakán, a záporeső láttán elszomorodtam.

Mert hiába tervezte meg jó előre a Szádvárért Baráti Kör, hogy a októberi ünnepek alkalmával megtartja a XXXIII. Vármentő Napjait, amire számos tag és önkéntes érkezett meg, ha az időjárás viszontagságai ezt megakadályozzák. Gyorsan előkerültek az okos telefonok, hogy mindenki azon tanulmányozza a meteorológiai jelentéseket, a változó fronthatások kéken hullámzó vonalait. Ezzel telt el a szombati nap délelőttjének jó része. Déltájban végre az áldott természet letette a locsolókannáját, a tócsákat az éledező napsugarak kezdték felszárítani.

Ekkor érkezett meg mindannyiunk nagy örömére Csiga bácsi és csapata, hogy a hagyománnyá nemesedett sütögetéssel verje el a vármentők éhségét. A hatalmas serpenyőben hamarosan sercegett is a sajtos-füstös lángosok és szádvári „kelgyók” garmadája. Nagyon szépen köszönjük az ízletes étket! Így megerősítve a testünket, a bíztató időjárás reményében vágtunk neki a felvállalt célunknak, hogy együttesen tegyünk Szádvár érdekében.

Elautózva a Várhegy északi oldalán elterülő Várkertig, onnan már gyalogszerrel indultunk a Csiga vaskos kőfala felé. Nagy meglepetéssel vettük észre, hogy időközben lecserélték a Szádvári tanösvény tábláit újakra. A Csiga tábláján szemléltető rajzok mutatják be az évszázadokkal ezelőtt itt üzemelt teherlift működését. Kár, hogy nem tüntették fel, hogy az ábrák a Szádvárért Baráti Kör honlapjáról valók. Miután többszöri megállók és nagy szuszogás után felértünk a hegytetőre, rövid munkavédelmi oktatás és annak a megértését igazoló ív aláírása után megkezdődött a vármentés nemes, de nehéz munkálata. Két személy a magukkal hozott fűkaszával a csalánt és másféle elvetemült gazokat vágta, míg a többiek göllerollóval a bokrokat ritkították. A segítségünkre érkezett győri Hild József Építőipari Szakközépiskola műemlékes szakkörének diákjai Fürjes János tanár úr vezetésével főképpen a szétgurult kövek nagy kupacra halmozásában jeleskedtek. A jelenlévő fiatalokra nem lehetett mondani, hogy elpuhult, tunya ifjúság lett volna. Jómagam még elzarándokoltam a geoládához is, megtöltve azt középkori játék katonákkal illetve kiszedtem az oda nem illő szemetet {például szájmaszkot és édességet}.

Természetesen nem maradhatott el a hagyománnyá vált csoportkép elkészítése sem. Az októberben hamar bekövetkező sötétség érkezésekor levonult a csapatunk Szádvárból, hogy a szállásunkon megfürödjünk és farkasétvággyal elfogyasszuk az ínycsiklandozó vacsorát. Utána pedig, ki-ki a fáradsági szintjéhez mérten, még hosszabb-rövidebb ideig elbeszélgetett az asztal mellett.

Vasárnap reggel ugyanarra ébredtünk, mint az előző nap, vagyis szaporán záporozott az eső. Teltek a délelőtti órák, mindenki fürkészte az eget szebb időben reménykedve. A reggeli után elköszöntünk a győri diákoktól, munkájuk elismeréseként megajándékozva őket a második kiadású Kőnig-kiadvánnyal. Végre déltájban megkönyörült rajtunk az Esőisten, más vidékeket boldogítva elhagyott minket. Gépkocsira vármentők, irány a vár! Tevékenységünk ekkor csak a szerszámok elpakolására és búcsúintegetésekre korlátozódott.

Az esti vacsorát már családias kis körben fogyasztottuk el. Persze hétfő reggel szomorkás mosollyal állapítottuk meg, hogy Murphynak megint igaza volt: „A kirándulás utolsó napja a legszebb”, vagyis verőfényes napos időben hagytuk el Szögliget községét.

Szöveg, fotó: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás