Bizony-bizony, immár a 15. alkalommal szervezte meg a Szádvárért Baráti Kör a vármentésnek mindenki által legjobban várt részét, a Vármentő Hetet, amit mi igen kifejezően „Régészeti Hétnek” neveztünk el. Ilyenkor szakemberek irányításával kutathatjuk a történelmi helyszínt, vajon mi rejtőzik a lábunk alatt Szádvárban?

Szokás szerint vasárnap délután érkeztünk meg a vadregényes hegyek között megbújó Szögliget községébe, ahol ismét a Nyárádi Major Turistaház adott nekünk táborhelyet. A hosszú kőépületben és a faházakban leraktuk a csomagjainkat, majd kíváncsian vártuk a társaink megérkezését. Nemes hagyománnyá vált a nulladik esti szalonnasütés, amit erős széllel párosult vihar szakított félbe. Ekkor toppantak be a felvidéki kirándulásuk miatt késve érkezett győri fiatalok, a Hild József Építőipari Szakközépiskola diákjai, akik rendkívüli ügyességgel a mobiltelefonjaik fényénél verték fel a sátraikat.

Hétfő reggel már csak a zöldellő hegyeket eltakaró párafelhők emlékeztettek a viharra. A finom reggeli által megerősödve autóinkkal elindultunk a Ménes-patak völgyén keresztül a Várhegy északi oldalát határoló Várkertig. Innen gyalogszerrel már „csak” Magyarország leghosszabb tereplépcsőjét kellett legyőznünk. Szerencsére annak tervezője, Kelemen Bálint építész gondolt arra, hogy nem vagyunk Supermenek, ezért készített pihenőpadokat is, ahonnan gyönyörködni lehet a természet és a vár csodáiban. De végre felértünk a 460 méter magas sziklaplatót koronázó Szádvárba! A munkavédelmi oktatás után aláírtuk a megértését elismerő ívet, majd Gál Viktor, Bárdos Nándor és Marton György régészek útmutatásai alapján megkezdtük az egyes szelvények kialakítását.
Mindhárom szakember a miskolci Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztályának munkatársa.

Természetesen a csákányaink, lapátjaink és rostáink szorgalmatos munkájának nem tudott ellenállni az egykori Bebek-vár földje, így ontani kezdte az évszázadokkal ezelőtt itt élt várbeliek által elhagyott tárgyakat. Amikor üdvrivalgás hallatszott egy-egy régészeti szelvényből, azt jelezte, hogy érdekes lelet került napvilágra.

A vödrökbe, majd onnan papírzacskókba jutottak szép sorban a színes kályhacsempék, a puskagolyók, a kések, az ezüstpénzek és még ki tudja miféle tárgyak sokasága. Sok kiránduló nézte érdeklődve a tevékenységünket, akiknek szívesen elmeséltük a vár és a várbarátok históriáját, aki pedig szeretett volna emléktárgyat begyűjteni- természetesen nem a leletek közül -, annak is rendelkezésére álltunk.

Győrfi Jóska tagtársunk a fűkaszájával az esős időjárás hatására ismét elburjánzó csalánrengetegben vágott széles csapásokat, hogy a rövidnadrágos turisták is bátran lépkedhessenek.

Így teltek a napjaink a hol napos, hol borongósabb időjárással megáldott Várhegyen. Szeretünk mi felmenni a hegytetőre, de talán lejönni még inkább, hiszen akkor a napi por lemosása után ínycsiklandozó vacsorával és a terített asztal egyéb örömeivel nézhetünk szembe.

Csütörtök délben Szabó Miklósnak, Szádvár szakácsának füstölt lángosát és „kelgyóját” kóstolhattuk meg, ezer köszönet érte!

Estefelé pedig a szintén hagyománnyá vált előadásokat tekintettük meg. Legelőször Koleszár Krisztián helytörténész ismertette meg a nézőközönséggel Szádvár XVII. századi urbáriumait, ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy a környékbeli falvak jobbágyai milyen szolgáltatásokkal tartoztak Szádvár földesurainak. Másnap Nagy Gábor tagtársunk a nagyvázsonyi vár elméleti rekonstrukcióját tárta elénk. Bárcsak most is ilyen lenne ez a Balaton-felvidéki erősség! Harmadik alkalommal Szabó Renáta régész az eddig méltánytalanul kevéssé ismert Vámosatya település határában megbújó Büdy-várat elemezte igen kiváló módon. A csütörtöki előadást e cikk szerzője abszolválta az idei erdélyi kirándulásáról, amiben városok, várak, templomok és természeti szépségek garmadájáról vetített képeket.

A péntekre virradó hajnalon azonban a természet erői ismét beleszóltak az életünkbe, hatalmas viharral és özönvízzel ébresztve minket. Ezért hát szomorúan beláttuk, hogy az 5. napi várbeli munkánkat nem tudjuk végrehajtani. Megvártuk, hogy a sűrű zápor elcsituljon, hogy legalább a szerszámainkat elpakolhassuk és búcsút vegyünk a patinás kőfalaktól. Szerszámainkat végül sikeresen biztonságba tudtuk helyezni.

Bízom benne, hogy aki elolvasta a fenti sorokat, kedvet kap csatlakozni a vár mentését 17 éve rendíthetetlenül végző Szádvárért Baráti Körhöz. Lelkes embereket folyamatosan várunk, akik nem sajnálják a szabadidejüket, fizikai és anyagi erejüket, hogy közösen tegyünk országunk egyik legszebb vidékén emelkedő Szádvár műemlékének megóvásáért. Találkozzunk az októberi vármentésen!

Szöveg és képek: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás