A 16 esztendeje alakult Szádvárért Baráti Kör vármentő munkásságát eleinte a műemlék területét elborító bozótos ritkítása jelentette. Miután sikeresen felvettük a kapcsolatot a miskolci Herman Ottó Múzeummal, Gál Viktor régész irányításával nekikezdhetettünk a várrom területének kutatásához is. A föld ontani kezdte a tárgyakat, amelyek mindegyike  a múltról vall.

Lehetetlen felsorolni, hogy milyen sokféle lelet idézi fel az egykori várlakókat. Azonban csak egyetlen tárgy az, amit pontosan egy emberhez lehet kötni, ez pedig Szalonnai Pál pecsétnyomója. Kíváncsiságomat ezért keltette fel, így hát megpróbálom róla a feledés pókhálóját lesöpörni.

Napjaink atomkorszaki embere számára ismerősek a pecsétek, hiszen megtalálni azokat a hivatalos iratoktól kezdve egészen a postai képeslapokig. Ezeket az igazoló jelzéseket már nem pecsétnyomóval, hanem bélyegzővel készítik el, a gumiból készített oldalukat festékpárnába mártva, majd ráütve a papírra. Nos, a középkorban a tulajdonost igazoló jelzést nem festék által létesítették, hanem olvasztott viaszdarabra illetve uralkodó esetén akár aranyból készített kör alakú lemezre nyomták rá.

A fémpecséteket nevezték „bullának”, talán mindenkinek beugrik az általános iskolai történelemóráin tanult 1222-es Aranybulla példája. Összefoglalva tehát a lényeget, a pecsét létrehozásához kell egy pecsétnyomó, amely a tulajdonosának személyes tárgya, őt beazonosítja.

A 2013 augusztusban lezajlott VI. Vármentő Héten a külsővár északi oldalán létesített 18-as számú kutatóárok legénysége hatalmas üdvrivalgással adta társai tudtára, hogy valami érdekes tárgyat találtak. Persze mindenki odarohant, hogy szemügyre vegye, vajon mi került ki a napvilágra a föld fogságából? Kézről kézre vándorolt az illusztris lelet, amiről rövidesen megszületett a közös megegyezés, miszerint egy pecsétnyomó lehet.

A pecsétnyomó aztán szép sorban végigjárta a procedúrát. Bekerült egy műanyagzacskóba, majd a régész táskájába, hogy aztán péntek déltájban a céges terepjáró befuvarozza a miskolci Herman Ottó Múzeumba. Ott leltári számot kapott és megpihent a múzeumi raktárban. De nem sokáig, a szakemberek megkezdték a vizsgálatát. Speciális műszer segítségével roncsolás mentesen megállapították, hogy anyaga színezüst, sőt még egy kis aranyat is tartalmaz. Már sokkal hosszabb ideig tartott, míg rájöttek a pecsétnyomó vésetének jelentésére, hogy ebből az egykori tulajdonosára következtethessenek. Az ábrán alul szív alakú címerpajzsban egy vaddisznófej látható, fölötte ugyanez a vadállat, kétoldalt kiágazó tölgyfalombbal, félholddal és csillaggal. Felül félkörben a felirata: LORANT FY PAUL vagyis Lórántfi Pál. A nemesi címer beazonosításában oroszlánrészt vállalt Neumann Tibor történész és Lővei Pál művészettörténész, nagy köszönet illesse őket ezért.

Eljutottunk tehát a tulajdonos személyéhez, akinek kapcsán érdemes előbb az őseit felidézni. Miklós fia Tekes {másképpen Tekus} komáromi {1244 – 1245}, majd sárosi {1247-től több időszakban 1270-ig} ispán a korabeli oklevél tanúsága szerint 1249-ben a testvéreivel együtt vásárolta meg az Örsúr nemzetségtől a tatárjárás során felperzselt Szalonna és Martonyi falvakat. Ismét betelepítette eme helyiségeket, valamint újjáépíttette a lerombolt szalonnai rotundát {körtemplomot}. 1264-ban Árpád-házi IV. Béla király és fiának István ifjabb királynak a belháborújában Tekes ispán testvére Baach {Bács} az István által a parancsnokságára bízott Szádvárt átjátszotta a támadó Béla király seregének. Itt jegyezném meg, hogy még a jövőbeli kutatások fogják eldönteni a Ménes-patak két oldalán emelkedő Óvár és Szádvár kronológiai időrendjét, vagyis melyiket mikor létesítették. 1273-ban Árpád-házi IV. {Kun} László király a diósjenői várukért cserében a Tekes-fiaknak adta magánbirtokként Szádvárt és uradalmát. Egyértelműen megállapítható, hogy az uralkodó szolgálatában szerencsecsillaguk gyorsan emelkedett a Tekes-fiaknak. Elég végignézni például Tekes fia István karrierjét. Ő a korabeli adatok szerint 1273 – 75 között szekérnagy, egyúttal a beregi {1273} és a pataki {1273 – 82} ispán tisztségét viselte. 1277-ben „örökös tornai ispán” címen említették meg. Neve az országos jelentőségű főméltóságok közé került be, amikor 1279-ben a király kinevezte a délvidéki Kucsó bánjává. A következő esztendőben már erdélyi vajda, ami a király utáni negyedik legfontosabb méltóságot jelentette a középkorban.

Az Anjou-korszakban a Tekes-fiak több nemesi családra bomlottak fel, akik igyekeztek különálló magánbirtokokra osztani az ősök közös vagyonát. Így jött létre a Ládi, Jósvafői, Színi, Szalonnai és Tornai família, akik a rokonság révén a vaddisznófejes címert használták birtokjogi okleveleiken. A békés évtizedek lehetőséget nyújtottak az egyes családoknak az építkezésekre, vagyonuk gyarapítására. Így Szalonna községében a körtemplomot hosszúkás hajóval bővítették ki, belső falait pedig az itáliai trecento ízlésvilág jegyét hordozó festéssel díszítették. 1383-ból ismeretes a Martonyi község felett emelkedő „Trimons” {Hármas-hegyen} építetett pálos kolostor megalapítása. A középkorra oly jellemző társadalmi rendszer, a nemesek és jobbágyok kibékíthetetlen ellentéte miatt az uralkodó osztály csak váraik erős kőfala mögött érezhette magát biztonságban, így újabb erősségek születtek. A Szalonnai családé a templommal szemben állhatott, ahol a lakóépületet pártázatos kőfallal oltalmazták. A korabeli forrásokban megkülönböztették a „castrum” {vár} és „castellum” {kastély} épülettípusokat, a szalonnai az utóbbiba tartozott. Ellenben a Jablonca {szlovákul: Silická Jablonica} község délnyugati határában egy keskeny sziklanyelven, függőleges szakadékokkal oltalmazott Sólyomkő vára már kimondottan eldugott, nehezen megközelíthető sasfészeknek számított, tehát elsősorban védelmül szolgált a nemesi famíliának. Hogy pontosabban mikor épült, azt nem tudni, hiszen a természetvédelmi területen nem végeztek régészeti feltárásokat. Első, napjainkig fennmaradt okleveles említése 1386-ból való, amikor a Tekes-rokonság megosztozott az egyes épületein. De egy bő évtized múltán, 1399-ben már romos állapotát írták le, talán egy tűzvészben pusztult el annyira, hogy a sorsára hagyták.

Sokkal jelentősebbnek bizonyult azonban az 1357-ben Anjou „Nagy” Lajos király által a Tornai Egyed nemes úrnak és testvéreinek engedélyezett várépítés, ami által a Torna mezőváros feletti sziklacsúcsra rövidesen pompás kővárat húztak fel. Mindenképpen elismerésre méltó, ahogyan a Tekes-leszármazottak a vagyonukat gyarapították a XIV. század folyamán. Már ugyanez nem mondható el a XV. századról. Igen súlyos csapást jelentett, amikor 1406-ban a Tornai nemesi família férfiágon kihalván, a tornai várbirtokot jelentő 18 települést nem a rokonságot jelentő Szalonnai famíliának juttatta Luxemburgi Zsigmond király. Hiába jelentek meg trónusa előtt, a felmutatott birtokigazoló okleveleket az uralkodó elkoboztatta tőlük, a tornai várbirtokot pedig lengyel származású hívének, Steszew-i Moscic főúrnak zálogosította el. Ezzel a Tekes-rokonság kezén lévő földterületek fele elveszett, maradék felén pedig három nemesi család, a Szalonnai, a Színi és a Jósvafői osztozott meg. Ők azonban már nem országos méltóságoknak számítottak, hanem csak a vármegyei politikát befolyásoló középnemesi famíliának. Tehát lecsúsztak a középkori ranglistán a vezető pozíciókból.

Most érkeztem el a címadó tárgy egykori tulajdonosához, Szalonnai Pálhoz. Az Engel Pál történész által írt könyv, de főleg annak 2001-es DVD-s bővített változata tárta elénk a nemes úrral kapcsolatos okleveleket. Az első róla szóló irat 1402-ből való, amikor kiterjedtebb rokonságával együtt a nagyhatalmú Bebek főnemesek elleni birtokperben szerepelt. Ez alapján feltételezhető, hogy már elérte a nagykorúságot, vagyis pert indíthatott.

„Természetesen” a vármegyei középnemeseknek számító Szalonnai család elvesztette a perét a Luxemburgi Zsigmond királyi udvarában forgolódó, magas méltóságokat viselő Bebek famíliával szemben, így földjeik egy részét a mágnásoknak juttatta a bíróság. Az 1406-os iratban a családtagok lemondtak bizonyos birtokokról rokonuk, Tornai János özvegyének Ilona asszonynak a javára. Majd bő húsz esztendőnyi kihagyás után csak 1426-ban olvashatunk ismét Pál úrról, amikor Garai Miklós palatinus {nádorispán} a Csetnekiek elleni perüket elhalasztotta későbbi időpontra. A következő évben, 1427-ben már a saját rokonai, a Jósvafői család ellen volt kénytelen Pál úr pereskedni, mert azok a földesúri birtoknak jelentős hasznot hozó vízimalom árkát betömették a kirendelt jobbágyaikkal, így akadályozva meg annak rendeltetésszerű használatát. Sajnos a Pál úrról ismert utolsó oklevélnek, amely 1430-ból maradt fenn, még nem készült el a regesztája {rövid összefoglalója}, ugyanis a tavalyelőtt 2020-ban kiadott XIV. kötettel csak 1427-ig jutottak el a kutatók. Így még nem ismeretes előttem, vajon mi történt az idősödő Szalonnai Pállal? Sem halála időpontjáról, sem esetleges gyermekeiről nem tudni.

Szinte magam előtt látom a Kedves Olvasót, hogy miután átrágta magát eme időtől megsárgult poros okleveleken, ráncolt homlokkal felnéz és megkérdezi: vajon mit keresett Szalonnai Pál uraság Szádvárban, hogy ott a régi inventáriumok {várleltárak} tanúsága szerint a külsővár északi részén emelkedő istállónál elveszítse a pecsétnyomóját? A válaszom rövid és őszinte lesz: fogalmam sincsen. Pál úr akkor már csak középbirtokosnak számított, míg Szádvár földesurai, a Bebekek Luxemburgi Zsigmond király magas udvari méltóságviselői közé tartoztak. Bár az 1414-es és 1419-es esztendőkből ismerünk szádvári várnagyokat, de Pál úr nem tartozott közéjük. A középnemesi Szalonnaiak és a mágnás Bebekek kapcsolata nem lehetett túlzottan szívélyes, hiszen az utóbbiak elperelték birtokaik egy részét. De az tény, hogy az elvesztett pecsétnyomó bizonysága szerint Szalonnai Pál járt fent Szádvárban a XV. század első harmadában.

Végezetül érdemes végigtekinteni, mi maradt meg a Tekes-rokonság által egykoron uralt építményekből napjainkra? Míg Szalonna községben szépen restaurálva megtekinthető a plébániatemplom, addig a vele szomszédos egykori nemesi castellum teljesen elpusztult egy XVI. századi török portyázás során.

A Martonyi település feletti pálos kolostort sok évi renoválás után védőtetővel fedték le, de még bőven akad munka rajta.

Áttérve a váraikra, a trianoni határ túloldalán Jablonca községtől nem messze, a természetvédelmi magterületnek számító Sólyomkő vára nem látogatható, csekély maradványait teljesen visszahódította a természet.

Ellenben Torna várromját több esztendeje lelkes vármentő csapat igyekszik megóvni a további pusztulástól, jelenleg az emeletes palota falát tatarozzák.

A legnagyobb pozitív változás a Szögliget községtől északra egy 460 méter magas sziklaplatót koronázó Szádvárt érte, hiszen azzal 2006 ősze óta a megmentésére alakult Szádvárért Baráti Kör tagsága foglalkozik. Tevékenységük elismerést nyert a műemlékvédelem berkein belül is, ezért a Nemzeti Várprogramba bekerült egykori Bebek-várat 316 388 750 forintból jelentős mértékben fejlesztették, ennek ünnepélyes átadóját 2021 május 23-án tartották meg.Cikkem „főszereplőjét” Szalonnai Pál nemes úr pecsétgyűrűjét Szögliget településen, a főtéri plébániatemplommal szembeni úgynevezett „házasságkötő teremben” berendezett kis Vármúzeum kiállításán lehet megtekinteni az egyik üvegvitrinben. Érdeklődni a 06 – 48 – 465 – 046-os telefonszámon lehet.

Szöveg: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás
szerk: SzBK

Felhasznált irodalom:
Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. {1963}
Dénes György: Szalonna feudális főúri szálláshely és kerek temploma {1973}
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája {1996}
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája {Arcanum DVD 2001}
Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája {2011}
Gál Viktor régész, a miskolci Herman Ottó Múzeum szakemberének adatai {2021}