Két olyan emberről írok most, akik az 1960-70-es évektől kezdve jelentős tevékenységet folytattak a médiában, hogy a nagyközönség előtt megismertessék a trianoni békediktátum miatt az országhatár szélére szorult középkori műemléket, Szádvárt. Nem rajtuk múlott, hogy dicséretre méltó szándékuk, vagyis Szádvár megmentése nem valósult meg akkoriban, arra egészen 2006-ig, a Szádvárért Baráti Kör megalakulásáig kellett várni.

Az első férfit Joó Tibornak hívják. 1925-ben született Egerfarmoson.

 

Mivel édesapja előbb Szendrőládon, majd Miskolcon teljesített szolgálatot, a gyermek itt végezte el az elemi iskoláját. Kitűnő eredményei révén bekerült a miskolci „Fráter György” katolikus fiúgimnáziumba. Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán folytatta.

Ekkor azonban közbeszólt a történelem vihara, a II. világháború poklában a szovjet ágyúk már a keleti országhatárnál dörögtek. Ezért egyetemi padtársaival együtt behívták, az erdélyi Kárpátokban kialakított Árpád-vonal védelmi állásait építette. 1945 elején a hajmáskéri Tüzériskolába sorozták be, ahonnét az egységét nyugatra telepítették át. Francia fogságba esik, több mint egy esztendőig ette a hadifoglyok komiszkenyerét.

Hazatérte után folytatta jogi tanulmányait, a sikeres diplomázás után 1949-ben Miskolc város tanácsánál dolgozott. 1951-ben megnősült, felesége a Kassáról kitelepített Oelschlager Klára, akitől a következő esztendőben leánya született. Joó Tibor társadalmi karrierjét újabb csapás törte derékba, amikor 1952 egyik éjszakáján ÁVÓS különítmény jelent meg lakásukon és kényszerrel kitelepítették családjával együtt a hortobágyi pusztákra, mint „osztályidegent”. Bár a férfit rövidesen felmentették, családja sorsa csak 1956 után rendeződött.

Pályája során többféle munkakörben dolgozott: bérelszámoló, munkaügyes és főosztályvezető posztokon állt helyt évtizedekig. 1985-ben ment nyugdíjba, ezután már végre minden idejét a műemlékvédelmi tevékenységnek szánhatta. Életét beárnyékolta, hogy ekkor halt meg imádott felesége. Műemlékvédő munkássága során a kiválasztott objektum helyszíni bejárása után, alapos levéltári kutatások segítségével születtek meg cikkei, amelyekről a területileg illetékes újság, az Észak-Magyarország számolt be. Erről a hírforrásról a cikkem utolsó fejezetében még szót ejtek.

Sajnos, a sors nem adta meg Joó Tibornak a boldog nyugdíjas évek hosszú sorát, mivel 1991-ben agyvérzés döntötte le a lábáról. Hosszas kórházi kezelés után az időközben a Német Szövetségi Köztársaságba költözött leányához vitték ki ápolásra, ahol négy évet töltött a betegágyban. Meghalni tért haza Magyarországra, elhunyta Kiskovácsi községben történt 1995-ben. Hamvait végakaratának megfelelően, a Kassa városában található Rozália temetőben feleségének családi sírboltja, az Oelschlager-kripta mellett helyezték el.

Joó Tibor műemléki tevékenységének még csak a felsorolása is túllépi e cikk határait, éppen ezért csak a honlap jellegének megfelelően a Szádvárt érintő részét említeném meg. Miután az erdészet 1961-ben kivágta a várromot elborító erdőt, lehetővé vált a műemlék szemrevételezése. Előbb 1961-ben Schőnerné Pusztai Ilona építészmérnök vizsgálta meg és készített róla vázlatos felmérést. Majd 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség területi építésze Détshy Mihály és a Borsod megyei Tanácsi Tervező Iroda munkatársa, Joó Tibor együttesen keresték fel a meredek sziklaplatót koronázó várromot. Két esztendő múltán, 1964-ben erről az útjáról jelent meg Joó Tibornak a cikke a Borsodi Szemle újság számában „Az alig ismert Szádvárról” címmel. A fényképekkel illusztrált írásban felhívta a nagyközönség figyelmét az országhatár mentén emelkedő, akkortájt valóban az ismeretlenség homályába vesző műemlékre. 1965-ben tényleg úgy látszott, hogy beindulnak a műemlékvédelem gépezetének kerekei Szádvár megmentésére, hiszen a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács V. B műemléki albizottsága a Borsod megyei Tanácsi Tervezői Irodával elkészítette Szádvár geodéziai rajzait. A helyszíni műszeres felmérést Szente József és Ferenchalmy Zoltán végezte, míg a szöveget írta Joó Tibor. A mérnöki dokumentáció háromfelé bontható: szöveges, műszaki rajzos és fényképes részre. A következő években is gyakorta tartott beszámolókat Szádvár megmentése érdekében különböző nyilvános fórumokon, bár tudomásom szerint többé nem kereste fel ezt a történelmi helyszínt.

A másik férfi Hajdu Imre, aki nem műemlékes vagy építésztörténeti oldalról kapcsolódott be Szádvár régmúltjának kutatásába, hanem újságíróként. 1947-ben született a Bükk déli lábainál megbújó, manapság meleg vizes fürdőjéről híres Bogács községében.

Alsóbb iskoláit itt kezdte meg, de később már a miskolci tanodák padjait koptatta. A gimnázium után mezőgazdasági majd az egri tanárképző főiskola következett. 1978-ban történt meg életében az a döntő változás, ami véglegesen az irodalommal kötötte össze az életét, ekkor iratkozott be a budapesti újságíró főiskolára. Családot alapított, feleségül vette Németh Ilonát, három fiúgyermeke született tőle. Pályája kezdetén Szinben tanított.

Újságírói pályáját a miskolci Észak-Magyarország szerkesztőségében kezdte, ahol húsz esztendőn keresztül tudósította számtalan cikkével az olvasókat. Erre az időszakra tehetőek látogatásai a vadregényes hegyek ölelésében megbújó Szögliget községébe és a Ménes-patak völgye fölé magasodó Szádvárba. Írásaiból kiderül, hogy mennyire megszerette ezt a tájat, az ott lakókkal milyen szívélyes, baráti kapcsolatot alakított ki. Egyik cikkéből tudjuk, hogy a várromhoz a szögligeti „mesemondó”, Bobaly István {*1905 – 1983+) vezette fel, útközben regélt neki, majd fent a várudvaron együtt szalonnáztak meg kedélyesen. Ismert ő minden lakost, ahogyan őt is gyakorta megvendégelték a helyiek.

Hajdu Imrét később az élet hullámai más tájakra sodorták, számos vagy inkább számtalan média felületén csillogtathatta meg újságírói vénáját. 1996-ban alapította meg saját könyvkiadóját, megjelent köteteinek száma megközelíti a félszázat. 2016-tól kezdve, nyugdíjasként újra szülőfalujában, Bogácson él.

E két férfiú életpályája ismertetésének végén szeretném a Tisztelt Olvasó figyelmébe ajánlani a fentebb már többször említett Észak-Magyarország című újság archívumának oldalát.

https://library.hungaricana.hu/hu/collection/helyi_lapok_borsodabaujzemplenmegye_eszakmagyarorszag/

Itt a felső keresőbe írják be a „Szádvár Joó Tibor vagy Hajdu Imre” szavakat, amire sok-sok cikket fognak kapni találatként. Érdemes őket végigolvasni, hiszen átfogó képet adnak azokról a régi időkről, amikor még a Csipkerózsika-álmában szendergő Szádvárt kereshették fel a kirándulók.

Szöveg: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás
szerk:SzBK