A szelek szárnyán Szádvárban

Sokszor elgondoltam már, hogy milyen lehetett az élet Szádvárban, annak lakott korszakaiban. A 460 méter magas sziklaplatót koronázó várfalak ölelésében emelkedő épületek embereknek nyújtottak otthont az esztendő négy évszakában. Napjainkra azonban már a magas kőfalak jórészt leomlottak, a lakóházak is szinte csak alapjaikban mutatkoznak a felszínen. Eltűntek a cserépkályhával fűtött szobák, ahová behúzódhattak a didergő kezeiket melengetni akaró várnépek, legyenek azok főnemesi család tagjai vagy egyszerű őrkatonák.

Nos, a XXIX. Vármentő Napokra megérkezett vármentő csapatnak, akik örömmel foglalták el a Nyárádi Major Turistaházban lefoglalt szállásaikat, az időjárásból a pénteki napon az üvöltő szél jutott. Persze ezt még a jóízű reggeli elfogyasztása során nem gondoltuk volna. Kitekintve az ebédlő ablakán verőfényes napsütés fogadott minket.

Nyárádi Major

Autóinkkal a Ménes-patak völgyében egészen a Várkertig tudtunk eljutni, engedélyt kaptunk rá az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságától. és az Északerdő Erdőgazdasági Zrt-től. A Várhegy északi oldalán emelkedő Csiga udvarán meghallgattuk a munkavédelmi oktatást, aminek megértését az aláírásunkkal igazoltuk.

Kiegészülve a diákhaddal

Majd sikeresen leküzdöttük az egykori Bebek-vár legújabb büszkeségét, a 374 fokból álló lépcsősort. Fent a csúcson hamar kialakultak a munkásbrigádok. Míg a Szádvárért Baráti Kör tagsága a nyugati oldalról kezdte meg az ismét elterebélyesedő gaz nyiszálását, addig a segítségünkre sietett ráckevei Ady Endre Gimnázium népes diákcsoportja a Ráckeve Város Pedagógiai díjával kitüntetett Mészáros Attila földrajz-történelem szakos tanár értő vezetésével keletről, a külsővár kapujától kezdve foglalta el állásait. Úgy terveztük, hogy a Várhegy közepe felé fogunk találkozni, a rongált kőfalak aljában széles terepet téve ismét tisztává a bozótostól. Bátran állíthatom, hogy derekasan dolgoztunk, haladtunk is, mígnem a viharossá váló „üvöltő szelek” elől menekülve kénytelenek voltunk lemasírozni a hegyről.

Este a majorságbeli szállásunkon pedig a 15 éves Szádvárért Baráti Kör tagjai sokéves munkájuk elismeréseként emléklapot és egy csodálatosan szép emlékérmet vehettek át az Elnöktől. Igazán jól estek az elismerő szavak, nem gondoltuk volna, hogy ennyi év után is még összetart minket a vármentés öröme. Az ínycsiklandozó vacsora költségét szállásadónk Nyárádi Attila magára vállalta, nagyon szépen köszönjük a nagylelkű felajánlását. Utána még késő éjszakába nyúlóan beszélgettünk.

A szombati napon ismét hétágra szóló napsütés fogadott minket a környező hegyek felől. Újabb öt gereblyével gyarapítottuk a szerszámkészletünket, amiknek jó hasznát vettük a déli hegyoldalt levágott gaz összehúzása során. Egyúttal összeszámoltuk a várromban őrzött szerszámainkat is, tehát sok évszázados kihagyás után ismét készült egy várbeli inventárium {latin szó, a jelentése várleltár). Már mindenki értette a dolgát, szaporán, vidám hangulatban teltek az óráink. Délfelé pedig nagy örömmel ment le egy vállas ifjakból álló „elit kommandó”, hogy segítsenek felhozni Szabó Miklós és „Csiga” bácsi által odafuvarozott étkészletet. Mert bizony „Szádvár szakácsa” ismét folytatta a bevált tradícióját, vagyis pompás étkeivel segített csillapítani a farkaséhes vármentők éhségét. A hatalmas serpenyőben sorra sültek a sajtos-füstös lángosok és szádvári „kelgyók”, amik mellé még az édesszájúak örömére mignon sütemény is párosult.
Szerencsénkre a „Szél úrfinak” elfogyott a szuflája, igazi kellemes őszi idővel búcsúztak tőlünk a patinás várfalak. Ismét meglátogattuk a Szögliget község főterén található kis „Vármúzeumunkat”, hogy gyönyörködhessünk a várbeli tárgyakban, amiket saját kezeinkkel ástunk ki a várudvar talajából.

A vasárnapi reggeli után a ráckevei diákok segítségét köszöntük meg, nagyon lelkes és áldozatos vármentő munkájukat névre szóló emléklappal és hűtőmágnessel díjazva.

Szöveg és képek: Szatmári „Nagyon Várbarát” Tamás
Szerk:SzBK