A Szádvárt egykoron uraló Bebek főnemesi család számos tagjának históriája kívánkozik mozivászonra, oly kalandos fordulatokkal járt. De szerintem közülük is toronymagasan kiemelkedik az utolsó Bebek-férfiú, György uraság élettörténete. Hiszen amikor világra jött 1529-ben Bebek Ferenc és Warkóczi Margit házasságából, a Magyar Királyságot a törökkel vívott vesztes mohácsi csata utáni belháború sújtotta.

A Szapolyai János magyar királyt támogatók vívtak véres csatákat a Habsburg Ferdinánd magyar királyt támogatókkal. Igen-igen, két király mondta magát Magyarország uralkodójának, miközben a nevető harmadiknak I. Szulejmán török szultán bizonyult, aki bábfigurákként mozgatta a két keresztény koronás főt. Ő nagyon is jól ismerte a régi római mondást, miszerint: „Oszd meg és uralkodj!” Azért részesítette támogatásában Szapolyai János királyt, hogy általa a magyarokat a saját oldalára állíthassa és legnagyobb ellenségét, Habsburg I. Ferdinándot támadhassa.

A mohácsi vész utáni anarchiában foglalta vissza az ősi birtokukat Szádvárt Bebek Ferenc, hogy az elavult hegyi sasfészket bástyákkal jól megerősítse és ott szilárd központját kialakítsa. A következő évtizedekben a Bebek-tartomány jelentősen kiterjedté vált, hiszen hozzá tartoztak még Szendrő, Pelsőc, Krasznahorka, Fülek, Kövi, Sajóvámos, Torna váruradalmai.

Idővel aztán, felnőtté válva, Bebek Ferenc fia, György feleség után nézett eperjesi Patócsy Zsófia {*1533} személyében. Eljegyzésükre 1548-ban, míg esküvőjükre 1552 februárjában került sor. Ezután sorra születtek meg a gyermekeik: Margit {*1553, csecsemőként meghalt}, Zsófia {*1555, meghalt nyolc évesen}, Zsuzsanna {*1557 körül}, Judit {*1557 után} és végül Anna {*1557 után}. Ez utóbbi három leánygyermek megérte a felnőttkort és férjhez is ment idővel. Tudni kell azonban, hogy a korabeli törvények szerint, ha egy földbirtokos család fiú utód nélkül kihalt, akkor a teljes vagyona – a leány negyed kivételével – visszakerült a Királyi Kamara kezelésébe. Ez alól csak az uralkodó olyan privilégiuma adhatott felmentést, ami szerint a családbeli leányt „fiúsítja”, vagyis hivatalosan férfiként örökölheti meg az adott birtokokat. A középkori közgondolkodás szerint ugyanis csak erős férfikéz parancsolhatott a várban, illetve vezethette a fegyveresek hadát. A Bebekek azonban nem számíthattak a Habsburg-uralkodók ilyan jóakaratára, hogy majd idővel a leányaik is megörökölhetik a hatalmas vagyont. A környékbeli kisebb földesurak elleni hatalmaskodásai miatt 1556-ban a pozsonyi országgyűlés a XXIV. törvénycikkében Bebek Ferencet és fiát, Györgyöt „levelesítette” vagyis köztörvényes bűnözővé nyilvánította. De rövidesen már újra fényesen ragyogott György uraság szerencsecsillaga, hiszen az uralkodó 1557 szeptember 4-én kinevezte Gömör vármegye főispánjává, mivel a maga pártjának zászlaja alá sikerült állítania birtokadományokkal.

1562 nyarán Bebek György megpróbálta visszafoglalni a még 1554-ben oszmán kézre jutott füleki várukat, ugyanis egy pribék {törökké lett keresztény} azt ígérte neki, hogy a kezére adja. A megbeszélt helyen viszont jelentős, lesben álló oszmán had csapott le a magyar vitézekre. A véres összecsapásban 200 lovas és 60 gyalogos vesztette életét, a többiek, mint rabok jutottak be az óhajtott Fülek várába. Bebek György is a csapdába esett. A füleki rabság bilincseit idővel a csengő aranyak feloldották a magyar urak kezéről, ebben oroszlánszerepet vállalt maga Bebek György, aki felesége közreműködésével kiváltotta szerencsétlenül járt társait, például Mágóchy Gáspárt, Rákóczi Györgyöt, Balogh Menyhártot a töröktől. De az ő sorsa nagyobb hatalmasságtól függött, mint a füleki bég. Országos hírű főnemesként a személye magát a Fényességes Padisahot illette, így az értékes zsákmányt egyenest vitték a szultáni udvarba, Sztambulba.

De ott nem a szokásos börtönbe, vagyis a Héttoronyba zárták, hanem a Boszporuszi-szorost az ágyúi által ellenőrzése alatt tartó Rumeli Hisari nevezetű hatalmas erődbe. Ha a Kedves Olvasó kíváncsiságát felkeltettem és Isztambul várostérképét nézegeti, hogy hol raboskodott Bebek György, akkor még egy érdekességre felhívnám a figyelmét. Ugyanis a nyugati irányba kanyarodó tengerszoros menti egyik városnegyedet BEBEK néven hívják! De nem a zordon erődben raboskodó magyar főnemes után kapta a nevét, a „bebek” szó törökül „babát” jelent. Tehát azt egyáltalán nem merném leírni, hogy a törökök így emlékeznének volna meg Bebekről. Aki mellett bizony ott ették a rabság komiszkenyerét más magyar urak is, név szerint Krusich János Liptó vármegyei főispán, Pálffy Tamás, Koháry Imre csábrági kapitány, Széchy György és Danchy Ambrus. Külön érdekesség, hogy Bebek György még 1560-ban a boldogkői váruradalmat egy török pasáért cserélte el Sárközy Mihállyal, aki vele együtt esett a füleki bég fogságába, majd őt is a Rumeli Hisari erődbe hurcolták.

Bebek György a maga megmeneküléséért a Fényességes Padisah felé a kapcsolatot tartó Hally pasának titokban 50 török rabját, 10 ezer aranydukátot, sok ezüst és arany ékességet kínált fel, amiket érte aggódó felesége, Patócsy Zsófia úrnő küldetett el a sztambuli Portára. Ennek a „mézesmadzagnak” a hatására Bebek Györgyöt 1565 március 6-án elővezették fogva tartásának helyéről egyenest az Oszmán Birodalom legfelsőbb politikai központjába, a Dívánba. Drága kaftánba öltöztették, hogy méltóképpen tudjon hódolni a szultán előtt. Bebek kezet csókolt I. Szulejmánnak, aki szigorúan megintette, hogy magyarországi vazallusának, János Zsigmondnak híve legyen, őt szolgálja ezután. Szulejmán parancsára az udvari tisztségviselők pompás arab telivért vezettek elő, amelyet fénylő, drága lószerszámmal öveztek fel. Más pasák még újabb négy lovat juttattak neki. Hogy ne koldusként induljon hazafelé, a köntösei zsebébe pénzes zacskókat raktak, összesen 10 ezer oszpora {másképpen akcse, török ezüstpénz} értékben. Az ajándékok között került átadásra egy remekmívű szablya is, eme cikk főszereplője.

Talán nem mindenki előtt világos, hogy milyen fegyver is a szablya, ezért érdemes pontosabban jellemezni. Ami elsőre is feltűnik, hogy az általánosan ismert egyenes karddal ellentétben a szablya ívelt alakú. Csak a külső ívét fenték ki borotvaélesre, illetve a túloldalán a rövid, „fokélnek” hívott részt. Ugyanis még az ősidőkben Belső-Ázsiában rájöttek, hogy az ívelt alakú penge, mivel kisebb felületen érintkezik az ellenség testével, így könnyebben beléhatol, ugyanakkor a penge további húzásával hatékonyan mélyíti a sebet. A sebzés erejét a markolat ferde kiképzésével még növelték is, így az Ázsiából vándorló nomád lovasnépek legfontosabb fegyverévé válhatott a szablya. A IX. században a Kárpát-medencében új hazára lelt magyar törzsek szabad férfijainak számára a legfontosabb tárgyat jelentette. Villámgyors paripáik hátán, messze hordó íjakkal és szablyákkal oldalukon hajtották végre a kalandozó hadjárataikat a napnyugati országokban.
A szablya megbecsülését jelentette, hogy az elhunyt harcosok mellé temették kedvelt fegyverüket is. Idővel azonban a Szent István király által tűzzel-vassal létrehozott központosított államhatalom számára inkább előnyt jelentett a páncélos {sodronyinges, pajzsos és fazéksisakos} lovagok jelenléte, akik legyőzésére már nem volt alkalmas a szablya. Ugyanis a vaspáncélt nem tudta a szablya átvágni, ezért előtérbe kerültek a súlyos, kétélű kardok. A hadi helyzet azonban a XVI. században megváltozott, amikor a Magyar Királyság területét elözönlötték a török seregek. A kanócos puskával ellátott gyalogos janicsárok mellett az oszmán had legütőképesebb egységének a szpáhi lovasság számított. Akik nem nehézlovasok voltak, legfeljebb láncinget viseltek. Ellenben villámgyors paripáikon szablyát forgatva törtek előre. A magyarok hamarosan felismerték, hogy ellenük legjobb hatásfokkal a szintén könnyűlovasok bevetése a legcélravezetőbb, így kialakult a huszárság. Annak fegyverzete fokozatosan idomult a török szpáhikéhoz, levetve a nehéz tárcsapajzsot, hosszú kopját és vassisakot. De a szablya mindvégig megmaradt a fő fegyverzetüknek. Tehát megállapítható, hogy a XVI. században mind a magyarok, mind a törökök kedvelték és alkalmazták csatáikban a szablyát.

Ismerjük meg azt a fegyvert, amit a szultán Bebek Györgynek ajándékozott! Méretei: hossza 94 centiméter, szélessége 3,3 centiméter, súlya a hüvellyel együtt 2 kilogramm. A hüvely bőrrel bevont és aranyozott ezüst díszekkel sűrűn ellátott. A boglárok közepén ékkövek számára kialakított rekeszek vannak, de ezekből már az ékkövek hiányoznak. A szablya pengéje sima, borotvaélesre fenve, túloldalán 18,5 centiméteres fokéllel ellátva. A markolat tövénél a pengében, négyszögű keretben a készítő mester bélyege: Amel-i Mohammed Miszri, vagyis egyiptomi Mohammed műve. A markolat farésze bőrrel bevont és ezüstsodronnyal díszített. A markolat végéről ezüstlánc vezet a keresztvasig. Ezzel akadályozták meg, hogyha harc közben az ellenség kiütné a szablyát a vitéz kezéből, az leessen a földre, hiszen a lánc visszatartja ettől. A számunkra a legérdekesebb része a szálfegyvernek a markolatkupak.

A kupakon elhelyezett ábrázolás kettős keresztet mutat, felső végéből balra és jobbra 3 – 3 toll ágazik ki. Az eredeti Bebek-címeren még ábrázolnak egy nőt is, amelynek szájához két oldalról egy-egy ívelt hal ér hozzá. Ez a török szablyán nincsen rajta, talán a mohamedán vallási szabályok miatt nem helyezték rá. De a tulajdonosára utaló legfontosabb rész a címer két oldalára írt G – B betűk, amelyek a latin Georgius Bebek {Bebek György} név rövidítése. Tehát egyértelműen megállapítható, hogy az 1565 márciusában a török rabságból kiszabadult Bebek Györgyöt ajándékozta meg I. Szulejmán szultán a személyére készíttetett szablyával.

Már csak egy kérdés maradt hátra: vajon mi történt a szablyával Bebek György úr Erdélyben történt 1567-es halála után? Patócsy Zsófia úrnő özvegyasszonyként küküllővári birtokán élte le hátralévő éveit, ott hunyta le szemét örökre 1583-ban. Vajon melyik rokona juthatott az értékes díszfegyverhez örökség révén? Hiszen leányai előkelő főnemes ifjakhoz mentek feleségül, bármelyikük megkaphatta a dús hozomány részeként. Erről nem maradt fenn adat. Ellenben több évszázadot kell ugrani a nyomozásban, hogy ismét előkerüljön a Bebek-szablya. Ugyanis amikor Magyarország 1896-ban megünnepelte a honfoglalás 1000 éves évfordulót, akkor a millenniumi kiállításon, mint Ő Császári és Apostoli Királyi Felsége I. Ferenc József bécsi udvari fegyvergyűjteményéből elhozott „díszkard a XVI. századból” néven tárták a nagyérdemű közönség elé a budapesti rendezvényen. Amikor azonban Szendrei János magyar történész a fegyvertörténeti kiállítás tárgyaként részletes leírását adta a szablyának, egyértelműen felismerte az egykori tulajdonosát, Bebek Györgyöt. Éppen ezért amikor a trianoni békediktátum után szétvált Ausztria és Magyarország sorsa, hosszas tárgyalások után az osztrákok kiadták hazánknak a magyarsághoz kapcsolódó tárgyakat, így ezt a fegyvert is. Ekkor került végül a Bebek-szablya a legméltóbb helyére, a Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárába. Ott a leltári száma: 55.3348.

Végezetül szeretném a legnagyobb köszönetemet kifejezni Dr. Szende László főosztályvezetőnek, a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattár és Digitális Képarchívum vezetőjének, hogy a „nemes cél” vagyis a szélesebb körű ismeretterjesztés érdekében az eredeti közlési ár töredékéért a rendelkezésünkre bocsájtotta a Bebek-szablyáról készített digitális fényképeket. Nélküle nem születhetett volna meg a fenti írásunk. Ugyanígy tartozunk hálával a Szádvárért Baráti Körnek, mert anyagi támogatásával segítette, hogy közkinccsé válhasson a Bebek-szablya története.

Szöveg: Kenéz Andrea, Bubenkó Gábor és Szatmári Tamás
Szerk: SzBK

A 3 utolsó kép jogtulajdonosa a Magyar Nemzeti Múzeum

Felhasznált irodalom:

Szendrei János: Hadtörténelmi emlékek az ezredéves kiállításon {1896}

Takáts Sándor: Régi idők, régi emberek {1922}

Détshy Mihály: Egy elfeledett vár, Szádvár {Herman Ottó Múzeum 1969-es évkönyve}