Az Arcanum hatalmas adatbázisában leltem rá egy 1900-ban megjelent cikkre, amely a Magyar Polgár című erdélyi napilapban jelent meg. Miután először gyorsan elolvastam, másodszorra már jóval lassabban, szinte minden szót értelmezve haladtam végig a szövegen. Úgy döntöttem, érdemes górcső alá venni, vajon mennyire hiteles ez a híradás Szádvárról napjainkban, amikor már sokkal több okleveles és tárgyi emlékkel rendelkezünk?

Tehát előbb következzen dőlt betűvel a régi újsághír mondatonként, majd az elemzése.

„A szádvári várkút kincsei”

A tengerszint felett 460 méter magas sziklacsúcson fekvő várban nincsen kút. Helyette az esővizet az egyes épületek tetőzetéről fából ácsolt vályúkkal {csatornákkal} vezették a sziklás talajba vésett ciszternákba {vízgyűjtőkbe}. Ebből az erődítményben a külső, a középső és a belsővárban véstek ki egyet-egyet. Viszont a Várhegy északi lábánál kialakított, vastag fallal oltalmazott teher felvonóállomásnál, a „Csigánál” a leírások szerint valóban létezett egy „eleven kút”, amely magába szívta a talajbéli nedvességet. Erről az 1567-es ostrom után azt panaszolták a vár lakói, hogy Schwendi Lázár generális zsoldosai halottakat dobáltak bele, így nem használhatják víznyerésre. Ennek a kútnak a helyét még eddig nem derítette fel a régészeti kutatás.

„A felvidéken Szögliget és Derenk községek között fekszik Szádvár…”

Az újsághírt az 1900-as esztendőben írták. Akkor pedig még Derenk községet is lakták. Tudjuk egy 1907-es összeírásból, hogy 367 lakost számláltak össze, akiknek lengyelajkú őseit még a XVIII. században telepítette ide az Esterházy földesúr a pestisben elhaltak helyére. Szögliget községe jelenleg is lakott 591 fővel {2015-ös adat}, ahol fontos bevételi forrást jelent a falusi vendéglátás. Az odalátogatók számára pedig Szádvár jelenti az egyik látványosságot.

„… amely a megközelíthetetlenségét tekintve nagyon hasonló a murányi sziklafészekhez.”

Bár Szádvárhoz is meredek szerpentinen lehet feljutni, de a murányi erősség legtöbb oldalát függőleges sziklafalak határolják, oda csak egy sziklába vésett lépcsősor vezet fel. Míg Szádvárban kb. 40 fokos hegyoldalban húzták fel az árut, addig Muránynál teljesen függőleges irányú felvonót működtettek egykoron. Tehát egyértelműen megállapítható, hogy a murányi vár volt a nehezebben megközelíthető és támadható középkori erődítmény.

„A regényes fekvésű vár 1584-ben…”

Szádvár legismertebb ostroma 1567 januárjának elején következett be.

„… midőn azt Salm Miklós osztrák vezér ostromolta…”

A Szádvárért Baráti Kör tagjai által műemlékvédő tevékenységük helyszínéül kiszemelt Szádvárat nem Salm Miklós, hanem Schwendi Lázár királyi zsoldban álló hadvezér vette ostrom alá. A magyar történelemben két Niklas Salm nevű személyt ismerünk {mert németajkúak voltak}, apát és fiát. Míg az idősebb Salm generálist a török által 1529-ben vívott Bécs védelmében érte halálos lövés, addig fia az ifjabb Salm generális 1550-ben halt meg. Tehát egyik sem vehetett volna részt Szádvár 1567-es viadalában.

„… tudvalevőleg romba dőlt s azóta romjaiban hever.”

Az 1567-es Schwendi-féle viadal során az ágyúzás súlyos károkat okozott. A korabeli leírások szerint főleg az északi oldal felől törették a kőfalakat, hogy ott majd gyalogsági rohamra kerüljön sor. Tudjuk, hogy a Csonka-bástya erősen megrongálódott, később újjá kellett építeni, más leomlott falszakaszt pedig palánkkal kellett pótolni. De Szádvár nem dőlt romba végleg 1567-ben, még ezután bő 100 esztendeig emberek laktak benne.

„A várat Salmmal szemben Bebek Györgyné, Patróczy Zsófia, kinek holttestét 1891-ben találták meg Erdély egyik régi templomában, Kenderesen, védte…”

Azt már tisztáztuk, hogy 1567-ben az ostromlókat nem Salm, hanem Schwendi generális vezényelte. A védők élén, férje Bebek György földesúr távolléte idejében, a napjainkban használt neve szerint Patócsy Zsófia úrnő védelmezte. Miután a falakon rohamérett réseket sikerült törniük az ostromágyúknak, tárgyalások kezdődtek meg a szembenálló felek között, ami megegyezéssel zárult le. A védők az ágyúk hátrahagyása után szabadon távozhattak. Patócsy Zsófia és gyermekei ekkor vonultak el az erdélyi birtokukra. De azt nem Kenderesnek, hanem Küküllővárnak hívták, annak református templomában temették el az úrnőt 1583-ban bekövetkezett halála után. Koporsóját az egyház 1897-es renoválása során fedezték fel egy elfalazott kriptában.

„… öt férfiruhába öltözött leányával…”

Bebek György földesúr távollétében a felesége Patócsy Zsófia úrnő tartózkodott Szádvárban az 1567-es ostrom idejében. Róla tudjuk, hogy fiúgyermeke nem született, helyette viszont valóban öt leánygyermeket hozott a világra. Nevük: Margit, Anna, Zsuzsanna, Judit és Zsófia. Ez utóbbi azonban még fiatalkorában meghalt, így kérdéses, hogy az 1567-es ostrom idejét megérte volna. Hogy aztán a várostrom idejében a Bebek-leányzók férfiruhában jártak-keltek volna az a korabeli erkölcsi felfogás szerint a „megbocsájthatatlan bűn” kategóriájába tartozónak vélem.

„… és csekély várőrséggel…”

Az ostrom után Schwendi Lázár hadvezér a Habsburg Miksa császár és királyhoz küldött részletes beszámolójában 200 főt említ, mint akik szabadon elvonulhattak a hegyi erősség részben rommá lőtt falai közül. Ez a bő egyhektárnyi területű várra számítva valóban kevésnek számított. Összehasonlításképpen 1552-ben az 5,7 hektár kiterjedésű egri várat kb. 2000 ember védelmezte, míg 1567-ben az 1 hektár nagyságú Szádvárt pedig kb. 200 főnyi. Kiszámolva Egernél egy védőnek 29 négyzetmétert, míg a Bebek-várnál 50 négyzetmétert kellett oltalmaznia az ostromlóktól. De még nem említettem meg a védősereg tüzérségi eszközei és fanatizmusa közötti lényeges különbségeket, amely Szádvár kárára mutatkozott meg.

„… egy álló esztendeig.”

A Bebek-vár legismertebb ostromát 1567 január 6-án kezdték meg a királyi csapatok. Mintegy négynapi lövetés után tárgyalások kezdődtek a védőkkel, akik január 14-én, szabadon elvonulhattak. Tehát a viadal 9 napig tartott.

„Bebekné végül azonban mégis kénytelen volt a már romba dőlt várat átadni a nagy víz és élelemhiány miatt”

A körülmények megértése végett tudni kell, hogy Schwendi generális csapatai már az előző esztendőben, vagyis 1566-ben megszállták a Bebek-tartomány többi várát: Szendrőt, Krasznahorkát, Pelsőcöt de még a gombaszögi erődített kolostort is. Tehát Bebek György uraság jól tudta, hogy a hatalmának teljes megtörésére indított ellene hadjáratot a kassai főkapitány. Éppen ezért az utolsó bázisának, Szádvárnak a kellő számú védősereggel, fegyverekkel és élelmiszerrel való ellátására kellett volna törekednie. De ez nem történt meg, így az amúgy bástyákkal bőven ellátott hegyi vár nem tudott kellő ellenállást kifejteni.

„A megadás előtt a hőslelkű asszony az összes fegyvereket, ágyúkat, hadi pénztárt, családi kincseit a mély, de kiszáradt várkútba hányatta és azután a kutat telehányatta kőtörmelékkel.”

A királyi generális leveléből tudjuk, hogy a szabad elvonulás során a védőknek hátra kellett hagyniuk az ágyúikat, míg az ingó vagyonukat, beleértve az úrnő ékszereit is, magukkal vihették. Schwendi nem említi, hogy a védők bármilyen kutat betömtek volna. A Csigánál lévő kutat éppenhogy a külföldi zsoldosok tették használhatatlanná a beledobált emberi holttestekkel.

„Hogy ez tényleg így történt, azt igazolják a vár levéltárnak okmányai, amelyek vétel útján néhány évtizeddel ezelőtt Koós József zsarnói földbirtokoshoz kerültek.”

Szádvár utolsó „hivatalos” birtokosának az Esterházy főnemesi család számít. Tőlük a Habsburg-elnyomás ellen felkelést indító Thököly Imre kurucai foglalták el az 1680-as évek elején. Majd megérkeztek Caprara császári generális zsoldosai, akik felrobbantották az erődítményt. Nagy kérdés, hogy ilyen pusztulások után mennyi korabeli dokumentumot tudtak kimenteni a lerombolásra ítélt várból? Rákeresve Koós József zsarnói földbirtokosra, róla az alábbiakat tudni a Borovszky Samu szerkesztette „Magyarország vármegyéi és városai” sorozat Abaúj-Torna vármegye {megjelent 1896-ban} kötete alapján.

„Zsarnó, 86 házzal és 512 magyar lakossal. Postája és távírója Torna. A község római katolikus templomát 1822-ben Koós Károly építtette. A református templom 1810-ben készült. Itt van Koós József nagybirtokos, a régi Torna-vármegye volt alispánjának kastélya, mely a Bódva-völgy fölött mintegy 60 méter magas dombtetőn áll és gyönyörű kilátást nyújt a Bódva-völgyén át Szepsi, Torna, a szádelői és áji völgy felé. A kastélyt Koós Károly építtette 1822-ben. Kies fekvésű parkjában, melyet a Bódva szel át, egy 30 méter mély elzárt barlang van, továbbá egy sziklába vájt remetelak az ermitázsokban szokásos kőpaddal és tűzhellyel. Ez üregben emberi csontmaradványokat találtak. A kerti kápolnában a tulajdonos egy 1520-ból való zászlót és oltárdíszt őriz, melyek a késmárki Thököly-vár kápolnájából származnak. A sárosi Rákóczy-várból egy aranyozásokkal díszített karosszéket és egy sisakot találunk itt, továbbá számos régi fegyvert, címert és egyéb érdekes régiségeket, képeket, térképeket. Koós József birtokához tartozik még az itteni fekete márványbánya és a homokbánya, melynek homokját a dernői és meczenzéfi vasöntők használják.”

Bár a fenti szövegben nem említettek Szádvárról szóló okiratokat, de az biztos, hogy ezek szerint Koós József nemes úr szerette, sőt gyűjtötte a régiségeket. Hogy aztán a viszonylag közeli, akkor már két évszázada elpusztított Szádvárból vajon jutott-e hozzá valami megsárgult írás, nem tudni.

„A vár terve és alaprajza megvan az országos levéltárban, s Dr. Szendrey János történész ezek alapján szerette volna az ásatást végezni.”

A Magyar Országos Levéltárat 1723-ban alapították Pozsony székhellyel. Később átkerült Pest-Budára, jelenlegi legfőbb helyszíne a budai várban a Bécsi-kapu mellett 1923-ban felépített méltóságteljes épület. Itt őrzik Magyarország történelmének írott emlékeit, köztük a főként XVII. században külföldi hadmérnökök által rajzolt vármappákat is. Szádvárról több hadi szakember vett fel alaprajzokat, így megemlítendő Natalis Angelini felmérése 1573-ból, mint a legkorábbi, amit később több rajzoló is lemásolt. Ellenben Johannes Ledendu 1639-ben északi és déli irányból a látképét metszette az akkortájt oly divatos röplapokra {újságok ősei} alapozta.

Dr. Szendrey János történész 1857-ben született Miskolc város vonzáskörzetében. Bár később munkahelye Budapesthez kötötte, de mindig élénken foglalkoztatta szülőhelye történelme. Így írt monográfiát Miskolc régmúltjáról is. A Ludovika Akadémia 1892-es évi Közlönyében Szendrey János adta le a „Párhuzam négy magyarországi vár hadifölszerelése között a XVI. – XVII. században” című dolgozatát. Ebben szerepel többek között Szádvár ismertetése is. Lehetséges, hogy Szendreyt valóban foglalkoztatta egy régészeti kutatás a várromban, de erre tényleges lépések végül is nem tett. A történész 1927-ben halt meg Budapesten.

„Az alsó várkapu épségben lévő részénél meg is találták azokat a kazamatákat, amelyekből kiindulólag robbantásokkal meg lehetne közelíteni a nagy kincset rejtő várkutat.”

Őszintén szólva, ezzel a mondattal nem tudok mit kezdeni. Hiszen a régészeti kutatás során feltártuk a várkapu fele részét, beleértve a keleti épület maradványait is. De ott semmiféle földalatti védőművet {mert a kazamata szó ezt jelenti} nem találtunk. A számomra az is kétséges, vajon melyik várbeli üregre gondolt a cikk szerzője? Mint fentebb írtam, a szádvári sziklaplatón 3 ciszterna szolgált az esővíz összegyűjtésére, ezenkívül pedig 2 pince az élelmiszer tárolására. De minek vezetne oda „kazamatából” robbantásokkal megnyitott út, amikor sokkal egyszerűbb lenne a mélyedéseket felülről megközelíteni és kiszedni belőlük a bedobált törmeléket!

„Gróf Andrássy Manó, a vár volt tulajdonosa, aki leányai kedvéért nemegyszer majálist rendezett a várnak dudvával benőtt területén rögtönzött sátrak alatt.”

Amikor 1685 őszén a diadalittasan előrenyomuló császári csapatok kardcsapás nélkül elfoglalták Szádvárt az önként kaput nyitó Thököly-párti kurucoktól, akkor a vár az Esterházy főnemesi família jogos birtoka volt. Bár ők rendíthetetlenül Habsburg-hűeknek számítottak, mégis Szádvár nem kerülte el a lerombolási parancsot. Maga a környékbeli vidékre kiterjedő uradalom azonban továbbra is az Esterházyak földesúri hatalma alatt maradt, tudomásom szerint sohasem tartozott az Andrássy családhoz. Azok környékbeli legfontosabb birtokának Krasznahorka vára és Betlér kastélya számított.

Andrássy Manó grófról annyit érdemes tudni, hogy 1821-ben született Kassa városában, majd egyetemi tanulmányai elvégzése után nagy körutazásokat tett Nyugat-Európában illetve Észak-Afrikában. Az 1848-as forradalom idején országgyűlési képviselővé választották. Aktívan részt vett a szabadságharcban, ezért annak bukása után menekülnie kellett. Ismét „nyakába vette” a világot, így bejárta többek között Indiát és Kínát. Az 1867-es kiegyezés után hazatérve, bekapcsolódott a Gömör vármegyei vasgyártás iparágába. Egyébként lelkes műgyűjtőnek számított, régiségeinek egy részét később a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta. Feleségétől, Pálffy Gabriellától, 7 gyermeke született: Géza, Irma, Gábor, Etelka, Tibor, Natália és Karolina. Andrássy Manó gróf 1891-ben hunyt el az ausztriai Görz városában.

Ellenben a Borovszky-féle vármegyei monográfiában az alábbiakat olvastam:

„Andrássy Manó gróf élete, működése szinte összeforrt Gömör vármegyével. Közéletében mindig szeretettel vett részt s itt, Oláhpatakon, majd később az általa újra épített pompás betléri kastélyban üdült legszívesebben. Szádvári erdőségeiben rendezett vadászatai országos hírre jutottak s a ki csak közéletünkben számot tévő férfiú volt, mind megjelent azokon. Itt vadászott nála Milán király, számos külföldi notabilitás, de azért a Gömör megyeieket, nevezetesen a rozsnyóiakat sem feledte el s egyik legkedvesebb, legkitartóbb vadásztársa, háziorvosa, dr. Maurer Artúr volt, a kit különben nemcsak orvosának, de benső barátjának is tartott és nagyra becsült a nemes gróf.”

Tehát mégis csak a XIX. században az Andrássy család mondhatta a magáénak Szádvárt? Valamikor Szádvár lerombolása {1685} utáni időszakban gazdát cserélt volna a szádvári domínium? {latin szó jelentése: földbirtok}

„Szendrey javaslatára és a történelmi társulat megbízásából egy évtized előtt ki akarta ásatni a kutat, de közbejött halála ebben megakadályozta.”

A cikket 1900-ban írták, ha ebből levonunk 10 esztendőt, akkor valóban nagyjából kijön az Andrássy Manó gróf elhunytának ideje, vagyis 1891-es év. Tehát ezek szerint Szádvárban az első régészeti feltárást 1890 időszakában akarták elvégezni egy kecsegtető kincs után nyomozva egy betemetett várkútban. Az a terv, stílusosan írva, „kútba esett”, ellenben a Szádvárért Baráti Kör által kezdeményezett első ásatásra 2009 nyarán tényleg sort kerítettünk.

„Kár, hogy a vár mostani ura nem igazán támogatja Szendreyt, mert a Történelmi Társulatnak nincs olyan vagyona, hogy az értékes kincset kiásathassa.”

Tehát ha a cikk írójának hinni lehet, Andrássy Manó gróf 1891-es halála után új tulajdonoshoz került Szádvár. Hogy ez ki lehetett, nem derül ki a szövegből (a fentebb linkelt családfából sem-a szerk.).

A Magyar Történelmi Társulatot a kiegyezés évében, 1867-ben alapították, hogy a történészek kutatómunkájának eredményeiről tájékoztathassák a nagyközönséget. Ennek tudományos folyóiratát a napjainkig megjelenő „Századok” című kiadvány jelenti.

Ezzel végére értem a 120 esztendős újságcikk elemzésének. Azzal a jóleső tudattal dőltem hátra a székben, megpihentetve a billentyűzet kopogtatásában megfáradt ujjaimat, hogy mi, késői utódok sokkal több mindent tudunk már Szádvárról, mint a régi újságolvasó emberek. A számunkra a friss hegyi levegőn együtt töltött idő, a társaságban elvégzett hasznos műemlékvédő munka jelenti a legnagyobb kincset, amit elnyerhetünk.

De azért titokban én is elhiszem a várbéli kincs meséjét…

Szöveg, képek: Szatmári Tamás
szerk: SzBK