Kedves barátaink!

Volt már rá korábban is példa, hogy reformkori, Szádvárhoz kapcsolódó írást osztottunk meg, a Szádvári regét.
Ezúttal egy kicsit később, 1877-ben megjelent műre leltünk, egy három kötetes regényre, amely az alábbi linken érhető el:
http://vfek.vfmk.hu/00000110/002.html Pétery Károly művét fogadjátok szeretettel!

„A regényes kis Tornamegyét kétfelé metsző hegylánczolat nyugoti részén alussza halálálmát, a romjaiban is nagyszerü Szádvár, egy különálló magos hegyen bükkös hegyek, buja völgyszorulatok, s rengeteg erdőktől körülövedzve.

Gyönyörű nyári est vonult a vad regényes tájra, a mint egy sikamlós hegyi ösvényen az elpusztult várba felértem. Ormáról széttekintvén, a tárgyak nagyszerűsége által felmagasztalt kedélyemen fájó gyönyör hullámzott keresztül, mely álmodozó lelkemet a képzelet oceánján mult századok eseménydús téreire ragadá vissza.

Csend, s némaság szendergett a romok közt; mint elhagyott temetőben egyedül az esti szellő kisérteti ellebbenése zavará meg a kriptai csendet, halk ünnepélyesen reszkedtetve meg egy százados diófa sárgult levelét.

A távozó nap gazdagon aranyozá meg a nyugoti hegyek lombos koronáját; minden rezgő levél egy-egy aranynyal szinezett pillangót ábrázolt; keletre az alkony homálya kezdé elfátyolozni a rengeteg erdők völgyes hajlásait. – Nyugotról korány, keletre az éjt megelőző kétes világú alkony.

A hold lassanként emelkedett fel, először fénytelenül, későbben erőt vett az alkonyi homályon. Kisérteti világánál a rengeteg táj büvős pompájában tünt fel.

A különben is változatos vidék e kétes derületben mind inkább-inkább vadregényessé vált.

Túlvilági álmodozásokba merült lelkem ki volt ragadva magából, s visszaszárnyalt azon időkre, midőn e vár teljes pompában fénylett; – a szétporlott romok ujjolag visszanyerék előbbi alakukat; a vár termetes vitézekkel telt meg; a ragyogó termek ablakából ódonszerű szép leventék, s bájos urhölgyek tekintettek alá az ujra éledt vidékre.

Ugy tetszett, mintha e tündéri jelenetre, a rég kihalt hegy kéjtől remegne fel lábaim alatt.

Parázs álmomból vezetőm érthetetlen beszédje ébresztett, fel. Borús érzelmekkel szálltam alá elriasztott édenemből, hol oly jól, s oly boldognak éreztem magamat melyet azonban lelkem, elvontabb, s ünnepélyesebb pillanataiban ujra felkeres.

Ha ezen varázs álmaim közléséből csak felényi élvezetet meritnek olvasóim, mint mennyit én azon elbűvölt pillanatokban élveztem: munkám eléggé meg lesz jutalmazva.”