A szádvári vármentések kötelező epizódját jelenti számomra csoportképek elkészítése. Van akinek ez nem tetszik, de a magam részéről ragaszkodni szoktam hozzá. Már csak azért is, hogy amikor nem tartózkodunk az egykori Bebek-várban, jóleső érzéssel lehessen ezeket a csoportképeket visszanézegetni, vajon kikkel is dolgoztunk keményen a történelmi műemlék megóvása érdekében?

A csapat létszáma erősen változó, függ ez az időjárás alakulása mellett az emberek ráérő idejétől is, mivel a vármentő csapat nem fizetésért dolgozik fent a Várhegyen, hanem a saját idejét és pénzét áldozza érte. A Szádvárért Baráti Kör tagsága mellett sokszor érkeznek lelkes önkéntesek is hozzánk.

Visszatérve az általam oly hasznosnak ítélt csoportképekhez, érdemes egy bőséges adagot belőle közreadni, hogy lássuk mennyien is taposták már a várudvart a közös cél érdekében?

A csoportképekről ötlött az eszembe a gondolat, vajon évszázadokkal ezelőtt mennyi ember lakhatott ott? Vajon hányan éltek a „négy évszakos’ várban, tűrve a zord teleket, a melengető tavaszt, a forróságot árasztó nyarat vagy éppen az őszi esők záporát? Persze a régi várbeliek még nem leomlott alapfalak között járkáltak, mint mi, kései vármentők, hanem fazsindelyes tetőkkel ellátott, épségben lévő épületek {lakó és gazdasági helyiségek, bástyák és magas kaputorony} jelentette a mozgásterüket.

Bár a régészeti feltárások már sok részen jelentős eredményeket értek el, de még hosszú idő múltán tudjuk majd csak kijelenteni – noha minden egyes lelet a régiekről mesél -, hogy megismertük Szádvár régmúltjának, mindennapjainak részleteit. A mintegy 200 x 70 méteres területen elterülő középkori vár, nem feledve a hegyoldali Csigát, bizonyosan több építési szakaszban alakult ki. A nagyjából négyzetes belső vár köré húzták fel a későbbiekben a többi várrészt. Hogy melyik helyiséget lakták vagy sem,  mit hasznosítottak gazdasági célra, azt a korbeli inventáriumok {várleltárak} mellett a területükön fellelt tárgyak segítségével lehet megállapítani.

Hogy Szádvárban mennyi ember élhetett, arról a legelső általam ismert adat a nagy 1567-es ostrom idejéből származik. Akkor a Habsburg Miksa magyar király parancsára odavonult Schwendi Lázár generális, kassai főkapitány az ágyúk által rongált falú Szádvárból szabad elvonulást engedélyezett Bebek György feleségének, Patócsy Zsófiának. Ezt írta a generális az uralkodóhoz címzett levelében: „Ezért az asszonyokra is tekintettel csakhamar emberséges és méltányos eljárásra szántam el magam: az úrnőt és másik négy nemes asszonyt és leányzót, akik a várban voltak, Felségtek nevében megkíméljem, és így annál kevésbé folyamodjam az erőszakos foglaláshoz, ami sok bajt és gonoszat szokott magával hozni. A módja az volt, hogy az asszony ékszereivel, clenodiumaival és egyéb javaival, asszonyaival együtt szabadon elvonulhat, a hadnép pedig az oldalfegyvereivel távozhat esküt téve, hogy életük fogytáig nem fognak Felségtek ellen szolgálni és nem lesznek a Bebek hívei. Így az elvonulásuk mindannyiuknak jól és biztonságosan megtörtént. A távozók száma kétszázat tett ki.”

Tehát 1567 januárjában 200 személy vonult ki Szádvárból. Sajnos, a korabeli levél nem részletezi, hogy ebből mennyien tartoztak a földesúri család szolgaszemélyzetéhez és hány főnyi lehetett a fegyveres helyőrség. Détshy Mihály könyve szerint a nagy ostrom után Schwendi generális 60 főnyi gyalogos őrséget hagyott a megrongált falú vár védelmére, akiknek parancsnokául Törteli Kun Balázst nevezte ki. Alig néhány esztendő múltán már részletesebb adatokkal szolgál az 1571 szeptember 17-i lajstrom {lista}. Eszerint falai között 25 magyar lovas, 25 magyar gyalogos, 20 német gyalogos és 50 német puskás valamint 1 német pattantyús {tüzér} őrködött az ágyúk mellé beosztott személlyel. Tehát valamivel 120 fő feletti ember lakhatott benne. Akkoriban a hadviselésben az úgynevezett „hadügyi forradalom” zajlott le, vagyis a középkori lovagok helyét átvette a csatamezőkön a pénzen felfogadott zsoldos.

Ezeket a meghatározott időre felfogadott harcosokat a hidegfegyverek {kard, lándzsa…stb.} mellett már részben ellátták tűzfegyverekkel {puska, pisztoly} is. Ha azonban a Habsburg-hadvezetés nem küldte el a hópénzüket {hadi zsoldjukat} akkor a fizetetlen katonák a környező vidék békés lakosságának rémeivé változtak, rablásaikkal nagy szenvedést okozva. Mivel a Szepesi Kamara nem tudott gondoskodni a megsérült védőművek helyreállításáról, javasolta, hogy adják zálogba valamely tehetős földesúrnak. Végül 1579-ben Rueber János kassai főkapitánynak adták zálogba azzal a feltétellel, hogy az uralkodó által hadba állított 60 gyalogos katona mellé elegendő fegyverest állítson, valamint javításokat eszközöljön az erősségen. 1593-ban változott a zálogbirtokos személye, ekkortól Dersffy Ferenc királyi főpohárnokmester tarthatta a birtokában a várat.

Az adománylevélből további ismereteket meríthetünk Szádvár lakóiról. A Habsburg Rudolf császár és király által zsoldban tartott 60 katona soraiba beleértették a várkapitányon, a tüzérparancsnokon és az alája beosztott két pattantyúson kívül még a káplánt {várbeli plébánost} és az ácsot is. Csáky István főúr az uralkodóért tett hűséges szolgálatai miatt 1604-től szerette volna zálogba venni a szádvári uradalmat, de mivel a teljes összeget nem tudta előteremteni, az Pethe László kamarai tanácsos, majd tornai főispán kezére jutott. Mikor azonban a Habsburg-zsarnokság ellen felkelt Bocskai István hajdúcsapatai megjelentek a vár alatt, a 60 főnyi királyi zsoldos „nyúlcipőt” vett, vagyis elmenekült. A Bécsi Béke megkötése után Szádvár visszakerült a Pethe família zálogába, akiknek a kérésére 16 királyi zsoldost vezényeltek ide. Hogy a földesúri család mennyi fegyverest tartott a saját költségén, arról nem maradt fenn leírás. Jóval későbbi az 1665-ös adat, miszerint Szádvárban 25 huszár {lovas} és 29 hajdú {gyalogos} állomásozott.

Összefoglalva a fenti számokat, jól látható, hogy Szádvár sohasem tartozott a jelentősebb számú fegyveres katonával ellátott erődítmények közé. Tehát ha majd túl leszünk a világjárvány időszakán és újra felkapaszkodunk az ódon falak közé, bátran elmondhatjuk magunkról, hogy vagyunk annyian, mint a régi várbeliek!

Szöveg: Szatmári Tamás
Szerk: SzBK