Szatmári Tamás: A kerekudvari vár

Őszintén be kell vallanom a Tisztelt Olvasónak, hogy bár évtizedek óta járom a régmúlt idők romba dőlt várait, mégis a most ismertetésre kerülő erődítményről csak a múlt esztendőben szereztem tudomást. Mentségemre szóljon, hogy róla a régebbi váras könyvek egy szót sem ejtettek, így nem olvashattam, tudhattam róla.

Tehát a közelmúltig abban a hitben éltem, hogy Jászberény környezetében egyetlen vár emelkedett a történelem során, ez pedig a ferences kolostor köré az oszmán hódítók által, a XVI. század második felében létesített palánkvár volt. A törökök erődítménye a talajba leásott vastag fatörzsekből kialakított cölöpfalból állt, amely előtt a Zagyva vizével elárasztott vizesárok állta útját a támadóknak. 

De repüljünk vissza az időgéppel a török hódoltság korszakánál sokkal régebbi időkbe, egészen az Árpád-házi királyok koráig! 

A Kárpát-medencében új hazára lelt honfoglaló magyarság a IX. század végén megszállta a tartós letelepedésre alkalmas vidékeket, a jószágállomány miatt főként a sík területeket. Így jöttek létre a magyarok települései a Zagyva folyó környékén is, amit ma Jászságnak nevezünk. A korai magyar falvakat, ahol nemzetségi alapon szerveződő nagycsaládok éltek, az 1241-42-es tatárjárás vihara erősen megtépázta, sok esetben egész települések lakossága pusztult el. A mongol lovasok legyilkolták vagy rabságba hurcolták a lakosságot, házaikat kirabolták és felgyújtották. Sok esetben ezeket a falvakat többé nem népesítették be újra, a területüket visszafoglalta a természet. A Zagyva folyó vidékére a magyar uralkodó által behívott jász népesség telepedett be, így váltva fel a legyilkolt magyarságot. 

Ha Jászberény városából északnyugati irányba indulunk el a Jászfelsőszentgyörgyre vezető közúton, majd arról jobb kéz felé lekanyarodunk egy keskeny, rossz minőségű mellékútra, akkor hamarosan elérhetjük a Zagyva folyó hídját. Itt parkoljunk le, majd a híd után a délkelet felé vezető földúton ballagjunk néhány száz métert, ahol egy erdővel benőtt magaslatra lelünk, közvetlenül a folyó mellett.

Érdemes a felfedező utunkat lombmentes {késő őszi vagy téli} időszakra tenni, mert különben a sűrű levélrengetegtől semmit sem fogunk látni. A fák és bokrok szövevényébe behatolva a talaj fokozatosan emelkedik. Utunkat rövidesen egy széles szárazárok fogja elállni. A mintegy 8 méter magasságú belső területre már erős kaptatóval juthatunk fel. Körös-körül a szélén sáncszerű, emberi kézre utaló építmény húzódik, míg a keleti oldalról, bevehetetlenül meredeken lejt a vár területe a Zagyva folyó felé. Jelenleg a felszíni nyomok alapján ennyit tudhat meg az érdeklődő várbarát a kerekudvari vár felől. 

Lapozzuk fel Györffy György történész „Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” harmadik kötetét, amely 1987-ben jelent meg. A Heves vármegyét bemutató oldalakon a következőket olvashatjuk erről a területről:

Kerekudvar {Tyukod}. Királyi aranyművesek földje volt. Árpád-házi IV. Béla király {uralkodott 1235 – 1270 között} Kátai Péter étekfogó mesternek adományozta oda. Anjou Károly király 1324-ben a Csák Máté oligarchához csatlakozott Chak fia Jánostól elkobozta és hívének Harsundorfi Ulvingnak kezére juttatta. Miután ez az uraság fiúörökös hátrahagyása nélkül 1331-ben elhunyt, az uralkodó a kezére visszajutott birtokot a jegyzőjének, Istvánnak adta. Ekkor a hivatalos emberek körbejárták a birtok határát, amit oklevélbe foglaltak. Az új tulajdonos beiktatásánál András királyi apród egy IV. Béla által kiállított oklevéllel adta elő panaszát, miszerint a kerekudvari birtok az ő családját illeti. A panaszt kivizsgálta a királyi bíróság, amelynek tanácsa alapján 1332-ben Anjou Károly király István nótárius {jegyző} javára ítélt András óvását elutasítva. 

A fentiek alapján összefoglalható, hogy a XIII. – XIV. században Kerekudvar területén egy birtok létezett. Tehát ott olyan emberek éltek, akik földesúri szolgáltatásokkal, élelmiszer és pénzbeli adókkal szolgáltak a földesúri családnak. Vagyis kialakult a középkorra oly jellemző jobbágy – úr, alá- és fölérendeltségi kapcsolat. 

A régészeti feltárások országszerte sok helyen feltárták a letelepült magyar lakosság falvait, amelyeket a félig földbe ásott veremházak jellemeztek, a nagy területű udvarokon pedig sütőkemencéket tártak fel a szakemberek. A mindennapi élet általában az udvarokon zajlott, ott emelkedtek az állatok karámjai, csak éjszakára tértek nyugovóra a veremházakba a népek. 

Már sokkal kevesebbet tudunk a felső társadalmi osztályról, a magánföldesurakról az Árpád-házi királyok időszakából. Ők biztosan nem veremházakban éltek! De vajon a vagyonuk alapján gazdagnak számító emberek hol élték napjaikat azokban a távoli évszázadokban? 

A várakkal foglalkozó szakemberek {régészek, építészek, művészettörténészek} a XX. században sokáig csak a jobb-rosszabb állapotban megmaradt kővárakkal foglalkoztak, azokat vették górcső alá. Pedig az Árpád-házi uralkodók első évszázadaiban a legtöbb esetben nem kőből, hanem fából és földből emelték a várakat. Először a régészek a hatalmas munkával létrehozott ispánsági várakat kutatták meg, most csak megemlítve Szabolcs és Borsod várait. Ezeknél a feltárások felszínre hozták a vaskos fatörzsek általi rácsszerkezet korhadt nyomait, amelybe a korabeli építőmunkások földet töltöttek, így hozva létre a várfalakat. 

De vajon a kisebb magánbirtokosok milyen várat emeltettek maguknak? Hiszen saját és családjuk védelmére, a vagyonuk oltalmazására az alávetett népességtől megkívánta biztonságos nemesi szállás létrehozását. Ezt a kérdést először az 1960-as években Nováki Gyula régész és Sándorfi György építész vetette fel a várkutatók körében. Ők ketten szisztematikusan járták a vidéket, felmérve olyan erődített helyszíneket, amelyekről eddig nem volt tudomása a szakembereknek. Munkásságuk által kerültek a látókörbe az úgynevezett „motte-várak”. A „motte” szó a nyugati várirodalomból átvett jelző, olyan várat jelent, amelyet a környező sík területen ásott várárok összehalmozott földjére emeltek a birtokos parancsára. Tehát a motte-vár egy mesterséges halom tetejére emelt vár, általában épületeit fából ácsolták meg. Pusztulásuk után a felszínen csak az egykori várárok mélyedése illetve a magaslat dombja utal az egykori várbeli életre. 

A kerekudvari vár esetében jól láthatóan szintén csak a várárok és a magaslat utal ez egykori várra. A felső dombtetőn több beton oszlopba botolhat a kíváncsi várbarát. Ezek valószínűleg egy magasles vagy adótorony talapzataként szolgálhattak egykoron, a középkori várhoz nincsen közük. 

Ismertetésem végére direkt meghagytam az a hírt, amely bizakodásra adhat okot, hogy megismerhetjük a kerekudvari vár eddig homályba veszett titkait. A Jászkürt újság 2019. október 7-i számában Gulyás András, a Jász Múzeum régésze a közelmúltban végzett kutatásait foglalta össze. A cikk ide tartozó részében megemlítette, hogy a kerekudvari várnál rájöttek, hogy kőtorony állhatott a magaslat csúcsán. A Múzeum megbízásából felkért Steuer István és Kubon Péter fémkeresősök végigjárták a történelmi emlékhelyet. A műszerek segítségével a várban egy III. András, míg az egykori faluhely területén egy „Könyves” Kálmán király uralkodása idejében vert ezüstdenárt leltek. Ebből a régész szakember arra következtetett, hogy a terület már a XI. században lakott lehetett. Természetesen még sok-sok helyszíni kutatást kell lefolytatni, hogy feltáruljon Kerekudvar várának és falvának eddig ismeretlen históriája. Kíváncsian várom a folytatást…

Szöveg: Szatmári Tamás
fotók: a szerző, Lajos, Viktória
szerk: VM