A Bebekek nyomában járt a szádvári csapat

Nagy izgalommal vártuk ezt a négynapos programsorozatot, hiszen nem csak az eredetileg felvállalt célunk, vagyis a középkori várrom, Szádvár érdekében gyűltünk össze, hanem kirándulásokat tehettünk a tágabb környezetében is. Lapozzuk fel hát együtt az élményekkel teli „virtuális emlékkönyvet”, így emlékezve ezekről a felejthetetlen nyári napokról!

Kedd estére gyűlt össze a csapat, hogy elfoglalja szálláshelyeit a vadregényes hegyek ölelésében megbújó Szögliget község szélén található Nyárádi Major Turistaházban. A kényelmes faházakba helyeztük el a csomagjainkat, majd nagy örömmel fogadtuk a megérkező barátainkat. Immár sok évnyi közös vármentés, megannyi nehéz fizikai munkával járó elfoglaltság kovácsolt minket össze. Kalandjainkról meséltünk annak a hölgynek is, aki kíváncsi érdeklődőként csatlakozott hozzánk. Csak késő este tértünk nyugovóra, hogy álomba ringatva magunkat, erőt gyűjtsünk a másnapi teendőinkre.

Szerda reggel nekivágtunk {ki tudja már hányadszor?} a tengerszint feletti 460 méter magasságú sziklaplatót koronázó Szádvárra kanyargó szerpentinútnak. Harci feladatunkat a csapadékos időjárás miatt szerfelett elburjánzó növényzet megritkítása jelentette. Miután egy ismerősünk kijelentette, hogy: „ekkora csalánt még nem látott életében”, éppen ideje volt a tettek mezejére, akarom írni a Várhegyre ismét felmenni. Csatába lendült a Szádvárért Baráti Kör által megvásárolt fűkaszával Gabi tagtársunk, aki mellé az ÉSZAKERDŐ Zrt. által ide vezényelt négy fűkaszás vette fel a küzdelmet a zöldellő tengerrel, amely elborította a történelmi műemlék minden talpalatnyi részét. Később csapatunk újabb segítséget kapott, felkaptattak a csúcsra István barátom irányítása alatt jászberényi fiatalok, akik nagy lelkesedéssel húzták ki gyökerestől a gazt, így szépítve szeretett Szádvárunkat.

Déltájban az érdeklődőknek rövid vezetést tartottunk az egykori Bebek-várban, majd szalonnasütéssel csillapítottuk a farkasétvágyunkat. Amikor munkánk végeztével lefelé ballagtunk, a fényképezőgépem lencséjének fókuszába már egy szépen rendezett, lenyírt pázsitú területet láthattam. Bátran jöhetnek a rövidnadrágos kirándulók, nem lehet bántódásuk a szúrós gaztól!

Csütörtök reggel autókonvojunk kigördült a Ménes-patak völgyéből, hogy Aggteleknél átlépje az immár virtuálissá vált trianoni határt. Úti célunkat a Szalóc {szl: Slavec} községtől délre a hatalmas hegyek között megbújó Gombaszög {szl: Gombasek} kempingje jelentette. Innen vezettek át minket a közeli pálos monostorhoz, amelyet Orosz Örs, a Sine Metu Polgári Társulás elnöke mutatott be nekünk. Az évekkel ezelőtt még hatalmas bozóttal benőtt területen napjainkra jelentős erőfeszítések által sikerült kiásni a középkori Magyar Királyság históriájában jelentős szerepet betöltő Bebek főnemesi família tagjainak temetkezőhelyét. A történészek megállapítása szerint 1371-ben Nagy Lajos király feleségének, Erzsébetnek az udvarában a királynéi tárnokmesterséget viselő Bebek György főúr alapította a gombaszögi monostort, amelyet a családi temetkezőhelyének szánt. A gótikus templomból és a magyarországi alapítású pálos szerzeteseknek hajlékot biztosító kolostorból álló egyházi épületegyüttest az alapító ellátta megfelelő birtokokkal, hogy fenntarthassák szakrális tevékenységüket. A virágzó monostor lakóinak életében a mohácsi vész utáni korszak jelentett törést, amikor az utolsó Bebek uraság, György áttérve a református hitre, elűzte a gombaszögi szerzeteseket, vagyonukat, köztük az értékes arany áldozati edényeket elrabolta. Ahol eddig jámbor szerzetesek zsolozsmáztak, ott most marcona zsoldosok csörtettek kardjaikkal, ugyanis a Bebek uraság parancsára erődítményként vették birtokukba. Uralmuknak 1566-ban a Habsburg Miksa magyar király parancsára felvonuló Schwendi Lázár kassai főkapitány serege vetett véget, akik kiostromolták a Bebek katonaságot a gombaszögi monostorból. Az épület romba dőlt, üszkös maradványait nagy részben lebontotta és hazaszekerezte a környékbeli lakosság.

 

A néhány esztendeje megkezdett régészeti feltárással és jövőbeli restaurálásával próbálja a Sine Metu Polgári Társulás megóvni az utókornak a gombaszögi pálos monostort, melyhez egy napnyi segítséggel járultunk hozzá. Visszatérve a kempingbe kedves házigazdáink az est folyamán hatalmas máglya mentén láttak vendégül minket. Nagyon szépen köszönjük a szívélyes fogadtatást, bízom benne, hogy még ebbe a csodálatosan szép vadregényes környezetbe vissza fogunk térni.

Péntek reggel ismét útnak eredtünk, hogy a Sajó folyó mentén előbb északi, majd keleti irányban suhanjunk a főúton. Elhaladtunk előbb Rozsnyó {szl: Roznava} városa mellett, majd feltűnt előttünk Kraszhahorka {szl: Krásna Hórka} vára, ahol a 2012-es tűzvész óta ott magasodó daru jelzi a véget nem érő helyreállítási munkálatokat. Kitekintve autónk ablakán feltűntek Tornagörgő {szl: Hrhov} házai, amely közül két templom magasodik ki. A sárgára festett Keresztelő Szent János-plébániatemplom arról nevezetes a számunkra, hogy itt látható Bebek György királynéi tárnokmester vörös márványból faragott sírköve, amelynek szövegében megemlítették a gombaszögi pálos monostor 1371-es alapítási évét. Annak lerombolása során közelebbről ismeretlen körülmények között hozták át a sírkövet, hogy egyedülálló mementója legyen egy réges-régi magyar főúri családnak.

Végre feltűnt előttünk a pénteki célpontunk, a magányos sziklakúpon romladozó Torna vára {szl: Turniansky hrad}. Reggeli erőgyűjtésként a település szélén emelkedő, szépen berendezett vendéglőben, a Réva panzióban vettünk magunkhoz kalóriákat.

De kellett is, hiszen tornai várbarátunk, Béla meginvitált minket egy kis „hegyi fitneszhez”. Ugyanis a Várhegyre vezető kétnyomú út végén, ameddig a teherautó felhozhatta, deszkákat halmoztak fel, azokat kellett felvinni a csúcsra. Előbb három deszkát emelgettünk, amit bölcs gondolattal kettőre redukáltunk le. A ragasztószalaggal összekötött terhet aztán vállunkra emelve, komótos léptekkel nekivágtunk a szerpentinnek. Az egyértelműen látszott, hogy évszázadokig rajta közlekedtek a várbeliek ellátását szolgáló pórnépek, hiszen a kőbe vésett szekérnyomok itt is jól kivehetőek voltak, mint Szádvárnál. Hosszas cipekedés és tengernyi izzadás után végre felértünk a hegytetőre, ahol a vaskos rondella ágyúlőrései néztek velünk farkasszemet. Hát ilyen őrültek is, csak mi lehetünk! – tettük le nagy sóhajtással az időközben mázsányi súlynak érzett terhünket. Megsúgom, hogy félóra múltán ismét leballagtunk és újabb deszkafuvart vállaltunk be. A napsütötte várromban üdvözöltek minket a helyi lakosok közül verbuválódott Casrtum Thorna polgári társulás tagjai. Mivel ők a tavalyi esztendőben részt vettek a szádvári régészeti feltárásokban, nevezhetjük a mi mostani jelenlétünket a tornai várban „viszont segítség nyújtásnak”.

Elhatározott szándékunk, hogy segítse egymást a két „testvérvár” mindenben, legyen az kétkezi fizikai munka vagy éppen pályázati források felkutatása. Alapos tájékoztatást kaptunk a középkori várrom építészetéről és históriájáról, körbenézve megcsodálhattuk a még romjaiban is lenyűgöző lakótornyot és keleti palotaszárny falát. Érdemes alulról körbejárni az erősséget, hiszen a tölcsérbéléses ágyúlőrések minden várbarátnak megdobogtatják a szívét. De nem lopni jöttünk ám a Napot, így hát nekiláttunk a munkának. Kisebb-nagyobb köveket gyűjtöttünk kupacokba, hogy a tornai várbarátok által az „első szárnypróbálgatást” jelentő bástyakapu falazásához legyen elegendő alapanyag. Gyorsan teltek az órák fent a várromban, új ismeretségek születtek, sokat beszélgettünk a minket érdeklő várak megóvásáról. Mindenképpen gyümölcsöző kapcsolat született a tornai várbarátokkal – gondoltuk végig, miközben lefelé haladtunk a záporozó esőben.

A szombati napot teljes egészében a kicsiny Tornabarakony községben megrendezett Gömör-Tornai Népművészeti Találkozón töltöttük. Az eldugott, de csodálatos hangulatú település több, mint egy évtizede szervezi a rendezvényt, évről-évre gyarapodó nézősereggel és hírnévvel. A színvonalas előadások ezúttal is nagy sikert arattak.

 

szöveg, fotó: Szatmári Tamás
szerk: SzBK