Szatmári Tamás: A Retyezát  vonzásában

Miután jó szokásunkká vált, hogy a javarészt SzBK tagokból álló baráti társaságunk esztendőnként egy felvidéki és egy erdélyi vártúrát rendez, így júliusban ez utóbbira kerítettünk sort. Erdély területe azonban nem csak Székelyföldből áll! A még felfedezésre váló tájegységek közül most Dél-Erdélyre esett a választásunk, oda szerveztünk 4 napos kirándulást.

Csapatunk egy Kecskemét városa melletti autópálya-parkolóban találkozott, így indult el a 2 autóban 10 főnyi lelkes várbarát csapat. Hosszú sztrádai száguldással értük el Magyarország keleti határátkelőjét Nagylaknál. Nem kellett sokat várakozni, hogy átgördüljünk. A középkorban ezt a vidéket Temesköznek hívták, majd a török kiűzése utáni nagyarányú betelepítések miatt már vegyes népességűvé vált területet Bánságnak nevezték el. Továbbra is autópályán suhantunk, majd letértünk az alsóbbrendű utakra, hogy idővel már feltűnjenek az első zöldellő dombok és hegyek. Alig értünk be az első megállóhelyünket jelentő Zsidóvár {ro: Jdioara} községbe, amikor a második autónk kapott egy durrdefektet. Az akkor elhangzottakat nem lenne ildomos ide írnom, maradjunk annyiban, hogy az elakadásjelzőt kirakva kipakoltuk a csomagokat és leszereltük a teljesen tönkrement gumit, helyére téve a tartalék {mankó} kereket. Persze igyekeztünk a dolgunkkal, gyorsan végeztünk, hogy aztán már csak néhány utcát autózva leparkoljunk, majd gyalogszerrel vágjunk neki első kiszemelt célpontunk, Zsidóvár meghódításának.

Szépen kidolgozott információs tábla mutatta nekünk a várrom felé vezető utat, amely idővel a patak menti szekérúttá változott. Egy réten újabb tábla invitált felfelé az erdőben, ahol jól látható módon szorgalmas, derék emberek keze munkája által kiépített turistalépcsők és újabb táblák vezettek minket a történelmi helyszín magaslatára. Végül is kisebb erőfeszítés árán ott álltunk Zsidóvár fákkal körülvett félköríves várfala alatt.

A történészek adatai szerint a környék földesúri családja, a Csákyak emeltették, első fennmaradt okleveles említése 1320-ból való. Később a szörényi bán, majd a temesi ispán honorbirtokához tartozott, vagyis a királyi tisztségviselők fizetés gyanánt megkapták a hozzá tartozó váruradalom jobbágyfalvainak adóit. A töröknek sikerült elfoglalnia, tornyára kitűzték a lófarkas boncsokot. Falai között megfordult Evlija Cselebi török világutazó is. Az oszmán uralomnak 1691-ben Antonio császári ezredes vetett véget, akinek zsoldosai elfoglalták. A karlócai békekötés elrendelte a lerombolását. Az utolsó adat róla 1739-ből való, amikor a várrom falai közé befészkelt rablóbandát a katonaság kifüstölte, agyonlőve ötven haramiát. A végleg romba dőlt erősséget újra birtokába vette a természet, fák és bokrok nőtték be udvarát. Az 1970-es években végzett régészeti feltárás által vált ismertté az alaprajza, építéstörténete. Néhány esztendeje egy lelkes csapat ízléses információs táblákkal és kiépített erdei úttal segítette elő a kirándulók számára a megközelítését. Sajnos a helyszíni tapasztalatok szerint már hanyagolják a bozót irtását, amely ismét hatalmasra megnőtt.

Második megostromlandó várunknak Sebesrom {ro: Turnu Ruieni} község határában egy messziről látható 420 méter magas hegycsúcsot koronázó Sebestornyot választottuk ki.

Bár elsőre közelinek tűnt a hívogató építmény, de oda csak jó órányi, egyre nagyobb erőfeszítést jelentő kaptató után sikerült feljutnunk. A forró nyári kánikulában jól esett beállni a gigantikus méretű kőtorony árnyékába hűsölni. Majd magunkhoz térve körbejártuk a sarkain támpillérekkel tagolt, több emeletes tornyot. Megdöbbentem az egyik oldalán tátongó hatalmas kiromlástól, amely egészen a talajig teljesen elpusztította a vaskos kőfalakat. Vajon mennyi lőpor kellett eme robbantáshoz? – tűnődtem, miközben fényképezőgépem lencséjébe vettem az egyes részleteket. Sebestorony keletkezését a régebbi vélekedés egészen a rómaiak idejéig vezette vissza, a helyi hagyomány szerint már Ovidius költő is megpihent itt száműzetése felé tartva. Korunk szakemberei szerint viszont egy közeli római épület köveit is felhasználva talán a XIV. században emeltette a vidék földesúri családja, lakótoronyként használva. A mohácsi vész idejében Perényi Péter erdélyi vajda kibővítette egy felső szinttel, talán ott ágyúállásokat kialakítva. Pusztulásának részleteit és időpontját nem ismerjük, nem találtak róla feljegyzéseket a török háborúk idejéből. Ha renoválnák a monumentális épületet, remek kilátóhelyet nyerhetne vele ez a vidék, hiszen pazar a panoráma mindenfelé!

A kelet felé vezető országút egyre magasabb hegyek közé kanyarodott, hogy végül a csúcspontot jelentő erdélyi Vaskapu-szorosba érjünk. A hagyomány szerint az itt lévő Zajkány {ro: Zeicani} falunál győzte le Hunyadi János erdélyi vajda az öt nappal előbb még a marosszentimrei ütközetben győztes Mezid török bég hatalmas hadát. Az Osztrák-Magyar Monarchia idejében Hunyad vármegye elöljárósága négy méter magasságú vasbuzogánnyal állított emléket a hősöknek. Újabban már vitatják, hogy valóban itt vívták volna a véres viadalt, az igazság felderítéséhez csatatér kutatásokat {fémkeresős és régészeti ásatásokat} kellene folytatni.

Gépjárműveinkkel rövidesen lefékeztünk Várhely {ro: Sarmizegetusa} településen, ahol majdnem 2000 esztendővel ezelőtt hatalmas római város emelkedett.

A régi történet szerint Krisztus után a 106. esztendőben a római légiók nagy csatákban legyőzték Decebál dák királyt, akinek levágott fejét Rómában közszemlére tették. A diadalittas rómaiak a saját életformájuknak megfelelő települést építettek fel ezen a területen, ezt téve meg Dácia tartomány fővárosának. Itt éltek a legfontosabb katonai és gazdasági vezetők, a lakosság szórakoztatására még hatalmas amfiteátrumot is felhúztak. Miközben barátaimmal járkáltunk a részben kiásott és állagmegóvott antik falak között, magunk elé képzeltük a régi emberek életét, ahogyan ők is sétáltak a Fórum oszlopsorai között vagy éppen teli torokból bíztatták a gladiátorokat élet-halál harcuk során.

Pénteki utunkat a Hátszeg {ro: Hateg} városában előre lefoglalt kényelmes panzióban fejeztük be, ahol lemosva az út porát a finom vacsora után még késő éjszakáig beszélgettünk az élményeink hatása alatt.

Szombat reggel, érezve még lábainkban az előző napi fárasztó hegymászásokat, autóinkkal a közeli Őraljaboldogfalva {ro: Santa-Maria Orlea} településre utaztunk, ahol szerencsénkre éppen a gondnok a virágokat locsolta az ősrégi templom kertjében.

Így tárt kapura leltünk, hogy megcsodálhassuk a sok száz esztendős freskókat az egyházi épület szentélyében. Egy régi magyar templom, ahonnét lassan elfogynak a magyar hívek – tűnődtem el a világ változásán, miközben bebarangoltuk a patinás falakat, felkapaszkodva még a harangtoronyba is. A kőfallal kerített temető egyik régi sírkövének feliratából kivehettük, hogy az elhunyt fiatalember az első világháborúban 1915-ben esett el a lengyelországi Lublin városánál vívott harcokban, holttestét édesanyja hozatta haza szülőföldjére.

Továbbhaladtunk egészen Felsőszálláspatak {ro: Salasu de Sus} falváig, ahol az országút szélén, fákkal és bokrokkal benőve omladozik egy régi udvarház. A korabeli feljegyzések az ilyen, a váraknál kevésbé megerősített nemesi lakóhelyeket „castellum” {kastély} néven írták le. A középkorban emelt épületben több nemesi família lakta az évszázadok során, mígnem Mara Izsák kuruc-párti földesúrtól a Rákóczi-szabadságharc idejében Tige császári generális ostrommal elfoglalta és a benne védekező felkelőket legyilkolta. Azóta egyre romosabb állapotban búsladoznak a viharvert falak, területét benőtte az erdő.

A következő község Malajesd {ro: Malaiesti} újabb látnivalót kínált nekünk.

A faluszéli parkolótól hatalmas tábla mutatta a középkori vár felé vezető frissen elkészített utat. Tízpercnyi sétával már ott álmélkodhattunk a restaurált erősség kicsiny dombjánál. Újabb tábla felvilágosított minket, hogy a romot európai uniós támogatással újították fel. Egy vaskos lakótornyot vett körbe bástyás kőfal, ez utóbbiból csak egy részlet maradt meg, ezeket hozták jó karba. Malajesd váráról keveset tudni, valószínűleg a Szerecsen földesúri família emeltethette a XV. század során. Itt lakott a birtokos és családja, szolgaszemélyzettel körülvéve, az élelmiszereket és adókat a várhoz tartozó birtok alávetett népessége volt köteles beszolgáltatni. Hogy mikor dőlt romba az erődítmény, arról sem maradt fenn korabeli adat. Ha valaki arrafelé varangol a kedves Olvasók közül, érdemes felkeresni ezt a könnyen megközelíthető műemléket. Sajnos a toronyba nem tudtunk bemenni, mert a nyitvatartási idő ellenére ajtaját zárva találtuk.

Néhány perces utazással jutottunk el Pestera településre, amelynek neve magyarra fordítva barlangot jelent.

Hogy itt mit kerestünk? Nem fogják elhinni, de egy barlangot! Eltévelyedésünkből előbb egy ablakon kíváncsian kikönyöklő néni, majd másik asszony, aztán információs táblák, de leginkább egy bottal járó, de aztán megtáltosodó bácsika segített ki, hogy végül ott álljunk a völgybeli patak hatalmas sziklabarlangjának bejáratánál. Az ott felállított tábla szerint „Pestera Gura Cetatii” ami talán „barlangvár szája” néven fordítható le. Tehát egykoron a barlangot menedékhelyül használták a fegyveres rablók ellenében életüket és vagyonukat féltő helyi emberek. A csúszós sziklák lábánál folydogáló barlangi patak kövein bemerészkedtünk a rövidesen koromsötétbe burkolózó belső üregbe, ahol mobiltelefonnal és fényképezőgépeink vakuinak villantásaival próbáltunk tájékozódni. Őszintén örültem, amikor ismét a friss levegőre kijutottam, belőlem sem lenne elégedett barlanglakó.

Ötperces megállót jelentett Fehérvíz {ro: Rau Alb} község középkori református templomának körbejárása, amely napjainkra fedél nélkül, romosan, bozóttal benőve búsong. Tornyán még ott az 1838-ban faragott kőtábla, miszerint akkor újjáépítették Bajesdi Koszta László volt udvarbíró adományából. Vajon mi lesz a sorsa ennek a „magyar időkre” emlékeztető műemléknek?

Autóinkat a 66-os főútra kormányozva, délkeleti irányba indultunk el a hatalmas hegyek ölelésében.

Az egyik parkolóból gyalogszerrel alig 10 percnyi kapaszkodó után érhettük el a kör alaprajzú, vaskos falában lőrésekkel tagolt Krivádia {ro: Turnul Crivadia} erődítményét. Nem a tipikus középkori várak közé tartozik, hiszen nem földesúri családnak adott biztonságos lakóhelyet. A korabeli írások szerint 1528-ban Perényi Péter erdélyi vajda építette, hogy az ott elhelyezett fegyveres őrséggel a havasalföldi kereskedőket megvámolhassa. Ez ellen a Hunyad megyei lakosság tiltakozást jelentett be, ezért Habsburg I. Ferdinánd magyar király megtiltotta a jogtalan vámszedést. Egyéb adat nem maradt róla, így nem ismeretes, hogy meddig őrködtek falai között és mikor dőlt romba. A közeli völgyhídról félelmetes mélységbe tekinthetünk le.

Alig néhány kilométert autózva tovább elérkeztünk egy olyan helyszínre, amelyet életem hátralévő részében nem fogok elfelejteni, de szerintem a társaim sem.

Ugyanis a Véka-szurdok {ro: Cheile Banitei} sebes vizű patakjában gázolni, miközben a víz erejétől kivájt sziklaformákat csodáltuk, az egyszerűen felejthetetlen, megunhatatlan csodája a természetnek! A vadregényes hegyi környezet mindig más és más arcát mutatta meg nekünk, ujjongva fedeztük fel a vízi világot. Az eleinte jéghidegnek tűnő patak idővel „gyermekpancsolóvá” melegedett a számunkra, bár lehetséges, hogy az átélt élmények miatt éreztük annak. Ha tanácsolhatom a kedves Olvasónak, vegye fel a bakancslistájára a Véka-szurdok patakjában való végigsétálást, amelyhez erősebb strandcipőt vagy szandált ajánlatos vinni.

Ugyanilyen meghatározó élményként tudom jellemezni a közeli Bóli-barlang {ro: Pestera Bolii} felkeresését is, amely belépőjegy vásárlása ellenében látogatható.

Előbb egy hosszú lépcsősoron le kell menni a patakvölgybe, ahol a sebesen áramló víz a 10 méter magas és 20 méter szélességű barlangnyílásba folyik befelé. Itt a szépen kialakított útvonalon végigsétálva az érdeklődők szemügyre vehetik a barlang egyes részleteit, természeti képződményeit. A patak felett több fahidat és függőhidat hoztak létre, amelyek segítségével egészen a koromsötét belső üregekig hatolhatunk. Kis fénysugár azért megcsillan a végén, de oda már a patak vize miatt nem juthattunk el. Az eddigi ismereteink szerint a látványos barlang nevét a Balia családról kapta, akinek birtokai itt terültek el Luxemburgi Zsigmond király korában a XV. században. A természet eme csodáját felkereste annak idején Habsburg II. József, a „kalapos király”, de „Abafi” című történelmi regényében szerepeltette Jósika Miklós író is, mint rablók barlangját.

Hát ezen a napon is sikerült alaposan feltöltődni élményekkel – sóhajtottunk nagy fáradtan, amikor visszatértünk a hátszegi panzió kényelmébe, hogy elfogyasszuk jól megérdemelt vacsoránkat és belezuhanjunk ágyunkba.

Vasárnap elbúcsúztunk a nekünk kétnapi szállást adó hátszegi panziótól.

Konvojunkat délnyugat felé irányítottuk, a szélvédőn keresztül egyre óriásibbá, gigantikusabbá nőtt Retyezát {ro: Retezat} hegység felé vettük. Itt az óriási hegyek előterében bújik meg Malomvízszuszény {ro: Suseni} kicsiny települése. Előbb a sok évszázados templomát vettük szemügyre, majd nekivágtunk a túloldali, a függőleges sziklacsúcsot koronázó Kolcvár {ro: Colt} meghódításának.

A jelzett hegyi ösvény eleinte enyhe emelkedője idővel durva kaptatóvá vadult, ahogy ezt leküzdve kijussunk az eredeti szekérútra, amely valószínűleg sokkal nagyobb távolságból éri el a középkori várromot. Kolcvár legrégibb épületét a XIV. század derekán emelt lakótorony jelentette, amelyben a Kendeffy földesúri család élt. Valószínűleg a XVI. század elején bővítették ki, majd a tűzfegyverek elterjedése után a legjobban megközelíthető hegygerinc felől két bástyával modernizálták. Ezek egyike még mindig állja az évszázadok viharait, míg a másik már romba dőlt. A Magyar Királyságot romlásba döntő török hódítók ide is eljutottak, az egykorú írások szerint sikerült bevenniük a hegyi sasfészket, ahonnét többek között örökös rabságba hurcolták a Kendeffy uraságot. Valamikor a XVII. század végén hagyták sorsára az épületet, amely azóta gazdátlanul pusztul, az időjárás könyörtelen vasfoga egyre nagyobb darabokat omlasztva le róla.

Még fent csodáltuk a várrom építészeti részleteit, amikor hangos durranásra lettünk figyelmesek. Nem valószínű, hogy a törökök lőttek volna – töprengtünk -, inkább mennydörgésre fogtuk a dolgot, amit megerősített egyik csapattagunk, mutatva okos telefonján a viharrá fokozódó időjárási helyzetet. Akkor futás, igyekezzünk le a kocsikhoz! Bizony jól tettük, hiszen leérve hamarosan már nem győzte járművünk ablaktörlője letakarítani az egyre nagyobb cseppekben hulló esőt. Már elértük a következő célpontunkat, de még mindig vigasztalanul verte autóinkat az eső. Végül csak megkímélt minket a természet ereje, a nyári vihar másfelé vette vonult el. Így kiszállhattunk Demsus {ro: Densus} településnek temetőjénél, ahol a világhírű Szent Miklós-templomot tekintettük meg.

Legkorábbi részletét a négyzet alakú, pillérekkel tagolt, kicsiny félkörös szentélyű szakrális építményt a XIII. századra datálják a szakemberek. Létrehozásához a közeli Várhely {ro: Sarmizegetusa} ókori római városának, Ulpia Traiana faragott köveit is felhasználták, így a jó megfigyelő észrevehet a templom falában római szarkofág tetejét, útjelző mérföldkőt is. A XV. században kibővítették a kicsiny egyházat. Falait freskókkal díszítették, amelyeket 1556 után lemeszeltek, amikor a falu közössége áttért a református hitre. Az új vallás magyar hívei idővel kihaltak, így átvették az egyházat a román ortodox vallás követői. Ott jártunkkor éppen temetést tartottak, a helyi szokás szerint az arra járókat a halotti tor részeként megajándékozták egy kis elemózsiával. Nekünk is jó szívvel adtak, köszönjük szépen. Adjon az Úr békességet az elhunytnak.

A főúton található Zeykfalva {ro: Strei}, amelynek ősrégi egyháza nagy viták kereszttüzében áll a magyar és román művészettörténészek között. Nem az én tisztem, hogy ennek igazát eldöntsem vagyis, hogy melyik nép hozta létre ezt a csodálatos épületet? De annyit bátran leírhatok, hogy érdemes felkeresni, hiszen a valószínűleg a XIII. században keletkezett szakrális épület falába szintén belehelyeztek a közeli római romokból ide szekerezett faragott köveket. Be nem jutottunk – hétfőtől pntekig 9-17 óra közt látogatható, mi vasárnap voltunk -, de szentélyének falfestményei bizánci és részben korai gótikus stílust mutatnak. Déli oldalához a Zeyk földesúri család 1724-ben református templomot emeltetett, de ez napjainkra az alapokig lepusztult. Napjainkban már ortodox templomként használják e szép templomot.

Az áldott Nap ismét előbújt mire elértük Hunyad {ro: Hunaidora} városát, ahol az örökbecsű Mikszáth Kálmán által a „várak királyának” nevezett, méltán ország-világ közönsége előtt híres nevezetes épületet látogattuk meg. Talán még felrémlik mindenki előtt az általános iskolai történelemóra, amin tanították nekünk, hogy Luxemburgi Zsigmond király 1409-ben adományozta oda a birtokot Vajk előkelőnek. Az ő egyik fia, János akit a családi birtokról a magyar nemesek korabeli szokása szerint „Hunyadinak” neveztek ért el a királyi tisztségek ranglétráján fokozatosan kapaszkodva olyan gazdagságot és hírnevet, amely egész Európában ismertté tette. Előbb szörényi bánként, majd erdélyi vajdaként, végül a Magyar Királyság gubernátora, vagyis kormányzója révén az életét tette fel az országának népét megnyomorító, meghódítani szándékozó török elleni harcra. Több nagy hadjáratot vezetett ellenük, végül az 1456-os nándorfehérvári ostrom idejében aratott győzelmet II. Mohamed török szultán ármádiájával szemben. Kisebb fiúgyermeke pedig Hunyadi Mátyás király néven írta be nevét a magyarság történelemkönyvébe. Miközben fejemben kavarognak ezek a régi események, a barátaim társaságában végigbarangolom az erősség lovagtermét, zegzugos lépcsőit és folyosóit, kitekintek lőrésein, belenézek mély várkútjának sötét víztükrébe. Nem is tudom szavakba, mondatokba önteni, hogy milyen érzések fogják el a szívemet a patinás falak között járva, a dicsőséges Hunyadi János és Mátyás nyomdokain. Ezt a várat látni kell mindenkinek!

Vártúra után édes a pihenés! – fordítottam ki a régi mondást. De tényleg így van, hiszen amikor elfoglaltuk a hunyadi szállásunkat, rögtön sürögni-forogni kezdtünk a kis konyhában. Beindult a sütögetés, az imádnivaló mics {magyar jelentése: picike} sercegve sült a tábori konyhánknak használt grillsütőben. Felkerült az asztalra még sült csirke, különféle savanyúságok és persze az étel „leúsztatására” való italok sokasága. Kipróbáltunk egy koktélt, amely narancsléből, vörösborból és vodkából adott jellegzetes színkombinációt, elnevezve az italt Benito koktélnak ( eredeti neve: Mussolini-koktél) . Még sokáig beszélgettünk a panzió udvarán, hiszen oly sok élménnyel lettünk ismételten gazdagabbak.

A negyedik nap reggelén már rutinosan pakoltunk össze, majd elautóztunk Arany {ro: Uroi} községbe, ahol részben már lakóházakkal beépítve egy középkori vár kőfalát vehettük szemügyre.

Ennél sokkal nagyobb élmény jelentett „magos Déva vára” {ro: Deva}, ahová villámsebességgel repített a felvonó.

A szépen restaurált műemlékben bolyongtunk, hogy aztán autóinkba beülve ismét több száz kilométert suhanjunk hazafelé.

Szöveg: Szatmári Tamás
fotó: NV, karako, vigi, Erik, Lajos
szerk: Ida