Szatmári Tamás: Feltárulnak Szádvár ódon falai 

Grandiózus munka vette kezdetét idén június 18-tól az Aggteleki-karszt egyik sziklaplatóját koronázó középkori várromban, Szádvárban.

A Nemzeti Vár- és Kastélyprogram keretén belül szervezett helyreállítást természetesen előbb a műemlék egyes épületrészeinek a hatalmas törmelék halom alóli kiszabadítása kellett, hogy megelőzze. Ebben ajánlotta fel segítségét a Szádvárért Baráti Kör tagsága, amelynek 2006 óta elhatározott célja az egykori legendás Bebek-vár megóvása az utókor kirándulói számára. Ezért a már hagyománnyá vált Vármentő Napok közül a 11. számút úgy hirdettük meg, hogy mind az SZBK tagsága, mind a felhívásunkra érkező lelkes önkéntesek a kijelölt célok érdekében vethessék be erőiket.  

Vasárnap estére benépesült a Szögliget községtől északra megbújó Ménes-patak völgye, autók sokasága gördült be a Szalamandra-turistaház udvarára. Ugyanis itt jelöltük meg a találkozóhelyet, itt rendeztük be szállásunkat egy egész hétre. A régi várbarátok örömmel üdvözölték egymást, míg az újakat kíváncsian méregettük és segítettünk nekik az elhelyezkedésben. Estére a nemes hagyománnyá vált szalonnasütés közben már baráti kapcsolatok kezdetének lehettünk tanúi.  

„Minden kezdet nehéz!” – tartja a mondás, ez pedig a szádvári vármentőknél fokozottan igaz. Ugyanis hétfőn reggel kellett a sok-sok csákányt, lapátot, ásót, gereblyét, rostát és még ki tudja miféle szerszámot felcipelni nekünk a 460 méter magas Várhegy csúcsára. Miközben izzadtunk a nehéz teher alatt, küzdve a szerpentinút kanyarulataival és meredekségével, bizonyára sokan megátkoztuk, hogy pont ilyen vármentő hobbira adtuk a fejünket. De amikor végre felértünk a sziklaplatóra, ledobtuk a „púpjainkat”, kissé levegőhöz jutottunk, akkor bizony már felsóhajthattunk: ez a látvány bizony minden keserves nehézséget megér! Mert ha körbenéztünk, akkor patinás kőfalak és vadregényes hegycsúcsok karéja fogadott minket.  

A beérkező vármentőket Gál Viktor és Bárdos Nándor régészek üdvözölték, akik a miskolci Herman Ottó Múzeum szakembereiként irányítják a várromban zajló munkálatokat. Mindenkivel ismertették a munkavédelmi előírásokat, amelyek megértését és tudomásulvételét az aláírásunkkal hitelesítettük. Majd beosztottak minket a műemlék egyes helyszínein kijelölt régészeti szelvényekbe. Jómagam a Várhegy északi oldalán emelkedő, a korabeli dokumentumokban „Csigának” nevezett teherfelvonó épületéhez kerültem. Társaimmal együtt feladatul a vaskos kőfal leromlott falszakaszának a megkutatását jelölték ki. Alaposan küzdöttünk az elemekkel, gondolok itt a nagyméretű kövek, tengernyi törmelék halom, kígyóhosszúságú gyökerekből álló talajjal. Folyamatos egyensúlyozást kívánt az igen meredek hegyoldal is, ezen dolgozni nem egyszerű feladatot jelentett. De azért szépen haladtunk, lelkesedésünk egész nap kitartott. Délután aztán fáradtan levonultunk szállásunkra, ahol a régmúlt idők romvárának koszrétegét lemostuk magunkról. Az ízletes vacsora közben már mindenki vidáman mesélte az élményeit, napi várbeli kalandjait a többieknek.

Régi hagyományt jelent a Szádvárért Baráti Kör tagságának, hogy a nehéz fizikai munkáért cserében esténkét előadókat hívunk meg. Az első illusztris vendég Titton Viktória régész volt, aki a füleki várat mutatta be nekünk. Kapcsolódási pontot jelentett Szádvár felé, hogy a mohácsi vész utáni belháborús időszakban mind Füleket, mind Szádvárt a Bebek főnemesi család tartotta birtokában. A füleki erődítményben is rendszeresen hajtanak végre feltárásokat, így ismerve meg minél több részletet a históriájából.  

A keddi napon már jelentkeztek fárasztó munkánk első gyümölcsei, a tárgyi leletek. Legnagyobb részét a csontok jelentették, jelezve, hogy a régi várbeliek nem vegetáriánusok, hanem húsevők voltak. De kellett is az erő azokhoz a viharos évszázadokhoz! Az egykori fűtőberendezésekre, a cserépkályhákra emlékeztetve is rengeteg kerámia darabka látott napvilágot.

Nekem leginkább egy zöld mázas tetszett, amelyen egy férfi karja látható cikkcakkos ingben. Ezt elneveztük „Heroldnak” vagyis annak a személynek, aki a lovagi tornák idején címerükkel együtt bemutatta a felvonuló bajvívókat. De ugyanígy megörültünk például egy kardtok vasból készült szegélyének is. Numizmatikai hobbival megáldva pedig nekem személyesen a szép számmal előkerült régi pénzek okoztak szívtáji boldogságot. Persze ilyenkor még a földből frissen előbújva a legtöbbjét vastag koszréteg fedi, így beazonosításuk csak a múzeumi restaurálás után lehetséges. De azért a tornai várbarátok által kirostált kettő érméről – nagy köszönet illesse ezért a tornaiakat! – egyből megállapíthattam, hogy Szapolyai János király pénzei a mohácsi vész utáni korszakból. Az érmék pontos megismerése igen fontos az adott réteg korszakának megállapításához.  

Déltájban üdvrivalgás közepette megérkezett hozzánk Szádvár szakácsa, Szabó Miklós és hű kísérője Csiga bácsi. Szorgoskodásuk által hamarosan sercegni kezdtek a nagyméretű serpenyőbe helyezett „szádvári kelgyók” és a „legendás sajtos-füstös lángosok”. A hegyi levegőn a munkában kifáradt vármentőink körbeállva figyelték a végeredmény megszületését. Hamarosan már minden éhes száj megkóstolhatta a remekbe sült ételeket. Nagyon szépen köszönjük a várbeli vendéglátást!

Késő délután újonnan megismert barátainkat elkalauzoltuk a Szögliget községben kialakított Vármúzeumba, ahol a restaurált tárgyak közül állítottak ki jó néhányat. Hát, íme, ezért izzadunk mi naphosszat a várromban, hogy most gyönyörködhessünk ezekben régmúlt idők embereinek emléket állító tárgyakban. A kiállítás megtekintése után kissé megpihentünk a nemrégiben felavatott Patócsy Zsófia szobor előtti parkban, majd megnéztük a Tájházban lévő vármakettet is.

A napi fizikai munka után jól esően ereszkedtünk a Szalamandra-turistaház ebédlőinek székeibe, hogy végignézzük Mordovin Maxim régész előadását a csábrági vár feltárásáról.

A későbbiekben Rózsa Sándor beszélt az Aggteleki Nemzeti Parkról, Surovec Róbert pedig a testvérvárunk, Torna erősségének a megmentéséről.

A színvonalas előadások utolsó eseményét pedig tagtársunk Nagy Gábor bemutatója jelentette Szerencs egykor sok történelmi vihart látott végvárának rekonstrukciójáról.  

Ami az időjárást illeti, nagy szerencsénkre egész héten pompásat fogtunk ki. Sőt már túl rekkenőnek is írhatnám, hiszen az afrikai hőségben még nehezebb dolgot jelentett a vármentés. Ezért örömmel vettük, amikor egy alkalommal bő fél órán át zuhogott a nyári zápor reánk. Az egykori Bebek-vár mindennap okozott egy-két meglepetést nekünk, sorra ajándékozott minket tárgyi leletekkel.

Jómagam például egy állati fognak néztem először a földből kikandikáló kettős bütyköt, amit azonban kihúzva a törmelékből, kiderült, hogy egy szöghúzó véggel ellátott kalapácsot kell benne tisztelni. Vagy éppen a régen élt várbeliek zenei életére adott támpontot egy doromb fellelése. Már sohasem fog kiderülni, ki játszhatott ezen a hangszeren! Lassan elérkezett a XI. Vármentő Hét vége, sorra elbúcsúztak tőlünk régi és új barátaink.

Az én társaságom elhatározta, hogy a szombati napon felkeresi a Kurityán község határában romladozó pálos kolostort, majd a délutánt országunk egyik legkisebb falvában, Tornabarakonyban megrendezett népművészeti fesztiválon tölti.

Ezzel az eseménnyel a szívemben indultam hazafelé, számolva, hogy még hányat kell aludni az októberi találkozásig? Mert mindannyian megfogadtuk, hogy ismét eljövünk Szádvár megóvására! 

Szöveg és fotók: Szatmári Tamás  

Szerk.: SzBK