Tokár László: Kirándulás a Csigához, és újabb séta a Csigához

2014 már jó régen volt, és ideje, hogy egy új beszámolót készítsek. A tavaszi vármentő hetet megtréfálta az időjárás. A hegyen a munkákat elmosta az eső, aki kalandra vágyott, az mégis neki vágott a hegynek. Amit még érdemes tudni, a várhegy nem csak szép tud lenni nekünk, de félelmetes is, ezért óvatosságból nem vártuk meg a vihart és a korábban kitűzött közgyűlésünk után másnap hazafelé indultunk, hogy a távol lakók is biztonságban haza térhessenek. (Jó tudni, hogy a vihar az erdőben néha tövestől töri ki a fákat, és gyakran kell a kiránduló utakat is megtisztítani a kidőlt fáktól.)

Annyi még belefért a programba, hogy emlékezetesek legyenek ezek a napok is. Első napon én egyedül érkeztem a várhoz. Az erdőben, a „hordónál” szoktunk gyülekezni, meglepetés ért, mert nem voltak kocsik. Gondoltam, barátaim az előkészítő megbeszéléseken, a vár környékének megismerését is napirendre vették, ezért más utat választottak, elmentek a Csigához, és szétnéznek a várkert körül is. Én gyalog indultam utánuk, a Középkori úton, ami a várhoz és a Csigához is vezet. Ahol a tanösvényt elértem, onnan Észak felé vettem az irányt, hogy a Csiga felé vezető útra térjek.

Elértem a várkert sarkába épített pihenőhelyet, és folytattam az utat az erdőszélén. Arra számítottam, hogy már megelőztek, de sajnos egyedül érkeztem meg a csigához.
Az eső vigasztalanul esett. Készítettem videót is, ezeket is felteszem, a beszámolóhoz. Ezután meredek elhatározást tettem. A Csigától megyek fel a a várba! Tudtam, hogy nagy élmény lesz, de ez valóban minden várakozásomat felülmúlta, akkora erőfeszítésembe telt. Majdnem háromnegyed óra kellett az úthoz. Az esőtől síkos emelkedőn lehetetlen volt még kapaszkodva is felmászni. Azt a taktikát választottam, hogy a szekercével bemélyedéseket vágtam, hogy ne csússzak vissza. Még így is csak térdelve, csúszva-mászva lehetett haladni. Sajnos, a botom gondolt egyet és vissza csúszott a csigáig. Én arra gondoltam, történjen bármi, itt fogok felmenni. Kezdhettem majdnem elölről az utat.

Nagy nehezen feljutottam, és láss csodát, egy lelkes csapat velem egy időben érkezett meg.

Nagy öröm volt újra találkozni. Volt, aki a Csiga útvonalát választotta és ők is megérkeztek utánam. Fényképezés, videózás után elindultunk lefelé, közben csatlakozott hozzánk egy kutyus is, aki máskor is elkíséri a kirándulókat, ha kedve tartja.. Az eső továbbra is vigasztalanul esett, a kutyus is megunta a hegyet és elment, a falu előtt értük utol, lehet, hogy ő rövidebb utat választott, mert mi kicsi kerülővel mentünk le.

Másnap még egyszer felmentünk a hegyre, én a szerszámokért, mások pedig fényképezni. A hegyen ekkor kicsit jobb idő volt, de szokatlan volt a mozdulatlan levegő, vörös riasztás volt érvényben és akik messzebb laknak, már elindultak az ország másik végébe.

Lefelé egy harkály kopogtatta az út menti fákat. Jut eszembe, ez rosszat is jelenthet. Ugyanis a fák, ha valamiért megbetegednek, korhadni kezdenek, akkor jár rá a harkály és lakmározik a kéreg alatt megbújó hernyókból. A néhány éve még álló fák, már kidőlve korhadnak az útmentén, ahol felfedeztem rajtuk a kivájt lyukakat. Ilyen gondolatokkal hagytam el az erdőt, mert ezekre is folyamatosan figyelni kell.

Én nem számítottam rá, hogy hamarosan visszatérek ide, de a sors mégis közbeszólt. A baráti kört meghívták egy szakmai beszélgetésre, és engem kértek meg, hogy legyek jelen, ha el tudok menni velük a várba. Ezt örömmel vállaltam.

Szerencsés vagyok, hogy ilyen gyakran eljöhetek, hiszen minden látogatás újabb meglepetést tartogat, ez sem múlt el nélküle. A Várkerttől indult a csoportunk, igen gyönyörű verőfényes májusi napon. A várkertet már selymes fű borította, virított a kék nefelejcs, röpködtek a lepkék és a méhek, énekeltek a madarak. Az ember úgy érezte, hogy le kell heveredni ebbe a csodába! A fák eleven zöldbe borultak, de a Csigához jöttünk! Megtekinteni, hogyan fogjunk a feltárásába. Kívül-belül körbejártuk, majd a múltkori mutatvány következett. Elindultunk fel a várba, a fiatalokat előre engedtem, nehogy én legyek a vesztük, ha visszacsúszok.

A mászás most könnyen ment, néha még az általam vésett lyukakat is megtaláltam. Szerencsére már nem volt sár, és módomban állt kicsit körülnézni, sőt, meditálni. Hányszor szállítottak ezen a lejtőn vizet, fát, élelmet, építőanyagot?

Már az út felén is feljebb értem, amikor olyan történt, mintha álmodnék… amikor a sziklába vésett szabályos lépcsőfokokhoz értem!… Mit vétettem, fordultam az Úrhoz? Ő sem válaszol!… Ez hogy került ide?… Kicserélték a hegyet?… Ez nem lehet igaz! Ámultam-bámultam örömömben, odavissza lépegettem rajta, álmodok-e, vagy igaz? Sajnos, mivel piszkos volt a kezem, nem fényképeztem le. Nagy hiba volt, mert szerintem még valaki eltünteti, mire megint kijutunk ide!

A Baráti Kör honlapján 2010-ben írt bejegyzés szerint birtokunkba került egy rézmetszet, úgy 1690-ből, amelyen a várat északi oldalról ábrázolja a mester. Ezen a Csiga mellett gyalogosan közlekedő embereket ábrázolnak, egy a Csiga mellett elhaladó úton. Az út felső vége a felvonó vonalába torkollik a képen, körülbelül ott, ahol a lépcsőfokok előkerültek. Ha megadatik a sorstól, akkor szeretném megtudni az igazságot! A művészet erejével képes lehetett–e valaki több száz év távlatából üzenni? Ott van-e az út, esetleg a lépcső folytatódik-e lefelé? Ez szenzációs lenne! Büszkék lehetnénk egy remekbe szabott, praktikus műremekre, amivel elődeink megmutatták kitartásukat, ügyességüket, leleményességüket. Az a három lépcsőfok azonban így magában is egy csoda!

Fent a várban megszemléltük és megtárgyaltuk vagy inkább a szakembereink megbeszélték milyen lehetőségek vannak a vár jövőjét illetően. Arról hamarosan bővebb információk kerülnek napvilágra, még úgy is, hogy eljöttök a következő augusztusi vármentésre!

A várból lefelé haladva találkoztunk a következő rendezvény szervezőivel. A Szádvári Ordasok készülnek a várban egy hagyományteremtő íjász versenyt rendezni. Sok sikert kívánva nekik, még betértünk a Holló Vendégházba, ahol egy kávé mellett beszéltük meg az élményeinket.

Viszontlátásra Szádváron!

Szerk: SzBK