Felhőbe hanyatlott a szádvári rom

Nagybecsű költőnk, Arany János sorait kell kissé átértelmezve adnom a XXIII. Vármentő Napok címének, ha az időjárást szeretném jellemezni. Ugyanis amikor péntek délután elértem Szögliget község déli határába, a vadregényes hegyek körül esőfelhők kavarogtak, köd ülte meg a tájat.

De minket, harcedzett vármentőket ez nem izgatott, inkább örültünk egymás látásának, a sorra érkező ismert vagy éppen még újonc, tehát ismeretlen arcoknak.

Hamarosan egy kisbusz vontatta utánfutó jelent meg az alaptáborul szolgáló Majorság nevezetű falusi vendégszállás udvarán, amivel a vármentők derékhada megérkezett, a győri diákok. Az esti vacsora elfogyasztásával megerősítettük testünket a következő napi vármentés fáradalmainak kivédésére, majd még sokáig beszélgettünk az asztal és az azon sorakozók mellett.

Szombat reggel a Várhegy lábáig, helyi szóval érve „a hordóig” gépjárművekkel jutottunk el, majd innen tovább már a saját lábunkon, cipelve a vármentés legfőbb szerszámait, a göller- ollókat. A már ezerszer megátkozott „ördögszántásokat” leküzdve érkeztünk fel Szádvár középkori romvárának udvarára. Rövid balesetvédelmi oktatás után csatárláncba álltunk, hogy felvegyük a küzdelmet a gazul felnőtt gazzal, bokrok tömkelegével. Hadicélunkat elsősorban a déli hegyoldal megtisztítása jelentette, hiszen itt érkeznek fel a kirándulók a legendás Bebek-várba, hadd lássák, hogy milyen szépen gondozzák annak környezetét, és a napfény miatt rendszerint itt a legélénkebb a növényi növekedés.

Bizony a meredek hegyoldalon, egyensúlyozva a romos várfalakról lehullott kövek tengerében nem egyszerű még metszegetni a rengeteg gizgaz tövét is. Persze támadásunkra a vadrózsabokrok kellemetlen szúrásokkal védekeztek, belénk kapaszkodva ezernyi tövisükkel. Azért jó kedvünket nem vesztettük el, vidáman, viccelődve teltek-múltak az órák.

Déltájban érkezett hozzánk a jó hír, miszerint Szádvár szakácsa, Szabó Miklós már a Várkert széléhez érkezett. Nosza, megindultunk a segítségére, hogy felhozzuk a várkonyha kellékeit. Hamarosan már sercegett is az étolaj, amiben vidáman úszkáltak a sülő lángosok. A győri diákok közül néhány leányzó is vállalkozott, hogy kipróbálja magát a lángosgyúrás mesterségében. Szabó Miklósnak ismét nagyon nagy köszönettel tartozunk, hogy az örökké éhes vármentők gyomrát megtöltötte a legendás „sajtos-füstös” lángosával és a ’szádvári kelgyóval”. Desszertként pedig dobos- és gyümölcstorta következett!

Eme felséges ebéd elfogyasztása után tovább folytattuk a bozótirtást egészen addig, amíg a középkori várrom területét teljesen birtokába nem vette az átláthatatlan ködpára és eső. Ekkor döntöttünk úgy, hogy mára befejeztük, levonulhat a csapat.
Leérkezve rövid közgyűlés keretében új tagot választottunk sorainkba, Homonnay Ádám személyében, aki eddig rendszeres segítője volt erőfeszítéseinknek. Nagy örömmel üdvözöljük tagjaink körében! Este aztán ismét finom vacsora és utána hosszú buli következett.

Vasárnap reggel meghívtunk minden részvevőt, hogy nézzük meg a Vármúzeumot, hiszen ott látható ennek az egész vármentésnek a lényege, a Szádvárról származó tárgyak. A Szögliget község központjában található helyiséget a Posta mellett kereshetik fel az érdeklődők. A Régészeti Hét alkalmával megtalált tárgyakat a miskolci Hermann Ottó Múzeumban restaurálták, majd a szögligeti Önkormányzattal kötött szerződés értelmében öt esztendeig helyben állítják ki ízléses vitrinekben. Előbb Kovács Lajosnak, a Szádvárért Baráti Kör elnökének rövid köszöntőjét halhattunk végig, amiben elismerését fejezte ki az egybegyűlteknek, hiszen nélkülük a vármentés nem valósult volna meg. Külön is megemlítette Fürjes János tanár urat, aki a győri Hild József Építőipari Szakgimnázium műemlékes szakkörének diák tagjait ismét ide vezérelte a segítségünkre.

A lelkes fiatalság erejével hatalmas eredményeket értünk el. Munkájukat SZBK-s sapkák kiosztásával háláltuk meg, amiket azonnal nagy örömmel meglengettek a levegőben. Örömmel láttam, hogy mindenkinek tetszett a kiállítás, sokan lefotózták a vitrinben rejtőző tárgyakat. Mindegyikhez külön történet fűződik, alaposan megdolgoztunk velük, hogy visszaszerezzük a föld mélyéről őket napjaink emberének.

Újra kocsiba szálltunk, hogy felkapaszkodva a Várhegyre, folytassuk a küzdelmet a természet zöld erőivel, milliónyi zöldellő ágával-bogával.

Amikor idénre búcsút intettünk a történelmi kőfalaknak, elégedetten állapíthattuk meg, a műemlék területe és környezete ápolt park benyomását kelti, ahová nagy tisztelettel várjuk a régmúltra kíváncsi kirándulókat.

Szöveg és fotók: Szatmári Tamás
Szerk.: SzBK