Dobos János: Időutazás avagy a 40-es árok beszámolója

Hatalmas robbanások rázták meg a várhegyen magasodó falakat. A kuruc védők, látva Caprara tábornagy császári csapatainak túlerejét, fel kellett adják a várat. Szádvár elesett, a császáriak pedig felrobbantották bástyáit és tornyait, hogy az többé ne is lehessen az ellenállás fészke. A megmaradt épületeket aztán felégették, s habár az uraság vára több száz évig a rettegett hatalom jelképe is volt, Szögliget felől könnyes szemmel nézték a falubeliek, ahogy a birtok központja lassan hamuvá lesz. A felszálló fekete füstöt Szilas, Tornagörgő, Torna és Szádelő felől is látni lehetett, s Derenk derék jobbágyainak szíve is összeszorult, hogy mi lesz velük ezután?

Eltelt azóta több mint 300 hosszú esztendő.
Derenket elvitte a pestis, a betelepülő lengyelek elhordták a köveket a várból. Aztán Derenk ismét elnéptelenedett a XX. században, mikor is a vár kövei Szögligetre vándoroltak tovább.

Vajon miért tesz valaki egy gyönyörű, zöldmázas kerámia elemekből rakott cserépkályhát a pincébe? Egyáltalán, ott állt a cserépkályha, vagy csak odahullottak a darabjai a kövek közé? Mi történhetett a felégetett Szádvár romjaival a XVII. sz. végén, hogy több, szinte teljes cserépkályha maradványát rejti az omladék?

Ezek bizony fogas kérdések, de nem tudunk visszamenni az időben, hogy megnézzük, milyen is volt a vár, amikor az utolsó láng is kialudt a várhegyen. Kétszer nem lehet ugyanabba a patakba lépni, a Föld forog és kering, a Nap is körbe jár a forgó Tejút közepén évmilliárdokkal ezelőtt keletkezett fekete lyuk körül, amely szintén száguld az Univerzumban… Vagyis, hol van már az a hely a téridőben? Nagyon-nagyon messze, mégis itt, a lábunk alatt nyomot hagyott a megmaradt kövek közt!

A 40-es árok legénysége (és leánysága) pontosan ezt kísérelte meg, az időbe zárt múlt titkait kiszabadítani és nyomait megkeresni. Mert ott volt az a cserépkályha, ezt már a tavalyi Vármentő Héten sejteni lehetett. Rengeteg, meglehetősen jó állapotú, nagyméretű kályhacsempe töredéket rejtett ez a pince.

De nem adta ám könnyen magát! A maradványok nagy része az árok területén álló két fa gyökerei közül kerültek elő. Ezért ezeket a fákat ki kellett vágni és gyökerüket kiemelni az árokból. Mint kiderült, a második fa eredetileg hatalmas lehetett. A ma látható fatönk ugyanis egy korábbi, sokkal nagyobb fa egyik oldalhajtása volt csupán. Ez a gyökérzet több követ is magába zárva, az árok szinte teljes területén szétterjedve akadályozta az ásást. Végül, több napos küzdelem ellenére, bár kimozdítottuk a helyéről, de nem tudtuk teljesen kiemelni.

De alóla és kusza gyökérzete fogságából sikerült kiszabadítani a cserépkályha többi maradványát is. Számos leletes zsák telt meg minden nap a zöld mázas csempék kisebb-nagyobb maradványaival. A csillogó kerámia szinte teljesen sértetlenül vészelte át a több száz évet az omladékban. Voltak közöttük 60-70%-ban megmaradt darabok is, ezért a kályha minden bizonnyal rekonstruálható lesz. A legtöbb csempe egy világoszöld virágmintás kályha képét idézte fel, a felső részén díszes párkányelemekkel, illetve sötétebb zöld és fehér-színes mintájú csempék is kerültek elő, ami arra is utalhat, hogy ezek már másodlagosan kerültek itt felhasználásra.

Erre azért is gondoltunk, mert mint említettük, a cserépkályha egy olyan épület maradványaiból került elő, amit a vár inventáriumaiban csak „kétosztatú pince”-ként emlegettek. Ezt valószínűleg sikerült is azonosítanunk, s a leírások szerint itt lehetett a vár „kocsmája”, ahol ezek szerint az őrök akár melegedhettek és megihattak egy pohár bort. Innen került elő egy középkori üvegpohár töredéke is, ami szintén erre utalhat. Az üveg nem átlátszó, hanem feketés színű, a belseje gyöngyház fényűnek látszott.

Bár az ásatás az év legmelegebb hetére esett, mégis kitartóan kerestük a leleteket mind az árokban, mind az onnan kihordott meddő átrostálásával. A sok kályhacsempe mellett azért a várban gyakran előforduló kerámia- és edénytöredékek itt is felbukkantak, köztük egy díszes tányér darabja is. A fémleletek szinte kizárólag szegek voltak, nagy számban, illetve láda vagy a valamikori faépület egyéb vasból készült részeit találtuk meg. A sok szeg a pince pusztulásakor kerülhetett az omladékba.

Nagyon örültünk, hogy a hét végére kis csapatunk kiegészült két lelkes várbaráttal, akik először jöttek el belekóstolni az ásatás hangulatába. Reméljük, hogy annak ellenére, hogy már kevés idő maradt leletek után kutatni, jövőre is velünk tartanak!

Sajnos az egy hetes ásatás a nagy hőségben nem engedte meg, hogy egészen az egykori járószintig eljussunk, és a kályha esetleges alapozását megfigyeljük. Mint mindig, itt is maradt valami, amiért érdemes lesz visszamenni, és jövőre vagy pár év múlva folytatni az ásást!
A 40-es árokban nem kevesen dolgoztunk:
Dienes Nóra, Dienes Benedek, Grecmajer Tamás, Homonnay Ádám, Tomatás Tímea, Fábri Sára, Mihály Vikória, Tokár László, Medve Balázs, Málnás Alajos, Málnás Kristóf, Dobos János … és még sok arra kiránduló, gyerekek és felnőttek, akik beugrottak akár pár percre is ásni, rostálni!

KÖSZÖNJÜK!
Találkozunk újra a jövőben… vagy a múltban!
De mindenképp Szádvárban!