Tokár László: Szádvár – X. Vármentő Hét

Sietve látok munkához, mert barátaim elkészültek beszámolóikkal, miközben a számítógépem különös betegségeit kezeltem, így kicsit kitágítva kezdem a beszámolómat.

Az előzmények az utóbbi időkben kicsit bizonytalanná tették számomra a részvételt, de szerencsére sikerült valamennyire bevethető állapotba kerülnöm. Verőfényes vasárnap délután indultam el a szállásunk elfoglalására a Szalamandra házba, ahol már vártak a régi és új barátaink. Az utam is vidámra sikerült, hiszen nyár végén a költöző madaraink is útra készülnek. Igen jó szórakozás ilyenkor a költöző madarakat figyelni a határban és a falvakban. Különösen a fiatal gólyákat tartom nagyon komikusnak, amikor első röptéiket próbálgatva elhagyják a fészkeiket, és igen változatos helyeket találnak maguknak. Ekkor igen büszkén pózolnak az új helyen, mint aki minden csínját-bínját ismeri a repülésnek, és várja a többieket, hogy kövessék, miközben azok is minden helyre leszállnak: háztetőre, kútágasra, szénakazalra. Ezt a kis szösszenete azért írtam, hogy érzékeltessem: én is körülbelül ilyen magabiztossággal érkeztem Szögligetre – lesz, ami lesz, én ásni fogok!

Szerencsére így is lett. Jól sikerült a szalonnasütés, az ismerkedés, majd reggel a kávé is, irány a hegy. Szerencsére a felhőknek nyoma sem volt az égen, és a hőségriadót egész hétre jelezték az időjósok, úgyhogy minden csak rajtunk múlott, mit kezdünk odafent. Tapasztalt vármentők lévén a tizedik (X.!) alkalommal is felcipeltük a ponyvákat és kifeszítettük, ahová tűzött a nap, így már nem kellett félreállni és pihegni annyit. Kitűztük a zászlót és a molinókat is, hogy lássák az idetévedők, nem napozni jöttünk.

A 39-es árok kipróbált csapatába kerültem, folytattuk a tavaly elkezdett munkát. Izgalmas újra és újra átélni a felfedezés örömét, megtapasztalni a hajdani építők leleményességét, az elmúlt korok technikáját, amikor a romok előkerülnek a föld alól. Az első kövek egy falsíkból, a boltív kezdete, egy ablak vagy lőrés nyomának a feltárása mindenkit lázba tud hozni. Különösen, ha üdvrivalgás- vagy csatakiáltásként elhangzik, hogy ágyúgolyó, ezüstpénz, gyűrű! Mindenki odasiet és kezébe veszi, lefényképezi a kincseket. Leírhatatlan a büszkeség, érdemes volt feljönni.

Jó érzés ilyenkor végigtekinteni a lelkes vármentőkön, akik néhány szavas eligazítás után a jól ismert helyeken folytatják a munkát, köztük vannak fiatalabbak, vagy olyanok, akik most jöttek először Szádvárra. Mindenkin látszik a lelkesedés és az alázat, amivel a munkáját végzi. A leglelkesebbek azok, akik új helyen, a várkápolnánál kezdenek ásni. Ezt a helyet a vár egyik központi részének tekinthetjük, emeletnyi romot kell feltárni. Különös dolgok kerülhetnek itt felszínre, hiszen nem csak imahely, hanem védmű is volt a kápolna, amelyet egy lőrés is bizonyít! Ez számomra elég szokatlan építészeti bravúrnak tűnik, sajnos az idő rövidsége miatt nem volt mód a részletek megismerésére, pedig két csapat is szorgalmasan dolgozott rajta.

Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy beszámoljak a várkonyhánál folytatott munkáról, ahol a szintén tűző nap elől ponyva alá húzódó csapat versenyzett az idővel. Ők a konyha járószintjét kutatták és a bejáratának az előterét. Szorgalmasan rostálták a kitermelt törmeléket is, de így is akadt még dolga a fémkeresőnek. Várbarát csapata egy újonccal, de az ország várait ismerő taggal is bővült. Ide jöttek a régészek, Viktorral is, ők a bejárat kialakítását próbálták feltárni, eközben már majdnem akkora gödröt nyitottak, mint a konyha…

Ha az eddigi helyszínek esetleg egyhangúnak látszanak, különösen bőséges leletre számíthattak a várkápolna mellett serénykedő csapat tagjai. Akik a tavalyi feltárásukat folytatták a Rostélyos pincénél, a tavaly fellelt kályhacsempéket kellett kiszabadítaniuk. Ebbe az igyekezetükbe újra és újra beleszóltak a hatalmas fagyökerek, amelyek a kövekkel erős, szimbiotikus kötésben szinte utolsó pillanatig kitartottak, és már-már feladásra késztették őket. Ekkor jött a felmentő sereg ide, ha késve is, és a pihent vármentők nem adták fel a harcot. Sikerült eltávolítani az utolsó akadályt is az útjukból, több zsáknyi csempét mentettek ki.

A vármentőket egy lesifotós is figyelte, és néhány jelenetet az árkok befejezése előtti órákban rögzített. A hanganyag majdnem(!) vágatlan és rendkívül izgalmas történetekről árulkodik. Hogyan érik a som, és hogyan készülnek el az árkok a végső fotózások és adatrögzítések előtt, a csodálatos hegyen.

A munkánk befejeztével az árkokat visszatömedékeltük és elindultunk a szerszámokkal, a rengeteg lelettel lefelé. Egymást biztatva hagytuk el a hegyet, és a várprogram folytatása reményével, a következő feladatok gondolatával búcsúztunk egymástól.

Hazafelé az úton, bár fáradt voltam, a figyelmem ismét a gólyákra terelődött. Igyekeztem megtalálni őket, de a fészkek már üresek voltak, a nagy változás őket is elvitte valamerre. Edelényben az út mellett volt egy zöldségárus, ahol megálltam, és igen finom barackot árult, ezért vettem tőle néhányat, majd mondtam neki máris megeszek egyet, mert szomjas vagyok. Ő figyelmeztetett, dőljek előre, amikor eszem! Úgy is tettem a finom backlé elöntötte az egész számat és óhatatlanul folyni kezdett, ahogy beleharaptam. Annyira jólesett, hogy még vettem tőle hat kilót…

Amikor hazaértem kérdezték mi volt, hogy volt? Én csak annyit mondtam egyetek barackot, de előre kell dőlni, ha eszitek… És mentem lemosni a nap fáradalmait. Letudtam a vármentést, mint a gólyák a repülőleckét.

Mivel én a vármentőket név szerint kihagytam, ezért képeken és videón örökítettem meg őket az utókornak. Talán így meggyőzőbb a jelenlétük, amikor dolgoznak.

Szerk: SzBK