Dévényi Zsolt: Várak a Tirrén-tenger mentén

Napfényes Itália! A várak szerelemeseinek megdobban a szíve a közhely hallatán, hiszen Itália a napfény, a tenger, a történelem és a finom ételek mellett a várépítészet fellegvára is.

Az idei nyár során ismét Olaszország felé vettük az irányt, hogy ott töltsünk néhány napot a rövidre szabott szabadságunkból. Olyan területet akartunk a pihenés mellett bejárni, ami eddig kimaradt számunkra. Így esett a választás a Tirrén-tenger partján lévő Tarquinia szomszédságára. A szállás, mint  általában, a helyi falusi turizmus által kínált agriturismo volt, néhány kilométerre Tarquinia városától. Kiváló kiindulópont a környéket bejárni.

A közeli települések története régi időkre nyúlik vissza. Az ismertebb időszakai a Villanova-kultúra [1], az etruszkok virágzása, Róma ókora, a középkori pápai állam és az invesztitúraharc ideje. A Tirrén-tenger partja sok érdekességet nyújt a történelmet szerető látogatók számára. Ebben az írásban főleg a várak kedvelőnek foglalom össze azokat a helyeket, amelyeket érdemes felkeresniük. A cikkben szereplő fényképek többnyire saját felvételek, kivéve a térképek és a légi felvételek.

Utunk során Tarquiniából indultunk, délre haladtunk Róma irányába majd visszakanyarodtunk a szárazföld belseje felé, hogy útba ejtsük a festői Bolsena tavat, mielőtt hazaérkeztünk. Ez az írás ennek a több napos túrának a rövid, képes összefoglalója.

Az út első állomása a tengerparti Tarquinia. Az egykori etruszk városállam, Tarquinii közelében épült középkori várost a nyolcadik században szaracénok pusztították el. A lakók a dúlás után nem költöztek vissza a városba, hanem a közeli Cornetóba vándoroltak, amely akkoriban a legtöbb itáliai városhoz hasonlóan független, önálló városállamként élte mindennapjait. A városka a 14. században azonban pápai fennhatóság alá került. Ekkor már Corneto Tarquinia néven emlegették, amely végül 1922-ben vette fel az ősi múltra utaló Tarquinia nevet.

A város erődítései még viszonylag nagy területen állnak, beleértve ebbe a tornyokat és a kapukat is. Külön érdekessége a városnak a nagyszámú középkori torony, amelyek – sok más itáliai városhoz hasonlóan – a város központjában emelkedtek.[2]

Autóval a történelmi városfalakon kívül célszerű megállni, mivel a történelmi belvárosban igen korlátozott a parkolási lehetőség [3]. A város érdekességeinek felfedezéséhez kiváló kiinduló hely a Piazza Cavour előtti, a falon kívüli tér, ahol a nagy parkoló szerencsés esetben még ingyenes helyet is kínál.

A térről kiindulva hamar bejárható a középkori városmag. Mivel korán érkeztünk, a múzeum csak 10 órakor nyitott, először a városfalakat jártuk be. A tértől néhány száz méter sétára található a Porta di Castello. Várbarátok számára ez a kapuerőd talán a legszebb része a várost övező falaknak.

Alapját a Matilda toszkánai őrgrófnőről elnevezett kerek toronyépítmény képezi, amelyet két négyzetes toronnyal megerősített falszoros követ.

Ezt az úgynevezett „resechata”, amelyet Giovanni Maria Vitelleschi, a híres bíboros és zsoldosvezér megrendelésére építettek a 15. században. Vitelleschi emeltette a városerődítések jó részét is, hogy megvédje a polgárokat azokban a zavaros időkben, amikor komoly csatározások folytak a pápai trónért és a nápolyi királyságért.

A kapun áthaladva értünk a Santa Maria in Castello templomhoz, amely 1121 és 1208 között épült. A templom mellett a város talán legmagasabb tornya emelkedik.

A templomot elhagyva egy újabb kapun keresztül már kint is vagyunk a város középkori területéről. A kapu remek állapotban vészelte át az évszázadokat, védelmi elemei ma is jól megfigyelhetőek.

A városban sétálva több érdekes tornyot és épületet lehet megcsodálni. Az etruszk múlt iránt érdeklődők a Vitelleschi palotában található régészeti múzeumban hosszú és tartalmas órákat tölthetnek el. A múzeum még Olaszországi viszonylatban is kiemelkedő gyűjteménnyel rendelkezik, szinte páratlan etruszk emlékeket rejt.

A város mellett található nekropolisz, azaz nagyméretű temető, amelyben a több száz etruszk sír közül néhány tucat látogatható is és megcsodálhatóak a nagyszerű falfestményeik. A területen az etruszk kort megelőző évszázadok temetkezései is bemutatásra kerülnek.

.

Tarquinia kiváló strandja, a Lido di Tarquinia pár perc autózásra van a belvárostól. Parkolás kisebb küzdelem árán megoldható. A strandolás után jól esik a tengeri specialitások megkóstolása a Ristorante di Mondino étteremben, amely a strandtól néhány száz méterre elfogadható áron nagyon jó minőséget kínál.

A Róma felé vezető tengerparti úton nem szabad kihagyni Civitavecchia városát. A Forte Michelangelo, egy kiemelkedően szép reneszánsz erődítés csodás látványával csalogatja a történelmi helyek rajongóit. A tengerparti sétány mellett könnyen lehet ingyen parkolót találni és már indulhatunk is a vár felé.

Civitavecchia jelenleg Róma kikötője, azaz a modern korban az ókorban eliszaposodott Ostia helyét vette át. A Tirrén és Ligur tengert járó kompok, a tengerjáró luxushajók mind itt kötnek ki. A hatalmas üdülőhajókkal érkező turistákat autóbuszokkal viszik tovább innen a római és Róma környéki látnivalók megtekintésére.

A vár a reneszánsz várépítészet mintapéldája. Építtetője Giuliano della Rovere (1443 –1513) bíboros, akire 1503-tól haláláig II. Gyula néven az egyik legismertebb reneszánsz pápaként emlékezünk. A szentatya megunva a környéket ért, közel száz év óta tartó kalóztámadásokat, gyújtogatásokat és fosztogatásokat elhatározta, hogy a lakók védelmében egy várat emelt a tengerparton. Célja az volt, hogy egy erődítménnyel biztosítsa a Róma felé vezető utat és nyugalmat biztosítson a város polgárai számára, akiknek addig folyton menekülni kellett a martalócok inváziója elől. Ezzel akarta elérni, hogy a derék családok békés munkával és fegyelmezett adózással töltsék idejüket, a folytonos menedék utáni kutatás helyett.

Az építésre a megbízást a híres építész, Donato Bramante [4] (1444 – 1514) kapta meg. A mester nagyszerű munkát végzett, de sajnos a reneszánsz Itália egyik legnagyobb építésze már nem érhette meg az erőd elkészültét. A munkát két tanítványa Giuliano Leno és Antonio da Sangallo végezte be. Az erőd 1535-ben készült el. Ekkoriban Rómában már egy éve III. Pál (1468 – 1549) foglalta el Szent Péter trónját. Szerencsére a Farnese családból származó szentatya is nagy pártolója volt a művészeteknek.

Mivel a nyolcszögletű öregtorony (donjon) egy része még nem volt teljesen kész, III. Pál a híres szobrászt, építészt és festőt, Michelangelót kérte fel a munka befejezésére. Érdekes módon e csekély munka is elegendőnek bizonyult, hogy az erőd Michelangelóról kapja a nevét.

Az erőd, amely egy római katonai tábor romjaira épült, korának egyik legnagyobbja volt. A négyszög alaprajzú erősséget a sarkain négy bástya (San Colombano, Santa Ferma, San Sebastiano és San Giovanni) védi valamint az egyik oldalán a névadó által befejezett nyolcszögű öregtorony.

A vár érdekessége, hogy a San Sebastiano bástyából földalatti alagút vezet az erődön kívülre, amely valószínűleg az egykori városfalon belül végződött.

A falak édesvízi mészkőből készültek, amelyeket a mára már eltűnt földtöltés és szárazárok kerített körbe. A meredek falakat párkányok bontják ketté. A falak tetején mellvéd vonul végig, kisebb nagyobb lőrésekkel attól függően, hogy ágyú vagy szakállas puska használatára készültek. Az öregtorony teljesen elkülönülve épült fel az erőd többi részétől. Ez az elrendezés biztosította azt, hogy a védelme tökéletes legyen akkor is, ha az erőd többi része esetleg a támadók ellenőrzése alá kerül.

Az erőd eredeti bejárata az öregtorony és a nyugati fal között található. Itt még látható a felvonóhídhoz tartozó lánc és csiga valamint egy vésett felirat kapu felett, miszerint „A fegyvereket kéretik kívül hagyni”[5].

.

Az erőd 1943-ban a szövetségesek bombázása során súlyos károkat szenvedett.  Az 1952-es helyreállítást követően legutóbb 2000-ben voltak felújítások a várban. Láthatóan szép munkát végeztek a szakemberek. Az erőd melletti kikötő tarka kavalkádja az óriás hajóknak, a kétárbocos vitorlásoknak és a kisebb jachtoknak.

A tengeri finomságok kedvelői a Piazza Antonio Frattin a Dolce & Salato Civitavecchia étteremben biztos megtalálják – elfogadható áron – a kedvükre való fogást.

Tovább haladva Santa Marinella felé a rendkívül elhanyagolt szabad strand tövében egy igazi gyöngyszemet pillanthattunk meg. Egy kecses vár csalogatja a látogatót, hogy letérjen az útról. Nem könnyű a vár közelében parkolni, de a szabad strand mellett azért kis várakozás után lehet helyet találni. A várat csak óvatosan közelítsük meg, mert törött üvegek hevernek szerte szét a homokban.

Az egykori Via Aurelia mentén épült torony, görögül Pyrgoi, védte ezt a partot egykoron a tirrén kalózok támadásaitól. A Kr.e. 3. században már római tengerparti kolónia volt ugyanezen a helyen, Pyrgi néven. A költő Rutilio Nomaziano számol be egy írásában a helyről, miszerint Kr.u. 416-ban elvitorlázott a part mentén, megcsodálta a villákat és a kis erődített települést. A középkorban a település pogány nevét a közelben elhalálozott Severa [6] nevére cserélte a városka.

Mivel a part továbbra is célpontja volt a kalóztámadásoknak, a 10. és 14. század fordulóján a közeli Tuscia hercegei várépítésbe kezdtek. A római város romjai mellett egy kis középkori falu állt ekkoriban. E mellé építették fel a várat, amelyről pompás a kilátás a tengerre. A vár lakói így könnyen ellenőrizhették a part menti hajóforgalmat és védelmezhették a mellette lévő település lakóit. A várat és a mellette lévő templomot, 1068-ban Gerard Galeria normann lovag a farfai Santa Severa apátságnak ajándékozta, akik aztán továbbadták azt a Szent Pál bencés kolostornak.

A várat először a 14. században építették át, majd a többszöri átépítés és bővítés után végleges formáját a 15. és 16. század fordulóján érte el.

A város fontos szerepet játszott a laziói part védelmében, hiszen Civitavecchia és a Tiberis között az volt az egyetlen számottevő erősség. 1236-ban Giovanni Tignosi (Ioannes dictus Tineusus) vásárolta meg a szerzetesektől IX Gergely pápa engedélyével. Később a több bíborost is sorai között tudó Bonaventura család birtokolta, 1482 és 1980 között a Szent Lélek Rend tulajdonában volt, mivel IV. Szixtusz (1414 – 1484, pápa 1471-től) nekik ajándékozta. A 16. és 17. században, a vár fénykorában, több pápa kedvelt pihenőhelyének számított. Itt pihente ki fáradalmait XIII. Gergely (1502 – 1585, pápa 1572-től), V. Szixtusz (1521 – 1590, pápa 1585-től) és VIII. Orbán (1568 – 1644, pápa 1623-tól).  A vár a 17. század után hanyatlásnak indult, 1943-ban a német hadsereg irányítási pontnak használta.

Az elmúlt évek feltárási munkái során előkerültek a 3. századi római kori előzmények maradványai, illetve feltárult a 14. századi korai falak nyomvonala. A vár felújítását már az 1960-as években kezdeményezte a tulajdonos. Az 1979-ben befejezett munkát Riccardo Medici irányította.

A várban elvileg múzeum működik, de több más olaszországi helyhez hasonlóan pénzügyi nehézségek miatt mostanában nem látogatható. Sajnos így nem tekinthetőek meg a várban a pápai lakosztályok freskói és a vár közepén álló szökőkút sem.

Róma felé haladva, elhagyva a tengerpartot egy újabb érdekességre lelhetünk.

Cerveteri jelentős etruszk település, amely melletti nekropolisz (Necropoli della Banditaccia) az egyik legkiterjedtebb sírmező Olaszországban és a tarquiniaival együtt az UNESCO világörökség részét képezik.

.

Érdemes végigjárni a város határában elterülő nekropoliszt is, mert teljesen más élményt nyújt a tarquiniaihoz képest és nagyon szép környezetben található.

A pompás és a virágzó etruszk Cerveteri fénye, a római hódítás után kissé megkopott, és szinte eseménytelenül lopakodott be a középkor a településre. Azonban a középkori Cerveteri élete mozgalmasabbnak bizonyult. Kiemelkedő esemény volt a lakók számára Nagy Károly 797-es látogatása. A 9. században a város sokat szenvedett a folyamatos szaracén támadásoktól. A nehéz időket követően a város szinte lakatlan volt és földjei megműveletlenek maradtak.

Olyan szintű volt a hanyatlás, hogy a 11. században még a saját püspöksége is egyesítésre került a portói egyházmegyével. A 13. századi maláriajárvány következtében lakói a régi várost elhagyva egy jobban védhető helyet kerestek maguknak. Így választották ki azt a közeli sziklás kiemelkedést, amelyen ma a jelenlegi Cerveteri áll, az akkoriban úgynevezett „Caere Novi”. A század végére, köszönhetően a spoletói herceg áldásos beavatkozásának Cerveteri ismét benépesedett és virágzásnak indult.

A herceg építtette fel tufából és téglából a trapéz alakú, saroktornyos, kettős fallal és árokkal övezett várat, amelynek maradványai ma a város közepén állnak és helyet adnak egy nagyszerű múzeumnak is.

.

.

.

.

1290 és 1440 a várost Pietro Romano Venturini uralta, aki felújította a várat és falait megerősítette. Később az Orsini család birtoka lett, akik Bartolomeo Ruspolinak adták el 1674-ben. A Ruspoli család több híres embert tudhat sorai között. Akire talán emlékezhetünk Alessandro Ruspoli, Cerveteri 9. hercege a színész és playboy, aki a Keresztapa harmadik részében is szerepelt és 2005-ben hunyt el.

1760-ban, Acciupidi bíboros utasítására, a palota épületét összekapcsolták egy átjáróval a szomszédos Santa Maria templommal. A templom, amelynek eredeti szerkezete román kori, a múlt század ötvenes éveiben alaposan átalakult, de érdemes beülni egy pár percre megcsodálni és megpihenni.

.

.

A Róma felé vezető autópályáról a tengerparton letérve értük el Ostiát. Ostia a köztársaság korában Róma legfontosabb tengeri kereskedelmi kikötője és haditengerészeti támaszpontja volt a Tiberis torkolatában. A Tiberis (olaszul Tevere) folyásának megváltozása miatt idővel elvesztette jelentőségét, a középkorban elnéptelenedett.

A II. Gyuláról elnevezett vár (Castello di Giulio II) eredetileg a folyó torkolatának védelmére épült. A háromszög alaprajzú, ékszerű vár a hegyével pont a tengerre néz.

Építése idejében a folyó valójában egészen közel volt a várfalhoz. A vár elsődleges feladata a part és a Rómába vezető vízi út védelme volt.

A 15. század elején V. Márton (1369 – 1431, pápa 1417-től) rendelte a jelenlegi vár alapját képező torony („excelsa turris et rotunda”) építését.

A további építkezésekkel Baccio Pontellit [7] a neves és termékeny építészt és segítőjét Giuliano da Sangallot bízták meg. Az ő feladatuk volt vár kibővítése  további falakkal és tornyokkal, Giuliano della Rovere bíboros felügyelete alatt, aki később II. Gyula néven (1443 – 1513, pápa 1503-tól) a katolikus egyház feje lett. Az építkezés 1484-ben fejeződött be.

A háromszög alakú építmény egyik oldalát két kerek torony védi a sarkokban, a központi torony, amit V. Márton építtetett, mintegy 24 méter magas és 15 méter átmérőjű.

Ez a torony a lakótorony, melyen azon pápák címerei láthatók, akik vár fejlesztésére áldoztak. Itt látható IV. Szixtusz (1414 – 1484, pápa 1471-től), II. Gyula és VIII. Ince (1432 – 1492, pápa 1484-től) címere is.

Az összekötő falakban kazamaták és tüzelésre alkalmas kamrák vannak, a várat várárok öleli körül.

.

A bejárati kaput és felvonóhidat egy háromszögletű ravelin védi a közvetlen támadástól.

.

A vár belső terében gondosan elválasztásra kerültek a lakó- és katonai övezetek. A központi udvaron található a vár kútja, és ebből az udvarból nyílnak a kazamaták is, innen vezet fel a csigalépcső az emeletre, ahol a helyőrség szállása volt.

A vár élete bővelkedett eseményekben. 1527-ben a várat feldúlták és kifosztották a német zsoldosok [8], majd III. Pál (1468 – 1549, pápa 1534-től) helyreállítatta. Ezután spanyol ostromot kellett elszenvednie 1556-ban, amikor is Alba herceg [9] csapatainak heves ágyúzása rombolta a falakat. Jelentőségét akkor veszített el, amikor 1557-ben a jelentős árvíz hatására a folyó medre megváltozott, és messze elkerülte a várat. A vár környezete ekkor mocsarasodott el végleg.

Az évszázadok során, a várat több pápa használta tartózkodási helyéül. Az immáron haszontalan várat a 17. és a 18. században éveken keresztül szénatárolásra és a környékben dolgozó foglyok hálóhelyéül használták.

A vár mellett található Ostia Antica romvárosa. A római korban a part feltöltődése miatt fokozatosan feladott város romjai Pompeihez hasonló látványt kínálnak a látogatóknak. A csodálatos szépségű romok és a múzeum gazdag anyaga megéri azt a fél napot, amit rá kell szánni a megtekintésükre.

.

A romváros és a vár között egy kiváló, antik hangulatú étteremben (Allo Sbarco di Enea) lehet kipihenni a fáradalmakat egy jó ebéd mellett.

A szárazföld belseje is igen változatos látnivalókat kínál. A parttól pár tucat kilométerre fekszik a Bolsena tó, amely egy kialudt vulkán kráterében keletkezett. Partját már ősidők óta emberek lakják.

Míg az egészen bizonyos, hogy Bolsena az ókori római város Volsinii (néha Volsinii Novinak – Új Volsiniinak – nevezik, hogy megkülönböztessék az ősi etruszk várostól) utódja, a kutatók erősen megosztottak a tekintetben, hogy Volsinii ugyanaz volt-e, mint az ősi etruszk város Velzna vagy Velsuna (néha nevezik Volsinii veteresnek – régi Volsiniinak). Az bizonyos azonban, hogy a város környezetében, mint errefelé mindenütt, jelentős etruszk leletanyag található.

A Castello Rocca Monaldeschi jellegzetes középkori vár, szabálytalan négyoldalú építmény, ahol a minden sarkon négyzetalaprajzú torony védi a közrefogott falakat. Ezek a négyzet alakú tornyok tipikus elemei a középkori várak védelmi rendszerének.

A vár mellett néhány fizető parkoló van csak, de szerencsés esetben találhatunk helyet. A várba vezető utat a középkori városon keresztül húzódó, egymást követő kapuk és kanyarok teszik érdekessé.

.

A tornyok egyike alacsonyabb, mint a többiek, tipikus csipkézett [10] őrtorony. Az oromfogak kialakítása négyzetes, amely a guelf [11] várakra jellemző, ellentétben a ghibellinek fecskefarok formájú oromfogaival.

1156-ban IV. Adorján (1100 körül – 1159, pápa 1154-től) adott parancsot, hogy megerősítsék a várost. Erődítéseket emeltetett, hogy megvédje a lakókat a pusztító erejű barbár betörésektől. Ebben az időszakban épültek a vár falai, valamint egy torony. Később 1295-ben, amikor Orvieto legerősebb nemesi háza, a Monaldeschi, kiterjesztette hatalmát a város felett, a falakat megerősítették, és három másik tornyot is emeltek. A sziklán álló vár lett a család lakóhelye is.

Monaldeschi, longobárd-breton nemesi család, Orvietoban telepedett meg, III. (Kövér) Károly római császár uralkodása alatt a 9. század végén. Innen terjedt szét később a családtagok hatalma más városokban is Közép-Itáliában. A guelf család élete Orvietoban nem volt egyszerű, sokszor konfliktusba keveredtek a ghibellin Filippeschi családdal. Az ellentét tárgya természetesen a politikai hatalom megszerzése és a terület irányításáért vívott küzdelem volt. A család négy ágra oszlott, amelyből a Monaldeschi della Cervara ág volt az, amelyik megszerezte Bolsenát.

A család és a vár hanyatlása a 15. század közepén kezdődött. Az évek során a várat többször kifosztották, felégették, felújították és különböző célokra használták (börtön, raktár, jelenleg a bolsenai területi múzeum [12] épülete 1990 óta).

.

A múlt század hetvenes éveiben, kezdődtek a modern felújítások, amikor elkezdték az eredeti állapotába visszaállítani a várat. 1973-ban találtak rá a vár eredeti kútjára, a legkorábbi torony tövében. Az ún. „il Butto” feltárása során kerültek elő az egykori hulladékok közül a kerámiatöredékek (a legrégebbi 1300 környékén készült az orvietói és viterbói műhelyekben), ép vázák, tányérok, tálak és más használati tárgyak. Ezeket jelenleg a múzeumban lehet megtekinteni egy nem különösebben érdekes akvárium kiállítás társaságában.

A tóparti séta és egy kis fürdés megkoronázhatja a napot. A sétányon ingyen parkolóhelyek és kiváló éttermek, büfék várják a pihenni vágyó utazót.

A cikk végére néhány olyan váras látnivalóról írok, amelyek a felfedezés közben utunkba akadtak, de vagy nem volt elég idő meglátogatni őket, vagy kevés információ áll róluk rendelkezésemre.

Aki a várak látogatása mellett még hajózni is szeret, azoknak kiváló egy napos program lehet hajóval átmenni Giglio szigetére. A sziget mostanában elhíresült a Costa Concordia balesetéről, amely a közelben történt.

Célszerű korán elindulni Porto San Stefanoba, hogy elég idő legyen a sziget feltérképezésére. Az autót a kikötőben lehet hagyni őrzött parkolóban néhány euro fejében, vagy a közelben a szerencsések az utcán is találhatnak helyet. 

Porto Santo Stefano kedves kis kikötőváros, ahonnan kiránduló hajók mennek a közeli kedvelt turistacélpontokhoz. A városban, nem messze a kikötőtől egy csinos vár ragadja meg a hajóra várakozók figyelmét.

Az erődítményt a spanyolok építették a 16. és 17. század fordulóján, miután Porto Santo Stefano része lett spanyol birodalomnak. A vár előzménye egy sienaiak által a 15. században épített torony.

Ezt a derék spanyolok lebontották és építőanyagként használták fel, mert nem tudták beilleszteni az általuk kialakított hatékony védelmi rendszerbe. Az építési munkálatok lassan haladtak, csak 1636-ban értek véget a hadmérnök Pedro Álvarez irányítása alatt. Az erődítmény rendkívül hatékonynak bizonyult az elkövetkező évszázadok alatt, sikeresen ellenállt a támadásoknak.

A 19. században, a napóleoni időszakban, a franciák megerősítették védelmét, hogy ellen tudjon állni a brit hajók támadásainak is. Később, a teljes terület része lett a Toscanai Nagyhercegségnek. Miután az olasz egység létrejött, a vár folytatta katonai pályafutását és stratégiai erőddé vált az első világháború alatt. A második világháború idején katonai hivatalok működtek benne. 1997 óta múzeum.

A hajóút mintegy 50 perc Giglio szigetére. A vízről remek fotókat lehet készíteni Porto Santo Stefanórol majd az eseménytelen utazás végén a távolban feltűnő Giglio szigetéről.

A sziget kikötőjét védő torony egy kicsit műnek tűnik ugyan, de a part hangulata kárpótol mindenért.

.

Ahogy kiszállunk a hajóból nehéz lenne nem észrevenni a távolban, a hegy tetején Giglio várát.

Már a 12. században a pisaiak emeltek itt egy korai várat. A későbbiekben ezt többször bővítették és átépítették. A falakkal és tornyokkal kerített középkori kisváros kiemelkedő szikláján áll a hivatalos nevén Rocca Aldobrandeschi, a fellegvár.

Aki szerencsésebb, mint mi voltunk, annak elég ideje van arra, hogy busszal meglátogassa, és még elérje az utolsó hajót vissza Porto San Stefanoba.

Nekünk csak a távoli epekedés és egy gyors fürdőzés jutott a mesés szépségű strandon.

Még Bolsena felől jövet meglátogattuk Montefiascone városát. Igaz nem az akkor még általunk nem ismert vár vonzott minket, hanem katedrálisa (Basilica Cattedrale di Santa Margherita), amely arról híres Olaszországban, hogy a vatikáni Szent Péter székesegyház után a második legnagyobb méretű kupolája van.

A templom mellett elsétálva egy Castello felirat nyomán gyanút fogtunk. És láss csodát, néhány lépés után egy várba botlottunk a kis utcák közötti téren.

Amit az információs táblák segítségével sikerült kideríteni róla:

A várról első dokumentumok 853-ból származnak, amikor a közeli Tuscaniai püspökséghez tartozott. 1093-ben a várat IV. Henrik csapatai ostromolták. 1185-ben Barbarossa Frigyes látogatásának tiszteltére kibővítették és megerősítették. A következő két évszázadban, mint pápai birtok élte virágkorát.

A várban szívesen időztek az egymást követő szentatyák is. Az ő igényeiknek megfelelően a vár egyre csak bővült és szépült. Az avignoni fogság idejében, ez volt a pápai legátus rezidenciája. 1463-ban azonban már mint pusztuló várat említik II. Piusz (1405 – 1464, 1458-tól pápa) levelei. Az 1657-es és 1697-es földrengés jelentette a vár végét.

Akit a pápaság története is behatóan érdekel, annak számára a közeli, 1257-81 között pápai székhelyként funkcionáló Viterbo is megér egy rövid látogatást.

A város virágzását jól jellemzi, hogy a 12. században több lakója volt, mint Rómának. A főbb látnivalók a pápai palota és régészeti kiállítás az Etruszk Nemzeti Múzeumban. Várbarátok számára a városfalak nyújtanak nagy élményt, amelyek szinte sértetlenül veszik körbe a történelmi városmagot.

Szívesen ajánlom a várbarátok figyelmébe a cikkben bemutatott csodálatos olasz vidék látványosságait.

Szöveg: Dévényi Zsolt
Szerk.: Várjáró Magazin

Források:
[1] Az etruszk kultúra előzménye, a különféle italicus nyelvű népcsoportok hozták létre.
[2] A középkori Itáliában a gazdag nemes vagy polgári családok hatalmuk és gazdagságuk szimbólumaként a városokban kőből épült tornyokat emeltek, melyek elsősorban lakásként, de nemritkán erődként funkcionáltak.
[3] Olaszországban három színnel jelölik a parkoló helyeket. A fehér az ingyenes, a kék a fizetős, a sárga a megkülönbözetett járművek számára fenntartott.
[4] Donato di Pascuccio d’Antonio néven látta meg a napvilágot. Bramante Lazzari néven is ismert.
[5] „Lasciate l’arme”
[6] Severa Diocletianus császár 298-as keresztényüldözésekor került börtönbe hitéért anyjával és testvéreivel Pyrgiben. Kihallgatásakor ólmozott korbáccsal ütlegelték és halt mártírhalált ezen a helyen, követve a halálba szeretteit.
[7] Pontelli kézjegye és felirata „Baccio Pontelli Fiorentino Architecto” állítólag a kapu udvar felőli oldalán megnézhető. Ezt sajnos bejutás híján nem tudtam ellenőrizni.
[8] Sacco di Roma, azaz Róma feldúlását követően, amely 1527. május 6-án a város elfoglalásával kezdődött, egy teljes hónapon át tartott, a német zsoldosok (landsknechtek) a VII. Kelemen pápa által V. Károly császár számára átadott várakat (Ostia, Civitavecchia és Civita Castellana) teljesen kifosztották.
[9] Don Fernando Álvarez de Toledo y Pimentel, Alba III. hercege. A herceg 12 000 főnyi sereggel Róma ellen vonult. Ekkoriban kezdték „Vashercegnek” nevezni. Fenyegető levelet írt a pápának, amelyben az Örök Város feldúlását helyezte kilátásba.
[10] A külföldi szakirodalomban a csipkézetet crenellatiónak hívják, amely áll a merlon-ból (a szilárd falszakasz, magyarul oromfog) és a crenel-ből (az üres hely a merlon-ok között).
[11] A guelfek a pápák és a német-római császárok közötti invesztitúraharcban a pápákat támogatták a császárpárti ghibellinekkel szemben.
[12] Museo di Territoriale Bolsena.

További források: helyi információs táblák és szóróanyagok.