Januárban jelent meg a szádvári honlapon a Schwendi Lázár generálisról szóló cikkem, amelyet néhányan erős kritikai hangokkal illettek. (Sőt egy érdekes kiegészítés is született a témakörben.) Jómagam igyekszem a régmúltról szóló írásaimban megtartani a pártatlanságot, mert ezt gondolom megfelelő hangnemnek. Hogyan, miképpen éltek és haltak a régiek? Hallgattassék meg mindkét oldal – tartom hitvallásomnak. Most sem akarom a „mundérom becsületét” védeni, csak azt jegyzem ide, amit a régi krónikákban olvastam.

Aki ismeri Szádvár históriáját, az jól tudja, hogy 1567 januárjában, az ostrom idejében Schwendi Lázárt csak a fürgesége mentette meg attól, hogy a szádvári védők le ne lőjék. No meg azok a diófák, amelyek mögé el tudott rejtőzni! De nem minden hadvezérnek volt ilyen szerencséje.

A magyarországi hadszíntér Bécs előterében

Közülük kettőről szeretnék most mesélni. Mindketten a XVII. században éltek, amikor a politikai és vallási ellentétek miatt 1618-ban kitört egy hosszan tartó háború Európa vezető hatalmai között. Kezdetben még nem gondolta volna senki, hogy kereken 30 évig dúlnak a véres ütközetek, lőporfüstös várostromok. Nevét is erről a hosszú időszakról kapta a 30 éves háború. Az egyik oldalon a Habsburg-császári ház állt fegyverben, hozzá tartoztak a Magyar Királyság töröktől még meg nem hódított vidékei is. Míg vele a protestáns államok szövetsége nézett farkasszemet. Hozzájuk csatlakozott a névleg török vazallus {hűbéres} Erdélyi Fejedelemség, amelynek trónján akkoriban Bethlen Gábor ült. Az erdélyi hadak 1619 augusztusában lendületes hadjáratuk során a felvidéki vármegyéket sikerrel hódoltatták meg, majd véres ostromban bevették Pozsonyt is.

Pozsony Houfnagel metszetén és a vár napainban

Ennek visszafoglalására adott ki parancsot Habsburg II. Ferdinánd császár és király az egyik zsoldosvezérének, Dampierre {született 1580-ban} generálisnak. Aki csapataival lóhalálában igyekezett a Duna-parti igen fontos település meghódítására, hogy menet közbeni rajtaütéssel bevegye. Tervében annyira bízott, hogy 1620. október 8-án saját maga akarta a város erődítményrendszerének gyenge pontjait kifürkészni. Eközben érte el a végzete, ugyanis a falakon strázsáló egyik Bethlen-párti hajdú muskétájának jól irányzott lövésével leterítette. Dampierre generális azonnal meghalt. Zsoldosai között nagy riadalom támadt halálhírére. „A sereg fogta és elvitték, elmentenek ottan” – jegyezte fel Nagy Szabó Ferenc a krónikájába, majd levonta a tanulságot: „Így veszté ugyan a főgenerális magát, a maga vakmerő bolondságával, semminek állítván ellenségét.”

Dampierre generális korabeli metszeten, egy bécsi múzeumban és halottas ágyán

A következő esztendőben újabb veszteség érte a Habsburg-hadvezetés legfelsőbb tisztikarát. A Felvidék egyik legfontosabb végvárának számító, Nyitra folyó menti Érsekújvár bástyáin akkoriban szintén Bethlen Gábor erdélyi fejedelem zászlait lengette a szél. Ennek visszavételét fontos hadicélként tűzte ki a Bécsi Haditanács.

Érsekújvár Houfnagel metszsetén és egy bástyája napjainkban

A nagy létszámú, erős tüzérséggel felszerelt zsoldoshad élére Bouquoi generálist {született 1571-ben} nevezték ki, aki nekilátott az erődítmény rendszeres ostromához.

Bouquoi generális

Ennek keretében helyezték el a lövegeket, árkokat ástak és sáncokat emeltek a blokád teljessé válásához. A támadókat azonban mind a ki-kitörő várbeliek, mind a felmentésre készülő Bethlen-párti lovas egységek rácsapásaikkal nyugtalanították. 1621. július 10-én maga a császári fővezér vezényelte a nehézlovasság egy csapatát, akikre Bethlen-párti magyar lovasok csaptak rá. A fergetegesen rohamozó magyaroknak sikerült részben levágni, részben megfutamítani ellenségeiket. A magára maradt Bouquoi generális félelmet nem ismerve vívott, de a túlerővel szemben nem győzhetett, könyörtelenül levágták. A parancsnoksága alá tartozó sereg itt is megzavarodott, felhagyva az ostrommal, megszégyenülten vonult el Érsekújvár falai alól.

Bouquoi generális halála Érsekújvárnál

A két császári generális halálának ismertetésével szerettem volna a Tisztelt Olvasó tudomására hozni, hogy nem mindenki kerülte el a magyarok halált hozó fegyvereit olyan szerencsésen, mint Schwendi.

Szöveg: Szatmári Tamás
Szerk: SzBK