Orosházi Bernadette: Szanda – Csővár
Telefonos segítséggel Hókirálynő birodalmában

2015. január 2. napja az a nap, amikor a szilveszteri bódulatból még ki sem józanodik az ember, az utakat ónos eső fedte jégpáncél borítja, odakint pedig tombolnak a mínuszok, ráadásul a városra is köd ereszkedik. Nos, ez az a nap, ami elég sok dologra alkalmas lehet csak éppen arra nem, hogy két pesti lány ismeretlen erdei várak felfedezésére induljon a Cserhát sűrűjébe.

Az izgalommal teli reggeli indulás utolsó fővárosi állomáshelye az a benzinkút volt, ahol a stratégiai megbeszélést tartottuk egy forró tejeskávé és sajtos pogácsa mellett. Úti célunk Szandaváralja és Csővár volt; két izgalmas, elhagyatott és elhanyagolt várrom az erdő közepén, távol a civilizációtól. Tökéletesen alkalom, hogy egy kezdő vártúrázót örökre elriasszak ettől a hobbitól, pedig a szándék épp az ellenkezője volt. Egy évtized lelkes élménybeszámolója is kevés volt hozzá, hogy a barátnőmet is megfertőzzem a várvírussal. Minden próbálkozás és igyekezet hiábavaló volt, nem lehetett őt rávenni ilyen programokra, csak kedvesen mosolygott a várrajongásomon, de az áttörés szerencsére nem maradt el. Amikor tavaly nyáron Mátraverebélyre kirándultunk, kíváncsi lettem a Salgó várban történt munkálatokra, és mivel időnkbe belefért, megkértem a társaságot engedjék meg, hogy megnézzem, és ha van kedvük, tartsanak velem a várba. Ami nekem egy évtizedembe került, az Salgónak egy szempillanat alatt sikerült. Ibolyát megbabonázta a nógrádi táj nyújtotta szépség és Salgó várának különleges hangulata, s mára a várak nyújtotta élmény hatása elől többé már ő sem tud menekülni. Mivel az utóbbi időben telefonos csevejeink közepette gyakran hangzott el tőle a kérdés: „Mikor megyünk vártúrázni megint?”, ezért nagyszerű érzékkel kiválasztottam az arra legalkalmasabb időpontot és két olyan várat, amely számomra is fehér folt volt eddig a vártúrás térképemen.

A Cserhát alacsony dombjai hamar elvarázsoltak minket útközben, a ködfoltok játékai még sejtelmesebbé és misztikusabbá tették a tájat, ugyanakkor kissé szkeptikusan figyeltük a leereszkedő köd sűrűségét, amely kifejezetten barátságtalan volt. A meleg autóban ülve megállapítottuk, mennyire más arcot mutathat a táj tavasszal és nyáron, mikor minden pezsgő, friss, színes és élettel teli lehet. Ám a madarak vidám röpte helyett most csak a határban vadászó macskákat és néhány nagytermetű ragadozó madár vitorlázó repülését láttuk, akik a szántások éhes pockait figyelték, hogy zsákmányul ejtsék. Úti célunk már egyre jobban közeledett és kezdtem felidézni magamban a barátok által nyújtott tanácsokat: „Ne a faluból, hanem a műútról közelítsétek meg a várat.” „Figyeljétek a vízmű aknafedelét, onnan induljatok fel!”  Nos, egy feleslegesnek bizonyult kis berceli kitérő után – mert a térképem szerint az jobb út – sikerült megérkeznünk Szandaváraljára, hála a fura hangú GPS-nek. Ekkor ismét a fülemben csengtek a barátoktól kapott jó tanácsok: „Szandához közelebb van!” „Az emelkedő tetején a műútról leágazó földútra forduljatok!” Na de hol is van az? Most akkor forduljak vissza? Már elhagytuk? Ez már Szanda vagy Szandaváralja? És különben is, miért nincsen egy vacak útbaigazító tábla sem?! Miért gondolják azt a helyiek, hogy a messzi vidékről idetévedt kiránduló lányokat a temető érdekli és nem a vár??? Mert, hogy az, ki volt táblázva, a vár viszont sehol.  Ez megírom a polgármesternek!!! – határoztam el gyorsan. Ekkor már érzékeltem, hogy úrrá lett rajtam a női tehetetlenség és elhagyatottság érzése férfi kíséret nélkül. Mivel odakint -10 fok volt, ezért nem járkált a falu utcáján egy lélek sem, hogy útmutatást kérjünk, még a kocsma is üresnek látszódott kívülről, ezért úgy döntöttem ideje telefonos segítséget kérnem a helyszínt megjárt jó baráttól. Gyors útbaigazítást kaptam, az instrukciókat pedig mantraként mormoltam magamban, persze azért egy felesleges kört még így is sikerült összehoznom, mielőtt megtaláltuk a vízművel szemben levő földutat. Természetesen a sok esőzés, majd a hirtelen jött fagy személyautóval járhatatlanná tette azt, ezért onnan gyalog vágtunk neki a mások által 20-30 percesnek leírt sétának. Nekünk ezt az utat sikerült oda-vissza 2,5 óra alatt megtennünk. De ne szaladjunk ennyire előre!

Elindultunk felfelé a bokrokkal szegélyezett úton, aztán elég hamar útelágazáshoz értünk, az ösztöneinkre hallgattunk (és derengett valami jó tanács, hogy a kék turistajelzést kövessük). Amikor néhány méteren belül már a sokadik jelzés nélküli elágazáshoz értünk ismét érlelődött bennem a gondolat, hogy panaszkodni fogok a polgármesternek, felháborító dolognak tartottam az útbaigazítás hiányát és hibáztattam magam, hogy térkép nélkül jöttem el. Persze az vigasztalt, hogy számtalan elhagyatott várat találtam már meg térkép nélkül. Miért Szanda lenne az, amelyik kifog rajtam? Szerencsére néhány favágó dolgozott az erdőbe, akiktől megtudtuk, hogy ismét rossz irányba haladunk, de készségesen rátereltek minket a helyes útra. Innentől kezdve csak mentünk előre. Telefonon leadtam a jelet, hogy jó úton haladunk, így folytathattuk a sétát egyenesen előre. Közben az élet nagy dolgait vitattuk meg, megosztottuk egymással aktuális kérdéseinket, megváltottuk a világot gondolatban és természetesen a szerelem kérdésköre is ott volt a napirendi pontok között. Egy 4 fős társasággal is találkoztunk, akik ugyanabba az irányba haladtak, mint mi, némi biztonságérzetet nyújtva nekünk és persze megerősítve azt az érzést, hogy vártúrázni bármilyen időjárási körülmények között lehet. Ahogy lassan haladtunk felfelé, úgy lett egyre hidegebb és zordabb a környezet. Aztán a csúcs lábánál, a jobbra forduló ösvény után a táj megváltozott. A sűrűsödő erdő, az egyre erősebb köd és a fokozódó hideg azt az érzést keltette bennünk, mintha átléptünk volna egy teljesen más dimenzióba. A tejfehér tájban a piros csipkebogyós bokrok mintha az óriások kicsöppenő vére lenne, ahol a gonosz boszorkány hatalmába keríti és vérét szívja az oda érkező eltévedt vándoroknak. Megérkeztünk Hókirálynő birodalmába!

Hosszas megpróbáltatások és fárasztó küzdelmek után sikerült szerencsésen felérnünk a várba, ahol a látótávolság 5 méterre csökkent.

Épp ideje néhány szót ejteni a vár történetéről is. Első írásos említése a XIV. század elejére datálódik, amikor is Zonda néven szerepel a forrásokban. Széchy Péter volt az első várnagy, aztán később Zsigmond király Zonda várát az általa kedvelt famíliának; a Pásztóiaknak ajándékozza. Jelentősége a törökökkel folytatott háború során lett, amikor 1541-ben a budai pasa fennhatósága alá került. Tinódi Lantos Sebestyén énekelte meg egy híres párbaj történetét, amely szerint a Szandán szolgáló Hubiár aga vívott párviadalt a hollókői magyar várkapitánnyal Buják vára alatt Lőrinc napján egy rabért. A párbajt mind két fél saját győzelmeként ünnepelte végül. (http://mek.oszk.hu/01100/01100/01100.htm#21)

A várban lakó törökök gyakorta portyáztak saját vagyonuk gyarapítása végett a környéken élők kárára. Egy alkalommal Horváth Bertalan balassagyarmati várkapitány az embereivel rajtuk ütött – a legenda szerint egy rejtett alagúton keresztül jutott be embereivel az erődbe – és lekaszabolták a törököket. Szanda azon ritka várak közé tartozik, amelyet a magyarok maguk pusztítottak el, hogy többé azt idegenek ne tudják elfoglalni. Azóta falait az időjárás is tovább pusztítja, régészeti feltárást nem igazán végeztek, így történetéről meglehetősen keveset tudunk.

Sajnos a romló időjárási körülmények és a korai sötétedés miatt sokáig nem tudtunk fenn tartózkodni a várban. A magaslati pont nyújtotta kilátást is csak elképzelni tudtuk, hogy micsoda látványt jelenthet letekinteni a völgybe. Ekkor megfogadtuk, hogy mikor a Hókirálynő hatalma ismét meggyengül, és Tavasztündér visszaveszi birtokába a várhegyet, akkor ismét visszatérünk, hogy lássuk e lenyűgöző hely másik arcát is.

Utunkat Csővár felé folytattuk, amely ezúttal könnyebb célpontnak bizonyult. A Nógrád és Pest megye határán lévő erősség Váctól 20 km-re észak-keletre található a Galga-folyó völgye fölött egy mészkősziklán. Bár a helyes utat itt sem sikerült elsőre megtalálnunk, legalább szereztünk néhány kellemes pillanatot annak a fiatalembernek, akitől útbaigazítást kértünk. A férfiú a kocsmában történt befolyásolás hatására már biciklire sem tudott ülni, minket pedig értetlenül figyelt. Először is, hogyan keveredik a faluba két idegen fehérnép, és miért akarnak a várba menni, mikor józan eszű ember (mint ő), ilyen időben inkább a kocsmában vagy otthon várja a rossz idő elmúlását másfajta programok űzésével. Próbált minket eltéríteni ezen szándékunktól alternatív ötletekkel előállva, hogy mit is kellene csinálnunk, mire mi válaszul szó nélkül továbbálltunk. Helyes útbaigazítás hiányában végül három idős nénihez fordultunk, akik szemmel láthatóan a falu közelmúltbeli eseményeit vitatták meg. Úti célunkat hallva az egyik néni sejtelmesen mosolygott, vélhetően egy régi emléket idézett fel magában.

– A várba mennek? Ohh, én utoljára lánykoromban jártam odafenn.

Végül hárman négy irányba küldtek minket, így az elhangzott jobbra, balra és előre irány közül mi a hátrafordulást választottuk, és a saját megérzéseinkre hagyatkozva a hegytetőt vettük célba. Sajnos a híd, amelyen még átkelhettünk volna, teljesen megrongálódott, ezért vasszekerünket ott kellett kikötni és batyuval a hátunkon onnan indultunk gyalog felfelé. A helyes utat megtalálva, egyetlen akadályt kellett már csak leküzdenünk, ez pedig az idő volt, ugyanis alig több mint háromnegyed óránk volt sötétedésig. Az idő szorításának nyomása miatt az erdő nyújtotta szépségeket nem tudtuk élvezni, bár többször megfordult a fejünkben, hogy forduljunk vissza, de a következő kanyar mindig felvillantotta azt a lehetőséget, hogy ott végre megpillantjuk az oly régóta remélt ódon falakat. Körülbelül az ötödik ilyen kanyar után úgy döntöttünk, hogy kitartunk, bár sem fáklya, sem zseblámpa nem volt nálunk és a kóbor kutyák ugatása, valamint a Nógrád erdeiben kószáló medvékről szóló sajtóhírek sem bátorítottak minket. Bár Csővár most már Pest megye, de nem biztos, hogy az erdőben gyűjtögető éhes barnamedvék megállnak a megyehatárnál. Szerencsére hamar elértük a némán, elhagyatottan és magányosan álló magas várfalakat. Tényleg földbe gyökerezett a lábunk, az egykoron volt erődítmény tekintélyt és büszkeséget sugárzó masszív falai láttán, amelyek szebb és fényesebb kort is megértek, de mint a tisztességben megöregedett emberek, büszke tartással állnak és várják sorsukat, oly méltóságteljes volt Csővár romja is.

A vár magjában folyó feltárásoknak megörülve próbáltuk elképzelni, hogy vajon merre lehetett pontosan az az út, amelyet a középkorban innen felügyeltek a délceg vitéz legények. A vár történetét elolvasva, nem ez a feltételezésünk igazolódott vissza. A leírás szerint a nógrádi várrendszer legdélebbi erősségeként garázdaság, hűtlenség és testvérgyilkosság kötődik a nevéhez. Mint a legtöbb magyar várat, vélhetően ezt is a tatárjárás után, a XIII. század második felében kezdték el építeni. A település honlapján talált leírás szerint először 1389-ben említi oklevél; várkapitánya, Csői Miklós elszegődik Reiches Sebold szolgálatába.  A várat később elzálogosítják, majd Mátyás király válthatta ki azt, és így került fia Corvin János tulajdonába. Későbbi tulajdonosa, Ráskay Balázs utódai tulajdonjogi vitába keverednek egymással, miközben a törökök már az ország egy részét elfoglalták. A várat a Bebek rondellával erősítették meg és a környék megfigyelésére szolgált, de Vác török kézre kerülése után sajnos Csővár sem tud ellenállni az ágyútűznek, így az is oszmán helyőrség lett. A vár feladása után, felrobbant vagy kigyulladt és Szandához hasonlóan jelentőségét elvesztette, amely lassan fél évezrede pusztul. A nálunk lévő leírásból megtudjuk, hogy Prónán, a település múzeumában található a várhegyen talált néhány fontosabb lelet. Megállapítjuk, hogy milyen jól elkülönül a külső és a belső várrész, majd gondolatban Hollókőhöz hasonlítom. Sajnos annyi időnk maradt már csak, hogy tekintetünket néhány perc erejéig az alattunk elterülő völgyre szegezzük és – a köd felszálltának köszönhetően – gyönyörködjünk a Börzsöny halványan kivehető körvonalaiban.

A várba való feljutás mindig sokkal hosszabb, mint a vissza vezető út. Csővár esetében azonban ez pont fordítva volt, köszönhetően az egyre nagyobb hidegnek, amely az alkonyattal együtt érkezett. Kissé feszülten, szótlanul és sietve jöttünk le a hegyről, de a vár nyújtotta élmény megérte ezt a kis izgalmat. Szerencsére az utolsó pillanatban keltünk át a patak összeomlott hídján és mire vasszekerünket megfordítva irányba helyeztük, addigra teljes sötétség borult a tájra.

Élményekkel és emlékekkel telve vettük az irányt Buda vára felé. Az utolsó próbatételt a 2-es útra zúduló ónos eső jelentette, de az óvatosságnak köszönhetően szerencsésen hazaértünk és nem maradt más, mint megtervezni a következő kirándulást, amelyet ezúttal biztosan jobb időjárási viszonyok között kívánunk lebonyolítani. Mert szerencsére sem a hideg, sem pedig a nehézkes körülmények és a néha kissé veszélyes kalandok sem riasztották vissza túratársamat a következő vártúrától, a várszerelem megmaradt nála továbbra is.

Szöveg és fotók: Orosházi Bernadette
Szerk.: Várjáró Magazin