A magyar műemlékvédelem állatorvosi lova: Diósgyőr

 

Kedves Várjárók! A címet olvasva bizonyára felkaptátok a fejeteket, hiszen kissé provokatívnak tűnhet. Ez nem véletlen, ugyanis éppen ez a cél vezérelt. Hazánk középkori erődítményei közül Visegrád mellett Diósgyőr várával is olyan sokat kísérleteztek már, azonban ezek eredményei finoman szólva is megkérdőjelezhetőek. Mindkettőt toldozták-foldozták az építészek sokszor egymással szemben álló elképzelései szerint, aminek kis túlzással az lett az eredménye, hogy több kárt okoztak a megmenteni kívánt építménynek, mint egy-egy jelentősebb ostrom.

Miután annyi mindent hallottam és olvastam a most átadott diósgyőri várról, tűkön ülve vártam, hogy végre saját szememmel lássam és tapasztaljam, vajon mire költhették azt a 2,7 milliárd forintot, amelyből tudomásom szerint a rekonstrukción túl a vár mellett létesülő lovagi arénára és a lillafüredi beruházásokra is költöttek.

Hosszú vonatozás, majd az új miskolci villamossal tett városnézés után végre ott álltam a hosszú gesztenyefasor végén, szemközt a diósgyőri várral. Ahogy a soknapi esőzést követően végre felcsillantak a napsugarak, valami fenséges glóriába vonták a négytornyú erődítményt. Miután a pillanat varázsa elmúlt, gyorsan jegyet váltottam, hogy minél előbb felfedezhessem a régi új vár szépségeit!

A kapu vasrácsai mögött rögtön körbenéztem, de az alsóvár területén nem tapasztaltam változást. Ugyanaz a hosszú betonhíd fogadott, ugyanúgy meredeztek az alsóvár csonka falai, mint korábbi látogatásaim alkalmával. A rekonstrukciós munkák sajnos nem érintették a vár ezen részét; így a három kaputornyot és a kazamatát sem. Mindez nem vette kedvem, hanem rendületlenül haladtam tovább, hogy mihamarabb megpillanthassam az Interneten már megcsodált kőfaragványokkal díszített épületeket!

Már a felsővár kapujánál érdemes volt felfelé nézelődni, hiszen a gótikus ablaksor igen kellemes látványt nyújt a romantikára hajlamos látogató számára.

A hosszú boltíves kapualjba érve, megkezdődött a varázs; az elrévedés sok száz esztendővel ezelőtti korokba. Úgy hiszem, hogy éppen ezt kell szolgálni egy-egy középkori vár rekonstrukciójának; megismertetni a régmúltat korunk emberével.

A kapualjban elhelyezett multimédiás szerkentyűt nyomkodva a legkülönbözőbb információkat ismerheti meg az érdeklődő a diósgyőri várról, de nem időzhettem itt sokat, mert a mögöttem érkező kisiskolások tömege elől tovább kellett sietnem.

A várudvar közepére érvén nagyot szippantottam a levegőbe, majd tágra nyílt szemmel fürkésztem a fölöttem magasodó építményeket; három oldalról emeletes palotaszárnyak, nagyon szépen faragott ajtó és ablakkeretek, körfolyosó, reá felvezető szélesebb és keskenyebb lépcsősorral. Az összhangot egyedül a negyedik torony csonkán hagyott torzója bontotta meg, és sajnos a mellette lévő palotaszárnyat sem állították helyre eredeti pompájába. Tudom, hogy a Velencei Charta előírásai szerint nem állítható helyre, ami a meglévő épületrészek alapján hitelesen nem rekonstruálható, de megérzésem szerint Diósgyőr esetében a mostani munkálatok során túlléptek a régi dogmákon. Emiatt sajnálatosnak tartom, hogy a tervezők nem nyúltak a felsővár valamennyi épületrészéhez.

Ennek ellenére összességében pozitívan értékelem a végeredményt. Szép a külső, de vajon mit rejtenek az épületek? Belépek az egyik gótikus ajtón, mely mellett egy kis tábla nyújt eligazítást, hová vezetett ez egykor. Rövidesen már az emeleti lovagteremben találom magam, aminek láttán eláll a lélegzetem. A 13 x 25 méteres, három hatalmas oszloppal alátámasztott terem megvilágításáról beugrós ablakfülkék gondoskodnak, középen pedig hosszú asztal, korhű bútorzattal. Igen jól mutatnak a falikárpitok, rajtuk az erdélyi templomokból jól ismert Szent László-motívumokkal. Még sokáig álldogálnék itt álmélkodva a fenséges látványon, de a csendet megtöri az osztálykiránduláson lévő gyerekek zsivaja, így tovább sietek. A kisebb-nagyobb termek és szobák ízlésesen berendezett, korhű bútorokkal, a falakon régi kódexek iniciáléival és metszetek sokaságával fogadnak. Az egyik asztalon vendégkönyv, amiben pár sorban megköszönöm a várépítők látványos munkáját, melynek segítségével ismét felcsillant a Magyar Királyság egykori dicsősége. Minden helyiség egykori funkciójáról szakszerű leírást lelek, sok helyen pedig az érintőképernyős információs asztalok segítenek az eligazodásban. Ezek még nagyjából illeszkednek is a történelmi hangulatba, ellenben a tűzoltó szekrények és palackok már eléggé illúziórombolóak. Persze, jól tudom, hogy biztonsági előírás, de nem lehetett volna kissé elrejteni ezeket a látogatók szeme elől?

Később a várkápolnába érek, aminek emeleti részét is újraalkották a mesterek. Ahogyan a gótikus ablakokon beszűrődik a napfény, úgy válik a belső tér igazán látványossá! Ismét felszentelték, így akár esküvők hangulatos színteréül is szolgálhat ezután. Az alsó helyiségek bebarangolása után nagy szuszogások közepette felkapaszkodom az egyik toronyba, hogy onnan is szemügyre vegyem az erősséget. Lent már szanaszét futottak a gyerekcsoportok, ami nem kis pánikra adhat okot a tanító néniknek. Fejem fölött madarak szállnak el, enyhe szellő borzolja a hajamat, de mindez nem érdekel, csak maga a négytornyos vár. Érzem, ahogyan a vár megérinti a régi históriákra nyitott szívem legmélyét. Idővel azonban felülkerekednek a praktikus gondolatok, és tűnődve nézem az új helyiségek lapostetős szerkezetét. Vajon fogja bírni az időjárás viszontagságait; ellent tud állni az esőzéseknek, hónak és fagynak? Ezeket a pompás termeket vétek lenne beázni hagyni! A magam részéről most is inkább a régi ácsmesterek remekművére szavaznék, a magas nyeregtetőre, mert szerintem az lenne a biztos védelem. Sajnos nem áll olyan fényesen országunk anyagilag, hogy 30 esztendő múltán ismét hagyjuk tönkremenni azt, amit nagy fáradsággal létrehoztunk!

Eléggé megviselt a meredek lépcsőfokok leküzdése, így megállok szuszogni a torony tetején. Legalább felidézem, mely események is történtek itt sok évszázaddal ezelőtt. A Bükk hegység szélén emelkedő kicsiny sziklaszirten három erődítmény nyomait fedezték fel a szakemberek. Napvilágra került a honfoglaló Borsod-nemzetség korai, jórészt fából ácsolt, kör alaprajzú szállása. A történészek erre a védelmi gyűrűre vezetik vissza a „győr” elnevezés eredetét.  Az országra törő mongol lovas seregek a muhi győzelmük után elpusztították az erődítést, ami helyett a 14. század legelején Ákos-nembeli István nádor immár kőből építette meg erődítményét. Miután a nemzetség tartományúri hatalmát Károly Róbert megdöntötte, a diósgyőri várbirtok a Királyi Kamara kezelésébe került. Károly fiának, I. (Nagy) Lajosnak kedvenc vadászterületét jelentették a környező erdőségek, így nem meglepő, hogy a Szalajka-patak völgye feletti hegykúpon várat is építtetett Gerennavár néven. Lajos örökösödési szerződés révén Lengyelország trónját is megszerezte, így szükségessé vált olyan uralkodói rezidenciák kiépítése, amelyek az észak felé vezető út mentén megfelelő elhelyezést biztosítottak a királynak és kíséretének. Ezért az 1350-es években nagyszabású építkezések kezdődtek Diósgyőrben és Zólyomban. Ha összehasonlítjuk a két erősséget, számos hasonló vonást fedezünk fel bennük. A király által az itáliai hadjáratok során megismert szabályos alaprajzú, saroktornyos várak általuk jelentek meg a Kárpát-medencében. Az építkezés során ezen váraknál már nem csak a jó védhetőséget, de a minden lakhatási igényt kielégítő kényelmi szempontokat is szem előtt tartották. A teljes egészében lebontott régi diósgyőri vár helyén az oltalmazó vizesárok, az alsó és felső kőfalak, saroktornyok és gyilokjárók mellett jól fűthető lakószobák, nagy világosságot biztosító ablakok, valamint a fényes ünnepségeknek helyt adó lovagterem is helyet kapott. A vár legfényesebb korszakának mindenképpen Lajos uralkodásának időszaka számított. 1381-ben itt írták alá a Velencei Állammal kötött békét, aminek értelmében a dúsgazdag kereskedőváros adót fizetett a magyar királynak. A következő két évszázadban a diósgyőri váruradalom a mindenkori királynék hozományául szolgált. A fenséges hitvesek gyakorta tartózkodtak falai között, így Zsigmond király neje, Cillei Borbála, Habsburg Albert felesége, Erzsébet és a legismertebb közülük, Aragóniai Beatrix, Hunyadi Mátyás asszonya. A szép, madárcsicsergéses békés időszakot a 16. században felváltotta a fegyverek zaja, a halálhörgés. A mohácsi csatában győzedelmeskedő török miatt időszerűvé vált a korszerűtlen magyar várak fejlesztése. Diósgyőrben ebben az időszakban építették ki az egyik alsó kaputorony helyén a kazamatát és ennek öblös lőrései mögött helyezték el az egyre nagyobb katonai jelentőséggel bíró ágyúkat. Emellett a felsővár sarkához egy vaskos ágyúrondellát is illesztettek. Mindezen fejlesztések ellenére a diósgyőri vár nem tartozott a Habsburg-hadvezetés által kialakított végvárrendszer jelentősebb erődítései közé. Nem csoda tehát, hogy Eger 1596-os bevétele után két esztendővel az oszmán és tatár portyázóknak sikerült megrohanniuk és felperzselniük. A magyar országgyűlés rendeletére rövidesen helyreállították az üszkös romokat, majd a vár a 17. század végéig szolgálta a magyar föld védelmét, mígnem a kassai labanc katonaság felgyújtotta, hogy ne szolgálhasson menedékül a kurucok számára. Ezzel katonai jelentőségét végképp elvesztette, maradványait a környékbeli lakosság és az időjárás könyörtelen vasfoga egyre jobban rombolta. Az 1960-as években megkezdett restaurálás az utolsó pillanatban mentette meg a végső pusztulástól. Az akkori időszak műemlékvédelmi felfogása szerint, modern anyagokkal, jól elkülöníthető módon próbálták megóvni pusztuló falait. A vármúzeumot a feltárás során napvilágra került tárgyi leletekből alakították ki. A kiállítás mellett a vár számos zenei és kulturális rendezvénynek adott helyt, így bátran kijelenthetjük, hogy Diósgyőr országunk közelmúltbeli művelődéstörténetében igen fontos szerepet játszott.

Sajnos a vár környezete eléggé elhanyagolt, pedig milyen szép látvány fogadhatná az ide látogatót, ha az alsóvár falait is megmagasítanák, a várárkot pedig ismét vízzel töltenék fel! Milyen nagyszerű lenne, ha a kiránduló családok a várárok vízét szelve körbeevezhetnék a szépséges királyi rezidenciát. Ehhez azonban előbb a környékbeli rozoga házikókat kellene kisajátítani, amelyek belenyúlnak az egykori árok medrébe. Itt azonban hirtelen megborzongok és valóságtól elrugaszkodott álmaimból ébredve egy gyors listát készítek tapasztalataimról.

Bár elkészült a felsővár felújítása, de azt a negyedik torony torzója és a mellette lévő palotaszárny befejezetlensége foghíjassá teszi. Az eredeti védőtetők előbb-utóbb nagyon fognak hiányozni a történelmi műemlék megóvásában. A diósgyőri vár mellé tervezett lovagi aréna építése még csak a kezdetén tart. Gondolom, hogy azt tartják majd az üzemeltetők a legnagyobb bevételi forrásnak az egész komplexumot tekintve. Visszatérve a jegypénztárhoz, még egyszer beszédbe elegyedem a csinos pénztáros hölggyel. Mikor jelzem, hogy szeretnék valami kiadványt vásárolni a várról, sajnálkozva közli, hogy még nem szolgálhat vele, de októberre ígérik, hogy elkészül a várat bemutató kötet. Ebben már a vár új fejezete, vagyis a rekonstrukció eredménye is szerepelhet majd. Véleményem szerint egy műemléknek nem csak múltja és jelene, de jövője is van. Ez pedig rajtunk múlik, embereken. Vajon meg tudjuk védeni történelmünk egy-egy szeletét a jövő nemzedékének? Remélem, hogy az utánunk születő generációk is kedvükre barangolhatnak majd a gyönyörűségesen szép diósgyőri várban, melynek megóvása jó irányba indult, de még messze vagyunk a várbarátok elérni óhajtott céljától.

Szöveg és fotók: Szatmári Tamás
Szerk.: Vígvári Tamás