Dr. Mordovin Maxim: Csábrági rejtélyek

– Kutatások Csábrág várában –

Az egykori Magyar Királyság várainak számos látványos képviselője található a mai Szlovákia területén. Közülük az egyik legfélreesőbb és legnehezebben megközelíthető a valamikori Hont vármegyei Csábrág vára. Azonban ez az elszigeteltsége csak még jobban kiemeli az értékeit. Egyik nagy előnye Magyarországról nézve, hogy viszonylag közel van a határhoz.

A vár leírása

Csábrág (hrad Čabraď) légvonalban 15 km-re délkeletre található Korponától, a Korponai fennsík déli részén, a Táborisko nevű sziklás hegyhát nyúlványán, 324 m tengerszint feletti magasságban. A várnak helyet adó hegyet három oldalról az erősen kanyargó Litava patak öleli körül. Ez a vízfolyás adta a vár korai nevét is. Mivel a környező hegyek és dombok magasabbak, mint maga a várhegy, megközelítésekor a romok majdnem az utolsó pillanatig rejtve maradnak. A Litava völgyéből is csak az egykori váralja falu területéről láthatók a maradványok. Közigazgatásilag a helyszín Csábrágvarbók (Čabradský Vrbovok) külterületéhez tartozik.

.

A vár alaprajza nyújtott téglalaphoz hasonló, inkább szabálytalan. A területe kb. 90×200 m, a terephez igazodóan észak-déli tájolással.

Jelenlegi formájában a 18. századi állapotát tükrözi, s így legalább négy részből áll. Az első része az alsó vár, mely teljesen körbeveszi a vár középkori magját. Az egyetlen bejárata dél felől nyílik, a sziklagerincet átvágó mesterséges árok felett átvezető egykori felvonóhíddal.

A legkülső védelmi vonalhoz tartozó, a 16. század végére kiépült, olaszbástyával megerősített kettős kapu viszonylagos épségben maradt meg. Ehhez egy a sziklaterasz peremét követő körítőfal kapcsolódik, amelyen további öt torony figyelhető meg. Közülük kettő-kettő a déli, illetve az északi sarkokon bástyaszerűen kialakított ágyútorony, míg a keleti fal közepénél egy ‑ feltehetően még középkori előzményekkel rendelkező – egyszerű torony. A külső kapu belső részén, a dongás átjáró felett egy őrszobát alakítottak ki, mellette egy kétszintes bővítménnyel.

Innen az út a keleti fal mentén vezetett a második kaputoronyhoz (harmadik kapuhoz). Ez volt a vár egyik legnagyobb épülete, földszintjén két kapuval a déli és nyugati oldalán. Az útvonal a torony belsejében tört meg és vezetett át a belső, ún. nagy udvarra.

A nagy udvaron jelenleg csak egy épületszárny látható, annak északi oldalán. A keleti fal mentén valószínűleg egy árkádos folyosó futott, míg a nyugati falnál csak a tetején helyezkedett el fa gyilokjáró. Az udvar délnyugati sarkán, a külső falszoros területére egy szögletes torony nyúlik ki. Az írott források alapján ide helyezhető a vár péksége.

Az északi szárnyon keresztül – mely egyértelműen egy átépítés eredményeképpen jött létre – át lehetett menni egy kisebb északi udvarra. Az udvar északnyugati sarkát egy rondellával erősítették meg, az északkeleti sarkon pedig eredetileg egy vastag falú, toronyszerű épület állt. Ennek visszabontásával egy bástyaszerűséget alakítottak ki. Nem tudni, miért is bontották le ezt az épületet, de nem zárható ki, hogy a 16-17. századi ostromok egyikében sérült meg annyira, hogy már nem volt érdemes helyreállítani. Az biztos, hogy a 18. században már nem állt.

A nagy udvar területét a délebbi, kis udvarral egy újabb, négyzetes alaprajzú kaputorony kapcsolta össze. Általában a vár ezen – kis udvar körüli ‑ részét tekintik a legrégebbinek, bár a jelenleg is látható maradványok nagyrészt 16-17. századiak. A kis udvar keleti és nyugati oldalán egy-egy palotaszárny húzódik. A nyugati rész még rendelkezhet középkori előzményekkel, de úgy tűnik, hogy a keleti – a későbbi reprezentatívabb épület – legkorábban a 16. század végén épülhetett.

.

.

A kis udvar délkeleti sarkára egy vastag falú, ágyúlőréses, négyzetes alaprajzú torony épült. A toronyban lévő kisméretű kápolna és az egyes szinteken lévő sarokkandallók arra utalnak, hogy az épületet lakótoronyként is hasznosíthatták. A nagy és a kis udvart elválasztó fal déli oldala mentén egy árkádsor húzódott, mely összekapcsolta a két palotaszárnyat.

A kis udvarról, a lakótorony nyugati oldala mellett tovább, dél felé haladva lehet eljutni egy szabálytalan, bástyaszerűen kialakított sziklateraszra, ahonnan szemmel lehetett tartani a külső falszoros déli és keleti részét.

A vár újkori használata idején – még a 18. század folyamán – a külső kapu belső oldalán, a belső vár délnyugati sarkánál egy gabonás szín épült. Ezt egészen a modern időkig használták, így jelenleg ez a vár egyik legjobban álló épülete.

A vár története

A vár korai története meglehetősen bonyolult, annak ellenére, hogy viszonylag sok írott forrással rendelkezünk. Az értelmezést leginkább az nehezíti, hogy a Litava völgyében, egymástól 4 km-es távolságban két vár is megtalálható, jelenlegi nevükön Csábrág és Pusztavár (Pustý hrad). Emellett a forrásokból kirajzolódó építéstörténetet – a vár nagyon kis mértékű kutatottsága miatt – nehéz összekapcsolni a jelenleg is látható maradványokkal. Az összes vizsgálható részlet a 15. és a 18. század közé keltezhető; nem tudunk 13-14. századi szakaszokat azonosítani. Az épületfaragványok közül pedig csak 17-18. századi elemeket ismerünk.

A legújabb kutatások fényében a vár korai történetével két helyszín köthető össze, melyeket egy ideig a források azonos néven emlegetnek. A vár alapítása a Hont-Pázmány nemzetséghez köthető, és tudjuk, hogy birtokaik leginkább az egykori Hont vármegye északi részén sűrűsödtek. Ezen a vidéken 1276-ban említik először a Litava menti Haradnok nevű várat. A forrásból azonnal láthatók a nemzetség bonyolult családi- és birtokviszonyai, ugyanis IV. László ezen okleveléből arról értesülünk, hogy a Hont fia Derzs várát megszállva tartó Lambert fia Hont fiai ifjabb Derzs és Demeter kegyetlen módon fogságba vetették idősebb Derzs feleségét és gyerekeit. Ráadásul idősebb Derzs és számos környékbeli nemes a várban tartotta az ingóságait is. A király döntése és parancsa ellenére a várat ekkor nem adták vissza, ahogyan kártérítést sem fizettek. 1282-ben Palást határjárásának leírásakor említenek egy utat, mely Derzs és Demeter várához vezetett, majd 1285-ben értesülünk arról, hogy a testvérek megosztoznak a birtokon. Ez az oklevél tartalmazza azt a rendkívül fontos mondatot is, melyből megtudjuk, hogy a 13. századi Haradnok azonos a későbbi Litva várával: „castrum Lytua Haradnuk alio nomine.” A Litva elnevezés minden bizonnyal magából a patak nevéből eredt, melynek egyik kanyarjában, a völgy fölé magasodó csúcson a vár elhelyezkedett.

A 14. század elején néhány tulajdonosváltás után a vár Csák Máté kezére került. Ez ügyben tiltakozott az esztergomi káptalan előtt 1318-ban a néhai Derzs fia Tamás mester. Előadásából arról értesülünk, hogy Csák Máté erővel elfoglalta Litva várát és minden tartozékát. Nem tudni pontosan, hogy a vár mikor került Károly Róbert kezére, de minden bizonnyal legkésőbb 1321-ben. Azonban hiába várták a korábbi tulajdonosok, hogy visszakapják az egykori birtokaikat, az uralkodó megtartotta azokat magának. Csak 1335-ben cserélte el a Kőrös megyei Dobrakutyára Lőrinc fia Péterrel és Lőkössel. Az utóbbiak mégsem maradtak sokáig az uradalom birtokában, mert 1342-ben a király hatalmaskodásaik miatt elvette tőlük. Jellemző volt a „tevékenységükre”, hogy pl. Lőkös megtámadta és súlyosan megsebesítette Mihályt, a bozóki prépostot.

A 13. század végén a várhoz – ekkor még Litava vagy Haradnok – tizenöt falu tartozott. Közülük legnagyobb a két Csábrág falu volt (Csábrágvarbók és Csábrágváralja vagy egyszerűen Csábrág). Ekkor a falu nevét még nem vitték át a várra. 1342-re az uradalom már 25 faluból állt, melyekhez még különböző vámok is tartoztak. Ilyen vámszedő helyek voltak Szentantalban, Szenohradon, Varbókon és a Litva vár alatti Csábrágon. A vár történetére vonatkozóan az 1342. évi a második rendkívül fontos forrás, ugyanis itt megint részletezik a Litava völgyének várait: „castrum ipsorum Lytua vocatum, cum alio castro similiter Lytua desolata.” Ebből látszik, hogy az oklevél kiállítása idején két Litva vára létezett, melyek közül az egyik már puszta volt (desolata), míg a másik a vámszedő hely, és Csábrág felett helyezkedett el. Ezért Karczag Ákos és Szabó Tibor véleménye az, hogy a Litava völgyében keletebbre lévő Pusztavárat azonosítani lehet a korábbi Litva avagy Haradnok várával, míg a nyugatabbi, napjainkban is látványos falakkal álló vár lenne a későbbi Litva avagy Csábrág vára.

Látható, hogy a 14. század közepén a két Litva várából már csak egy maradt. A korábbi valószínűleg még a Csák Máté-féle harcok idején pusztulhatott el. Mivel a közelében nincs település, talán a másik – a későbbi Csábrág – fenntartása kényelmesebbnek bizonyult. Minden bizonnyal a második Litva vára átvette az uradalom irányításában játszott szerepet is.

Az erősség Zsigmond uralkodásáig maradt királyi kézen. Még Mária királyné zálogosította el 3000 aranyért a várat Szécsényi Franknak, majd Zsigmond király 1390-ben kárpótolva Frankot a Bars megyei Saskővel, a csábrági uradalmat Ilsvai Leustáknak adományozta. Ez utóbbi hamarosan elcserélte azt Pásztói Jánossal és Kakas Lászlóval a nyitrai Kesselőkőért. Egy újabb csereüzletet követően 1394-től az egész csábrági uradalom a Kakas családé lett. Ebben az évben még találkozunk a Puszta Litva elnevezéssel. Ezt kétféleképpen lehet magyarázni: egyrészt lehetséges, hogy a korábbi, addigra már teljesen elpusztult vár nevét alkalmazták erre; másrészt elképzelhető, hogy a sorozatos tulajdonosváltások és a belső viszályok miatt leromlott állagú vár – talán éppen nem lakható ‑ állapotát jellemezték ezzel az elnevezéssel.

.

A 15. század folyamán egyre gyakrabban találkozunk a forrásokban a Csábrág névvel is a várra vonatkozóan. A század közepéig biztosan a Kakas család tartotta kezében az uradalmat. A problémákról a kisebb-nagyobb pereskedések árulkodnak. A 15. század közepén azonban, rövidebb időre a Felvidéken garázdálkodó husziták megszállták előbb Korponát, kisebb erősséget építve ott, majd – feltehetően – eljutottak Csábrágra is. Erre vonatkozóan nincsenek egyértelmű forrásaink. Ján Jiskra csapatainak csábrági vagy Csábrág melletti jelenlétére utalhat a Táborisko nevű lelőhely, a várhegytől déli irányban. A helyszínen lévő leletanyag a 15. század első feléből származik, így valamiféle összecsapás lehetősége ténylegesen is elképzelhető. Azonban a várhoz kapcsolódó komolyabb katonai eseményekről inkább a század második felének forrásaiból értesülünk. Egy nyitrai pereskedés során említik, hogy az uralkodó haddal vonult Csábrág ellen, illetőleg 1461 októberében Mátyás király több oklevelet is kiállított a Litva vára alatt elhelyezkedő katonai táborban. Ezen adatokból felételezhetjük, hogy a várat ebben az évben foglalta vissza az uralkodó a huszitáktól.

Az 1460-as években a vár környékén megjelent a boszniai Verbászból származó Horváth család, melynek képviselői 1469-ben meg is szerezték a csábrági uradalmat. Az első tulajdonos, Horváth Demjén halála után, 1476-ban az utódok – Horváth Péter és Demjén özvegye, Eufrozina – megosztoztak az uradalmon. Ennek során készült el a vár első ismert összeírása is. Eszerint a vár következőképpen nézett ki ebben az időszakban: a vártoronyban volt két nagyterem, két kamra és két pince; a várban helyezkedett el a kút, a plébános háza, a konyha, az élelmiszertároló és a magtár. A négy toronyban foglalt helyet a sütöde, a fegyvertár, a kovácsműhely és az istálló. A fegyverarzenál az összeírás idején 74 db lőfegyverből, 38 db kis és nagy pajzsból, valamint páncélokból és láncingekből állt. A vár alatt egy major és méhészet létesült. Az uradalomhoz ekkor 26 falu tartozott.

Miután a Horváth család 1500-ra fiágon kihalt, a birtok leányágon öröklődött tovább. 1511-ben azonban már Fáncsi Orbánt látjuk a vár tulajdonosaként, aki az egészet 1000 aranyért eladta Bakócz Tamás esztergomi érseknek. Az 1513-ban készült, de 1528-ban kinyomtatott első Magyarország-térképen láthatjuk Csábrág várát is Litwa aláírással. A Bakócz alatti építkezéseket egykoron az északkeleti saroktorony feliratos táblája jelezte. Az érsek végrendeletének értelmében az uradalmat az Erdődi család örökölte. Beiktatásuk után rendszeresen vitába kerültek Selmecbánya és Korpona városok polgáraival, elsősorban a szabálytalan vámszedések és a határok jogtalan használata miatt.

Erdődi Klára révén Csábrág Pálfi Péterhez került, aki folytatta különböző vitáit a szomszédos városokkal. Mindez azonban jelentéktelen volt a Buda török megszállása után elharapózott anarchiához képest. 1547-ben Balassa Menyhért elfoglalta a várat és két éven keresztül birtokában tartotta és csak szabályos ostrommal, a Nikolas Salm vezette királyi sereg segítségével sikerült visszaszerezni azt. Az ostrom után Pálfi Péter összeírást készíttetett az uradalomról: ekkor már 34 falu tartozott a várhoz.

Nógrád és Hont déli területeinek a törökök általi veszélyeztetettségét leginkább a falusiak érezték meg. A vár új tulajdonosa és egyben kapitánya, a délvidéki származású Kruzsics János ugyanis elviselhetetlen terheket rótt a várhoz tartozó jobbágyokra, rendkívüli adókkal és a várépítkezésnél teljesítendő robottal együtt. A folyamatos veszélyállapotot jelzi az 1557-es inventáriumban szereplő nagy mennyiségű fegyver és ágyú is. Ebből az időszakból nagyon jó forrásokkal rendelkezünk az építkezésekre vonatkozóan. Így tudjuk, hogy az 1560-as években az építkezést a selmecbányai Wolfgang, Jakab és Péter kőművesmesterek felügyelték. Ennek keretében épült fel egy új bástya, megmagasították a tornyot és megerősítették a pincét is. Ekkor szélesítették ki és mélyítették le a külső kapu előtti sziklaárkot. Valószínűleg a vár modernizálásában ebben az időszakban itáliai építészek is részt vettek.

Kruzsics János halála után az özvegy, Pálfi Katalin újra férjhez ment, mégpedig Illésházi Istvánhoz, akinek kezén ily módon 1582-től egyesült a szitnyai és a csábrági uradalom. A még Krusics idejében történt erődítési munkálatoknak köszönhetően a vár sikeresen ellenállt a török terjeszkedési kísérleteknek a bányavárosok irányában, még azután is, hogy egymás után estek el Drégely, Ipolyság, Szécsény, Fülek, Kékkő és Divény. Kisebb könnyebbséget jelentett a tizenötéves háború idején a dél-nógrádi területek visszaszerzése (egészen Nógrádig), azonban Vác 1614-es eleste megint kiélezte a helyzetet. Ekkor királyi csapatokat is rendeltek a várba, így pl. 1615-1616-ban 40 német zsoldos és 16 magyar hajdú állomásozott Csábrágon.

1622-ben az érsekújvári alkapitány, a katolikus Kohári Péter engedélyt kapott az uralkodótól, hogy 23000 aranyért megvásárolhassa a szitnyai és a csábrági uradalmakat az akkori tulajdonosuktól, Balassa Borbálától. Az új birtokos aktívan ellenállt a törökök adógyűjtési és terjeszkedési törekvéseinek a vár fennhatósága alatt lévő területeken, s ezzel rendszeres konfliktusba került nemcsak a kisebb portyázó csapatokkal, hanem még az esztergomi béggel is. Harcias ellenállását folytatta fia, Kohári István is, aki csábrági birtokai mellett Szécsény és Fülek várak főkapitánya volt. Ekkor Szécsényt még 1663-ban kénytelen volt feladni, embereit Fülekre menekítve. Kohári István a bányavárosok irányába terjeszkedő törökök ellen Lévánál vívott harcban szerzett sebesüléseibe halt bele 1664-ben.

A 16. század végén még intenzív építkezések folytak a várban, inkább a védelmi képességeinek növelése céljából. Az építkezéseken ezúttal besztercebányai kőműves mesterek dolgoztak. A források egy bástya építéséről szólnak. Eközben a Koháriak Habsburg-hűségét és a törökök elleni kitartó küzdelmét az uralkodó 1685-ben grófi cím adományozásával hálálta meg. A Thököly- és a II. Rákóczi Ferenc-féle harcok idején a felkelők csak sokadik kísérletre tudták elfoglalni a várat, s egészen 1709-ig a kezükben is tartották azt.

A következő évszázadban a vár fokozatosan elvesztette egykori szerepét és jelentőségét. Jól mutatja ezt a tényt az, hogy Kohári András 1744-1755 között a nem túl távoli Szentantalon (Svätý Anton) új, kényelmes és reprezentatív kastélyt építtetett. Az 1750-es évek végétől Szentantalon éves vásárokat kezdtek tartani, majd lassanként az értékesebb ingóságokat is átszállították – pl. a várkápolna középkori harangját és a Szűz Mária szobrot. Maga a vár ettől kezdve nyári rezidencia lett. De amint elköltözött a főúr, hanyatlásnak indult az alatta lévő falu is, bár a teljes elnéptelenedésétől az erdészettel összefüggő ipari és mezőgazdasági tevékenység – többek között üveggyártás és méhészet ‑ még egy ideig életben tartotta azt.

A vár1802-ben pusztult el végleg, amikor Kohári Ferenc, a család utolsó férfi tagja, ismeretlen okból felgyújtatta az épületeit. Váralja falu lakosainak, akik a várbeli kápolnát használták templomként, 1813-ban a főúr egy új, klasszicista templomot építtetett.

.

Ezt követően a kiürített, elpusztult vár még megmaradó fedett részeit Váralja falu lakossága másfélszáz évig használta. Így az alsó kaputorony melléképületében kovácsműhely működhetett, a gabonás szín is megmaradt, s valószínűleg a zárt, tágas nagy udvar jól szolgálhatott az állatok tartására.

A Kohári család kihalásának és a vár pusztulásának időpontja majdnem egybeesett egymással. Az uradalom ennek ellenére mégis egyben maradt, ettől kezdve azonban már Szentantal központtal. Kohári Ferenc lánya, Mária Antónia révén a teljes egykori birtokegyüttes herceg Coburg Ferdinánd kezére került.

A vár kutatásai

Váralja település gazdaságilag a második világháború után lehetetlenült el véglegesen. A minden fontosabb közlekedési úttól távol fekvő, nehezen megközelíthető, zsákutca-falu az 1960-as években kihalt. Jelenleg csak két ház és a kifosztott templom áll a faluból, a benőtt, romos épületektől eltekintve. Ez jelentős mértékben befolyásolta és ma is befolyásolja a vár kutathatóságát – ugyanis az időközben szigorúan védett természetvédelmi területté nyilvánított helyszínen teljes mértékben hiányzik egy nagyobb méretű feltáráshoz szükséges infrastruktúra. Ugyanakkor érdekes, hogy egészen az elmúlt évekig a vár történetével sem foglalkozott különösebben senki, annak ellenére, hogy oly jelentős magyar történelmi családok birtokolták, mint a Balassa, Pálfi és Kohári családok.

A már elpusztult várról az 1860-as években először Thaly Kálmán számolt be a Vasárnapi Újság lapjain, majd a Magyarország Városai és Vármegyéi sorozatban megjelent Hont megyei kötetben Hőke Lajos szedte össze az írott forrásokat és a vár történetére vonatkozó adatokat. Még a 19. század végén Könyöki József vázlatos felmérést készített a romokról, azonban ezen munka közben számos hibát vétett.

A 20. század első felében csak Varjú Elemér és Štefan Janšák foglalkoztak a várral. Ezután legközelebb Peter Ratkoš közölt egy inventáriumot, összefoglalva a vár középkori történetét. Az 1960-as és 1970-es években Hilda és Andrej Fiala, ill. Štefan Pisoň már erre építkezve írtak Csábrágról, s a Fiala-féle összefoglaló került a szlovákiai műemlékek leírásába is. Kis mértékben bővítette a történeti ismereteket Marosi Endre, Fügedi Erik és Engel Pál is, az ismert ábrázolások számát pedig Kisari Balla György egyik stockholmi gyűjtése gyarapította.

A Csábrágra vonatkozó részletes kutatások csak az 1990-es évektől kezdődtek el, miután 1986 körül összedőlt a lakótorony északi része. A munkálatok egyik előmozdítója lett a rohamos pusztulásnak indult vár gondozását felvállaló, önkéntesekből álló egyesület, a Rondel, Albert Loydl vezetésével. Az első régészeti kutatást még az egyesülettől függetlenül 1997-ben végezték el Václav Hanuliak irányításával, aki 2004-ben össze is foglalta ezirányú megfigyeléseit.

A vár levéltári és történeti kutatását Pavol Maliniak végzi, számos helyen publikálva az eredményeit. A feljebb olvasható összefoglalás is az ő munkái alapján készült. Václav Hanuliak után valódi régészeti kutatás 2013-ig nem folyt a vár területén, hanem csak sürgősségi beavatkozások, faljavítások, állagmegóvások történtek, melyek néhol a törmelék eltávolításával jártak. Ezek a munkálatok már a Rondel-egyesület szervezésében folytak, Albert Loydl felügyeletével. A következő régészeti munkálatok vezetője Ján Beljak lett, aki még gimnazista korában, Hanuliak mellett is dolgozott a várban. A vár építészettörténeti vizsgálatát jelenleg Michal Šimkovic végzi.

2013-ig a várvédő egyesület tevékenységének köszönhetően kitakarították a külső kettős kaputornyot és az azt északról védő ágyútornyot is. Ezen belül a belső kaputornyot le tudták fedni, egy használható helyiséget alakítva ki benne. Ezzel párhuzamosan a felső vár déli sziklateraszán jelentős törmelékeltakarítást végeztek, megerősítve ezzel a lakótorony sarkait.

Aki gyakrabban megfordul a vár területén, láthatja, hogy már számos olyan része is bejárhatóvá vált, mely régebben még csak nem is volt látható. Most már minden évben a vár belsejéből kiirtják a növényzetet, a legveszélyeztetettebb szakaszokon pedig aláfalaznak, vagy fugával erősítik meg és minden beavatkozás előtt dokumentálják az eredeti állapotot.

Kutatások 2013-ban

Az állagmegóvási terv 2013. évi szakasza a belső vár nagy kaputornyára irányult. A többszintes hatalmas épületnél az elmúlt évtizedekben számos helyen hatalmas falszakaszok dőltek ki. Komoly veszélye alakult ki annak, hogy a déli homlokzat keleti része összedől. Ezért merült fel az az elképzelés, hogy visszafalazzák a tornyot középen kettéosztó falat és – a lehetőségekhez képest – a teljes déli homlokzatot is. A tervezéshez szükséges adatszolgáltatás indokolta a 2013. évi régészeti feltárást. A kutatás előtt csak annyi látszott, hogy a torony belső födémei leszakadtak, és az omladékok, a boltozatok betöltésével együtt a pince dongaboltozatára nehezedtek. A földes törmelék pedig belevezette a csapadékvizet a boltozatra és fokozatosan mosta ki a habarcsot. A déli homlokzat faragott kövekből álló kettős kapuzatának egy része kiomlott, részben beszakítva a pinceboltozat déli szélét. A kaputorony előtti területet hatalmas törmelékkupac borította, mely alatt semmilyen építészeti részlet nem volt követhető, és csak következtetni lehetett arra, hogy egy farkasverem és felvonóhíd lehetett előtte.

2013 júliusában a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézetével együttműködve, Ján Beljak koordinálása alatt, az „Újítsuk meg a Házunkat” (Obnovme si svoj dom) pályázat keretében az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének hallgatóival részt vettünk a vár kutatásában. Ezúton is köszönöm az összes résztvevő, Juhász Réka, Kocsis Andrea, Komori Tünde, Kovács Enikő, Lantos Sára, Szabados Ágnes, Szekeres-Ugron Villő, Szolnoki Tamás, Ujhelyi Nóra munkáját.

A munka melletti mindennapi események leírását mellőzve, minden olvasó figyelmébe ajánlanám a következő bejegyzéseket: Rég-ész.

A kutatásaink két helyen folytak. A külső kaputorony belső, déli bővítményében hat kisméretű szondát nyitottunk a bővítmény (őrház) lefedését alátámasztó oszlopok számára. Ezekben csak 18-19. századi leletanyagot találtunk, nagy mennyiségű kovácssalakkal együtt. Ezek alapján következtethetünk arra, hogy a tűzvészt túlélő épületet a 19. század folyamán kovácsműhelyként hasznosíthatták.

Jóval nagyobb feladatot jelentett ugyanakkor a belső (második) kaputorony déli homlokzatának kutatása. A téglalap alaprajzú torony falai ma is három szint magasan állnak. A pinceszint 3,7 m magas falait keleti irányban három, észak felé pedig két ágyúlőréssel törték át.

A nyugati oldalán egy földalatti lépcsős folyosó vezetett (és ma is vezet) a belső nagy udvarra. A földszinten keresztül zajlott a közlekedés a belső és a külső vár között. Ennek megfelelően délen és nyugaton faragott köves kapuzatok nyíltak, míg a másik két oldalon öt, ill. három lőrés nyílt. A legfelsőbb szint már sokkal lakályosabb volt. Az itt lévő nyílások inkább tekinthetők ablakoknak, mint lőréseknek.

A toronynál összesen három szelvényt nyitottunk. Ebből kettő az egykori homlokzati fal külső, egy pedig a belső oldalán helyezkedett el. A délkeleti részen azonnal megtaláltuk a kidőlt kapu faragott elemeit, és azokat helyben is hagytuk az esetleges visszaépítésük megtervezéséhez.

Érdekességként megemlíthető, hogy a kapu szárkövei mellett egy hatalmas, kb. 50 cm átmérőjű kő ágyúgolyót is találtunk. A kő ágyúgolyón habarcsnyomokat is felfedeztük, ill. észrevettük, hogy nem volt teljes gömb formájúra kifaragva, hanem a habarcsos része megmunkálatlanul, nagyolva, szögletesen maradt. Ezzel egyértelművé vált, hogy ez egy ugyanolyan dísz-ágyúgolyó lehet, mint amilyen reprezentációs-szimbolikus célból Csábrágon számos helyen befalazva látható, többek között magán a kaputornyon, valamint körben a középső párkány alatt. Hasonló megoldás több kora újkori váron is előfordul, talán leglátványosabb ebből a szempontból a likavai palotaszárny.

Hatalmas törmelékhalmot hordtunk el a kapu délnyugati részéről a majdnem 3 m mély szondából. Az energia-befektetésnek meg is lett a jutalma: itt kerültek elő a legjelentősebb és leglátványosabb leletek. Ezen a területen is voltak a kapuhoz, ill. a kapu felett elhelyezkedő ablakhoz tartozó kőfaragványok. Azonban a köves-téglás falomladék alatt olyan rétegek kezdődtek, melyekről bátran mondható, hogy több leletet tartalmaztak, mint földet. Ezeknél azonnal feltűnt, hogy a kapu helyétől dél felé lejtettek, s rengeteg szenes-hamus, szerves anyagban gazadag berétegződésből álltak.

A leletek túlnyomó többsége – mint a legtöbb hasonló lelőhelyen – állatcsont volt. Ezekből jól lehetett látni az itt élők mindennapi menüjét: a disznó- és a marhahúst gyakran egészítették ki különböző halakkal és vadhúsokkal. Baromficsontból feltűnően kevés került elő, bár voltak nagyobb méretű madarakhoz köthető csontdarabok is. Sajnos a megfelelő archaeozoológiai elemzésig a pontos fajmeghatározást és a fajok arányát nem tudjuk megállapítani. Az elfogyasztott állatok maradványai mellett találtunk kutyacsontokat is, sőt 18. századi kutyaürülék is előkerült. Eredetileg furcsának tűnt ekkora méretű hulladék-felhalmozódás a kapu előterében, de amint lejjebb haladtunk, egyszer csak kirajzolódtak a kapu előtti építmény körvonalai, pontosabban egy farkasverem falai.

Az ásatás végére kiderült, hogy a kaputorony előtt egy részben sziklába vágott, a teljes falszorost átérő, kb. 3 m széles farkasverem volt. Ezt dél felől egy saját fallal zárták le, alul egy szegmensíves záródású átjáróval törték át. Ezen az átjárón keresztül be lehetett jutni a farkasverem belsejébe és a kaputorony pincéjébe. A pince déli falában a farkasveremre lőrések néztek.

A torony belsejében a pinceboltozat szélét kellett körbetakarítanunk, hogy lehetővé tegyük a hiányzó boltozatrész pótlását, illetve a csapadékvíz elvezetését. Majdnem egy tucatnyi 16. század végi és 17. századi kőfaragvány mellett

elsősorban olyan leletanyag került elő innen, mely a boltozatok feltöltéséhez a vár oldalából származó földdel került ide. Ezek elsősorban a torony építését nem sokkal megelőző, az 1550-es évek elé keltezhető kerámiák (többek között őskori és Árpád-kori is) és vegyesmázas technikájú, ill. korai reneszánsz kályhacsempék körébe tartoznak.

A képi és az írott források alapján úgy tűnik, hogy a kutatott kaputorony a 16. század második felében épült, valószínűleg nem egy periódusban. Kisebb átalakításokat végeztek rajta a 17. és a 18. században, de a tömege már nem változott az idők folyamán. Sokkal inkább átalakulhatott a berendezése: az ásatások során éppen egy ilyen „átalakítás” nyomait figyelhettük meg. A farkasverem betöltése a pénzleletek alapján az 1760-as évek végére keltezhető,

amikor a Koháriak már a befejezett szentantali kastélyba helyezték át az állandó székhelyüket. Csábrágon ekkor egy utolsó felújítást hajthattak végre, melynek során kicseréltek egy sor korábbi kályhát. Ez lett a sorsa többek között több 17. századi habán kályhának is. A nagy mennyiségű habán és reneszánsz kályhacsempe mellett sok konyhai kerámia és különböző háztartási hulladék is belekerült a verembe.

.

Mindez jól mutatja, hogy az egykori funkcióit elveszítő várból a hulladékot nem vitték ki, hanem az üres részeket a feleslegessé váló helyek feltöltésére használták.

Összefoglalás

Csábrág történetét rejtélyek borítják. Igazából csak feltevéseink vannak, miért volt egyszerre két azonos nevű vár? Hogyan tarthatták meg a Derzsfiak az erősséget a királyi parancs ellenére? Mi történt itt a husziták idején? És végül, miért gyújtatta fel Csábrágot az utolsó tulajdonosa? Reményeink szerint a kutatások során előbb-utóbb ezekre és számos más kérdésre fogunk választ kapni. Addig is szeretnénk mindenki figyelmébe ajánlani ezt a gyönyörű helyszínt.

Ajánlott irodalom:

Bakács, István: Hont vármegye Mohács előtt. Budapest, 1971.
Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, é.n.
Fialová, Hilda – Fiala, Andrej: Hrady na Slovensku. Bratislava, 1966.
Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Budapest, 1977.
Hanuliak, Václav: Hrad Čabraď v dejinách Hontu – Burg Čabraď in der Geschichte von Hont. Archaeologia Historica 29 (2004), 299-308.
Karczag Ákos – Szabó Tibor: A két Litva vára. Várak, kastélyok, templomok 1 (2005/2), 7-9.
Kisari Balla Géza: Karlsruhei térképek a török háborúk korából. Budapest, 2000.
Maliniak, Pavol: Hontianske hrady. In: Peter Urban a kol.: Zlatá kniha Hontu. Martin 2009, 192-203.
Marosi Endre: Itáliai hadiépítészek részvétele a magyar végvárrendszer kiépítésében 1541-1592 között. Hadtörténelmi Közlemények 21 (1974), 28-74.
Plaček, Miroslav – Bóna, Martin: Encyklopédia slovenských hradov. Bratislava, 2007.

Szöveg és fotók: Mordovin Maxim

Szerk.: Várjáró Magazin