Németh Éva: Románc a múlttal

Álmodom. Fákról, madarakról, virágokról, szabadságról. Erdőben bolyongásról. Felébredek. Csípős reggel van, tél, fagyott föld. De már elöntötte szívemet, lelkemet a vágy a természet után. Bakancsot húzok. Irány a Csobánc.

Arcomon piros rózsa, tüdőből lihegek. Csontig markoló a hideg. Nem bánom, tudom, most egyedül leszünk…, a hegy a várrommal és én.

A hegy! …de sokszor megmásztam zsenge gyermekként, ám sosem hittem, hogy egy örökké tartó barátság fog összekötni vele…, elkerülvén e tájról úgy tűnt, feledésbe is merül. De újra rám talált, megfogott büszke tartásával, meseszép présházaival, ízletes szőlőjével, tüzes nedűivel, ódon illatával, vad viharairól elhíresült várromjával.

Megérkeztem. A fölém tornyosuló hatalmas fal tövében megpihenek. Ébren álmodozom. Vajh, milyen lehetett itt egykoron az élet?

Kisfaludy Sándor költő verse zeng szívemben:

„Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szítva melege:
Csobáncz-várról édes-kedves,
Ím! Halljad, egy agg rege:
Múlt szüretkor Badacsonyon
Ezt Múzsámtól vettem én.
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.”

Látom, ahogy a vár leghíresebb kapitánya, Gyulaffy László mustrálja a várnépet. Tanulják a fegyverforgatás tudományát. Szükség lesz rá, nyakukon a török, befészkelte már magát a szemben lévő Hegyesd várába. Acsarkodik, feni a fogát Bayazid vajda, tudja, ha megveti a lábát Csobáncon, onnan nehéz lesz kiűzni. Ó, de hova vágtáztak gondolataim… már előbb kezdődött itt a lét!

De hol is találod a hegyet?  A Balaton északi partjáról pár kilométerre fekvő tapolcai medence keleti szélén. A híres tanúhegyet költők és írók regéje is ismertté tette.

Történeti adatokból ismerjük IV. Béla király belpolitikáját: királyi és földesúri várépítkezések jellemezték, várak, erődítmények épültek Budától Erdélyig, a Felvidéktől a Zalaságig.  Elérte ez a Balaton-felvidéket is, az 1242-t követő években itt épült ki hazánk legsűrűbb várhálózata. E területet a mongol vélhetően nemigen látogatta, nem dúlta fel; a krónika egyszer foglalkozik vele, midőn IV. Bélát és családját a dalmáciai Trau váráig üldözték.

A legértékesebb történeti információkat az edénytöredékekből nyerjük, ugyanis a régészeti szakirodalom is foglalkozik a Csobánccal, mint a késő-bronzkor egyik népének lakhelyével. Az urnamezős nép, mely hamvasztásos temetkezési szokásairól kapta nevét, a vaskori harcos népek megjelenéséig lakta a Csobánc hegytetőt, hátrahagyva azt a jelentős tárgyi emlékanyagot, melyet ezek az eszköz- és edénymaradványok képviselnek. Ezek a törmelékek fellelhetők a még álló falakban, támpillérek mellett.

Bizonyosságot a vár létezéséről a XIII. század közepétől tudunk. Ekkor már egy elkezdett kőépület volt itt, melyről feltételezhető, hogy a csobánci vár őse. A szakirodalom szerint ez a ma is álló lakótorony rommaradványa lehetett. Az újabb tanulmányok azonban azt a nézetet képviselik, hogy a torony a XV-XVI. században épült fel, ám boltozatának nyomai, szegmensíves ablaknyílásai, a falaiba belefoglalt XIV-XV. századi gótikus kőfaragványok mind azt igazolják, hogy nem a legkorábbi épülete a várnak.

Az első fennmaradt írásos emlék egy birtokper kapcsán keletkezett, mely a diszeli nemesek és a gyulakeszi királyi udvarnokok közt 1255-ben folyó vitáról szól, s melynek átiratát a veszprémi levéltár őrzi.

Amit biztosan tudunk, hogy a vár 1272-ben már állt, mivel ekkor egy oklevélben említik, mint határjelet.

1300-ban új ura lesz a várnak a Rátót nembeli Gyulafi Demeter személyében. Ő és leszármazottjai három és fél évszázadon keresztül birtokolják Csobáncot és közülük kerül ki Gyulaffy László, aki leghíresebb várkapitánya.

De lépjünk vissza az időben.

Már a középkor idején a Csobáncra baktató ugyanazon az útvonalon haladt, mint a mai kor embere. Megérkezvén próbálom magam elé képzelni, milyen lehetett a vár. Nem könnyű feladat, hiszen tudom, hogy folyamatosan épült és a ma látható várromok későbbi évszázadok tanúi, a bizonyítékok pedig még a vár föld alatti részében rejtőznek.

Feltételezhető, hogy a kőház, amely akár a torony is lehetett, a belső terület déli szegletében helyezkedett el, a fennsík kissé magasabban fekvő részén.  Körülötte a kor jellegének megfelelő várárok húzódott.  A várudvart palánkfal védhette, ám ennek nincs nyoma, a legkorábbinak számító falmaradványok XIV-XV. századiak.  Az udvaron paticsfalú fa-, és kőépületek vannak, itt élte mindennapjait a személyzet. Továbbá jószág, termény és élelem tárolására is szolgáltak. A kőház helyén magasodott az L alakú keleti palotaszárny, amely egyben a vár külső fala is volt.

Mit is tudunk a leghíresebb várkapitányról és a vár fénykoráról?

Az országos hírnévnek örvendő törökverő vitéz, a Rátót nembéli Gyulaffy László ősei Könyves Kálmán király első feleségével érkeztek hazánkba.  1300-ban a vár már a tulajdonukban volt, s ő maga is itt született 1525 körül. Gyermekkorát is a vár falai között töltötte, itt ismerte meg a kardforgatás mesterségét és vált belőle deli harcos. Az 1540-es években kezdte meg katonai pályafutását végvári huszártisztként. Ezekben az években vette nőül Forgách Margitot, aki három fiúval (István, László és Zsigmond) és két leánnyal (Fruzsina és Erzsébet) ajándékozta meg.

Katonai karrierje is szépen ívelt felfelé, 1555-ig Pápán szolgált, majd pedig Győrben.

1554. novemberében éppen a várban tartózkodott, s nála vendégeskedett Vásonkői Horváth Gáspár egy nagyobb sereggel, amikor a török rajtaütött a váron. A heves ostrom ellenére visszaverték a támadást.

A következő időszakban Devecserben folytatta pályafutását, majd Győrben. 1560-ban megkapta a tihanyi végvári kapitány tisztségét, de ekkor már Csobáncot is ő igazgatta.

1561 áprilisában a szemben lévő Hegyesd vára török kézre kerül, ami állandó veszélyt jelent a várnak. Párviadalra kerül sor közte és a török Bayazid vajda között, mely az egyik leghíresebb és leglátványosabb bajviadala lett: kopjája már az első összecsapásban végzett a törökkel.

Messze földön híres bajvívó volt, különlegesség-számba mentek a Balaton jegén vívott csatározásai. A török csak „Magyar Achilles”-ként emlegette.

1563. szeptember 8-án aranysarkantyús vitézzé avatták.

Hőse volt a veszprémi vár visszafoglalásának is: a bezúzott várkapun keresztül, kezében karddal és tűzcsóvával ő volt az első, aki berontott a várba.

1568 nyaráig a veszprémi főkapitányi posztot foglalta el.

1568 november-december táján elhagyta az országot családjával, mivel felségárulás gyanújába keveredett.

Ekkor írja a hagyomány szerint a híres búcsúversét:

„Sok halú Balaton
Jó ború Badacsony
Isten veled Csobánc
Engem többé nem látsz”

Erdélyben telepedett le, János Zsigmond, majd Báthory István szolgálatába szegődött.

Magas tisztségeket kapott: fejedelmi tanácsúr, erdélyi főkapitány lett.

1579. május 13-án hunyt el az erdélyi Udvarhelyen, a szilágycsehi templom kriptája őrzi mai napig a hamvait.

Az 1700-as évekig bukkantak fel egyenes ági leszármazottjai, ekkor kihalt a család férfiága.

Térjünk vissza egy-két adalékért a várhoz.

1569-ben Giulio Turco itáliai hadmérnök érkezett a várba. A bécsi haditanács küldte őt a balatoni végekre, hogy felmérjék a magyar végvárak helyzetét, és eldönthessék, hogy melyiket rombolják le, vagy erősítsék meg.

A fennmaradt rajzokon számos érdekes és értékes momentum figyelhető meg. A felmérések szerint ekkor egy külső kapun keresztül lehetett bejutni a vár területére. A főbejáratig egy kapu-szoros vezetett, melynek külső oldala gerendapalánk, belső oldala kőfal volt. A főkaput egy felvonóhíd és egy farkasverem védte a betolakodóktól. A kapu-udvarban szintén farkasverem állt egy másik felvonóval, ezen átmenve lehetett bejutni a várudvarba.

A Turco-féle alaprajzon látszik a már elkészült „L” alakú keleti palotaszárny és az udvari vízgyűjtő medence és a gerendapalánk is, mely a falakat övezte.

Az 1550-es és 1560-as években dalmát vagy észak-itáliai kőfaragó mesterek vetődtek a várba, akik díszes ajtó-, ablak- és kapukereteket, kútkávákat, erkély-és kandallókonzolokat, valamint címereket készítettek.

Amikor 1953-ban egy kisebb ásatást folytattak a várban, előkerült több kőfaragvány is a vár fénykorának mementójaként. Sajnos mára ezeket elhordták, néhány darabja egy-egy közeli pincébe beépítve található meg.

A várnak a kezdetektől fogva óriási gondot okozott az ivóvíz-ellátás, bár az akkori kor embere, ha nem volt muszáj, nemigen ivott vizet. A szomjúság oltására ott voltak a mai kornál gyengébb borok.  De víz azért mégiscsak kellett a gyermekeknek, illetve főzésre, mosásra. Na és az állatoknak. Csak ciszternája volt a várnak, kúttal nem rendelkezett.  Kutat a hegy alján, a keleti oldalon talált a szomjas ember és állat, ami bizony nem kis útba, erőfeszítésbe került. Ekkor alakult ki a következő szólás „lót-fut, mint a csobánci kutya”.  Erről ír Móra Ferenc is A hatrongyosi kakasok című kötetében.

1554-ben ostromolta először a török a várat, ám bevenni soha nem tudta.

Az 1600-as évek sem voltak kevésbé mozgalmasak. 1664-ben a vár alatt vonult el a Szentgotthárdnál vesztes csatát vívó török haderő, soraiban Evlia Cselebi történetíró-világutazóval, aki műveiben említést is tesz Csobáncról.

A vár 1669-ben vásárlás útján az Esterházy-család tulajdonába került. Az 1690-es években Béri Balogh Ádám mint a várőrség tisztje, a Rákóczi-szabadságharc később legendás hírű brigadérosa Csobáncon katonáskodott. Ugyanebben az időszakban farádi Vörös Pál volt Csobánc kapitánya, kinek skót pallosa ma a Magyar Nemzeti Múzeum fegyvergyűjteményének jeles darabja.

A török kiűzését követően a vár a bécsi Udvari Haditanács által lerombolásra ítélt várak listájára került, de ennek végrehajtását megakadályozta a Rákóczi-szabadságharc kirobbanása. Csobáncban 1705-ig császári katonaság őrködött, kiktől Domonkos Ferenc és Kisfaludy László kuruc ezredesek csapatai szerezték meg.

A vár történetének legfényesebb napja 1707. február 25-én jött el, amikor az Erdélyből Jean-Louis Rabutin császári tábornagy vezetése alatt a Balaton-felvidéken át Ausztria felé visszavonuló haderő mintegy ezerfős osztaga sikertelen ostromot intézett Csobánc ellen. A várban Szász Márton kuruc vicehadnagy harminc gyalogos puskás hajdúja, ugyanennyi bemenekült fegyveres nemesember, asszonyaik és lányaik alkották a védősereget. Az osztrák, német, dán, szerb és labanc-magyar ostromlók mintegy négyszáz főt vesztettek, köztük 52 tisztet és az osztagot vezénylő Kreutz ezredest. A hős védők gróf Bercsényi Miklóstól nyertek dicsérő elismerést.

A kuruc hadiszerencse multával 1709-ben a vár ismét császári kézre került. Pusztulásának biztos okát nem tudjuk, jelenleg is kutatják régészek. 1953-ban régészeti ásatások és állagmegóvási munkálatok indultak a várban, 1957 óta pedig domborműves emléktábla őrzi a kuruc várvédők emlékét a lakótorony falán.

A 2003. májusában megalakult a „Gyulaffy László Hagyományőrző Lovasbandérium – Csobánc Váráért Alapítvány”. Fő célja Csobánc várának és a hozzávezető várútnak a rendbetétele, a vár rekonstrukciója, történelmi korának megidézése, ápolása.

Támogatók segítségével 2007-ben újrakezdődhettek a régészeti feltárások és az ezt követő rekonstrukciós és építő munkálatok. A várhoz vezető út és a várárok megtisztítása folyamatos munkát kíván. 2007-ben a déli oldalon 52 m3, 2008-ban a keleti falon 98 m3, 2009-ben a nyugati részen 104 m3 és 2011-ben az Öreg toronyban 75 m3 falszakaszt építettek vissza. A 2007, 2008 és 2009. években végzett feltárásokat és a falak konzerválását a Csobánc Váráért Alapítvány finanszírozta. Az Öregtorony rekonstrukciója a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. finanszírozásával jött létre, melyhez az alapítvány a régészeti feltárást biztosította.

Az alapítvány 2003 óta rendezi meg a „Gyulaffy Napok-Csobáncért” elnevezésű rendezvényt, mely ma hazánk legnagyobb végvári seregszemléje. Ezzel is szeretné a várra felhívni a figyelmet, megmutatni a kor történetét, fegyverzetét, ruházatát, életét.

Az itt befolyt összeget és a Bandérium fellépéseiből származó bevételt a vár újjászületésére fordítják.

.

Elidőztem. Bízom, hogy gondolataim felébresztették Benned a vágyat Csobánc megismerésére.

Feltöltődve elindulok haza.

Szöveg: Németh Éva

Szerk.: Várjáró Magazin