A középkori pénz értéke teljesen eltért a napjainkban alkalmazott formától. Mert míg mostanság a pénzt kibocsátó állam garanciája adja meg egy-egy nyomtatott papírdarabka értékét, addig sok száz esztendővel ezelőtt magának a nemesfémnek {aranynak és ezüstnek} volt egy bizonyos vásárlóértéke. A nemesfémeket {aranyat és ezüstöt} az ókori idők óta alkalmazott módon bányászták, majd különböző megmunkálások után kézi erővel, kalapácsütésekkel állították elő a domborművekkel ellátott kicsiny fémlapokat, amelyek pénzként forogtak közkézen.

.

A Magyar Királyságban a XV. század közepének belháborús viszonyai után Hunyadi Mátyás király az 1467-es reformjával teremtett újra rendet a pénzügyekben. Az éremképéről „Madonnás-pénzeknek” hívott érmék több évtizedig stabilan tartották a vásárlóértéküket. Ekkor alakult ki az 1 forint = 20 garas = 100 denár = 200 obulus átváltási arány.

Míg az aranyforintot igyekeztek minél nagyobb tisztaságban elkészíteni, addig az ezüstpénzeket, tehát a garast, denárt és az obulust bizonyos százalékban felhígították, vagyis ötvözték rézzel a pénzverő kamarákban. Az ezüst tisztaságát a középkorban, latban adták meg. 16 lat jelentette a 100 %-os ezüstöt. Mivel azonban 1 budai márka {245,5 gramm}tiszta ezüsthöz adagoltak 1 márka rezet is, így alakult ki a denár 8 latos {50 %-os} tisztasági foka. Az ily módon öntött pénzérme még szép fényesen, ezüstösen csillogott az emberek kezében.

Mátyás király közvetlen utódja, Jagelló II. Ulászló király nem is nyúlt hozzá ehhez a pénzrendszerhez. Ellenben annak fia, II. Lajos király az alkincstartójának, Fortunátus Imrének tanácsára 1521-ben a denár ezüstsúlyát a felére csökkentette, de parancsában elrendelte, hogy továbbra is a névértékén használják. Ez bizony már kimerítette a pénzrontás fogalmát, igaz, hogy uralkodói rendeletre cselekedték. A lényeg azonban, hogy az átlagember egyből észrevette a turpisságot, miszerint azok a szép fényesen csillogó ezüstérmék egyszer csak kezdtek rezesen sárgulni. Nincs benne annyi ezüst, hát nem is érhet annyit! – szögezték le. Ezzel kezdetét vette az infláció, mert már akkoriban is létezett ez a pénzügyi fogalom.

Minden fogyasztási cikk ára feljebb kúszott. Ha eddig 1 tojásért 1 denárt kértek, most a kofaasszony csak 2 denárért adta oda a budai hetipiacon. Bár szigorú parancsot adtak ki, hogy a régi pénzt be kell szolgáltatni a Kamarákba, hogy helyette újat adjanak ki, de ennek mindenki igyekezett ellenállni. A régi {„antiqua moneta”} pénzt rejtegették, míg az új pénzen {„nova moneta”} igyekeztek mielőbb túladni. Végül a pénzügyi szervek ötévnyi pénzügyi anarchia után belátva a csúfos kudarcukat, visszavonták ezt a szinte rézpénznek mondható denártípust az 1526-os évben.

A gazdasági válságot követte a politikai végzet a mohácsi síkon, ahol II. Lajos királlyal és seregével együtt a középkori magyar állam eszméje is a sírba veszett. A trónért versengő Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd királyok között megindult a vetélkedés, ki tudja a zászlaja alá toborozni a magyarországi főnemességet. Akiknek várai és fegyveres familiárisai messzi környék felett biztosították a hatalmat. Sérthetetlenségük tudatában azonban ezen nagyurak némelyikének olyan tettek is az eszükbe jutottak, amelyeket békésebb időszakban nem mertek volna véghezvinni. Mire is gondolok? Hát a saját hatáskörükbe utalt pénzverésre, amely jog mindig is egyedül a királyt illette meg. Természetesen nem a törvényes viszonyok között verették a pénzt, mert akkor a hasznuk kevés lett volna. Hanem olyan érméket készítettek erős váraik védelmében, amelyek sokkal kevesebb ezüstöt tartalmaztak a törvényesen előírtnál. A mohácsi vész utáni korszakban igen sok erődítményről derült ki, hogy hamispénzt vernek bennük. Elég csak felsorolni Jeszenő, Kővár, Homonna, Hricsó, Munkács, Szerednye, Murány vagy éppen Lipóc várak neveit. A legismertebb pénzhamisító, az Eperjes városában lefejezett Miklós ötvös a vallatása során számos helyszínt sorolt fel, ahol nagyurak megbízásából pénzt hamísított.

A főcímben a Bebekek pénzhamisítását ígértem, most elérkeztem annak részletezéséhez. A mohácsi vész utáni időszakban a Bebek főnemesi család hatalmában találjuk Szendrő {Alsóvár}, Pelsőc, Torna, Boldogkő, Krasznahorka, Csorbakő és Szádvár erődítményeit. Ezek közül háromról biztosan tudjuk, hogy hamispénzverést műveltek rejtekükben.

Boldogkő vára és a hozzá tartozó jobbágyfalvak sora 1552-ben került a gyulai várbirtokért cserében a Patóchy főnemesi család tulajdonába. Mivel a családfő, Ferenc úr még az átadás során elhunyt, ezután özvegye és gyermekei lakták ezt a zempléni erősséget. Közülük a Zsófia nevű leányzót vette feleségül még 1548-ban Bebek György. Akinek a kezére jutott később a boldogkői várbirtok is. Az itt végzett régészeti kutatások során került napvilágra az alsóvár udvarán az a tufasziklába faragott kis kohó, aminek kivezető csatornái és ülepítő medencéi mind-mind ércmegmunkálásra vallanak. Az ezen a területen talált bronzlepények és rézércek alapján a szakemberek feltételezik, hogy a Bebek uralom idején itt is történt hamispénzverés. Mivel Bebek György 1560-ban az értékes túsznak számító Ahmed török pasáért elcserélte a boldogkői várbirtokot, az itteni hamispénzverést 1552 és 1560 közé kell feltételezni.

Krasznahorka várában Bebek Ferenc gömöri és abaúji főispán parancsolt. Kihasználva a zűrzavaros belpolitikai helyzetet, gyakorta váltott pártot a Szapolyai és a Habsburg tábor között. Egykorú források megemlékeztek a várbeli hamispénz veréséről is, amikor János király nevére veretett igen gyenge, alig 1 – 2 latos denárokat. Ennek nyersanyagául a közeli templomokból levert bronzharangokat használták fel. Így tudni, hogy a csetneki és a rimaszombati harangok is a várbeli kemencékben alakultak át kerek lemezekké, amiket vékonyan ezüstöztek. Minderről bizonyítékként elég megtekinteni a Vármúzeumban őrzött hamispénzeket, verőtöveket és a készítéséhez használt egyéb tárgyi emlékeket.

Csorbakő várát Bebek Ferenc testvére Imre birtokolta 1541-től. Ő, bár székesfehérvári prépostként egyházi embernek számított, de szerelemre gyulladt egy görög nő iránt, akit feleségül is vett. Csorbakő eldugott várába költözvén, utasítására verték János király pénzeit. Mivel azonban a nép már nem akarta elfogadni eme vereteket, hamisították az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd vereteit is. 1553-ban azonban a kalandor Bebek Imre váratlanul meghalt, és miután özvegye nem volt hajlandó elhagyni a rosszhírű várat, az elhunyt testvére Bebek Ferenc gömöri és abaúji főispán seregével ostrom alá vette és elfoglalta az erődítményt. A győztes katonaság a Rudabányáról ide hívatott bányászokkal teljesen lebontatta Csorbakő várát, amit többé nem építettek újjá.

De az egykori hamispénzverés bizonyítékait Leszih Andor miskolci múzeumigazgató megbízásából 1928-tól Szegő András szuhogyi cipészmester vezetésével tárták fel évekig tartó munkával. Ekkoriban kerültek napvilágra a felsővárbeli egyik helyiségben bronztárgyak, öntőtégelyek és lemezcsíkok, amikből még veretlen illetve vert érmék készültek. Jelenleg a hamispénzverés eme tárgyi emlékei a miskolci Herman Ottó Múzeum tárlóiban láthatóak.

Fennmaradt egy levél 1530-ból, amit Bebek Ferenc keltezett Szádvárból a tornai lakosoknak. Megfenyegette őket, hogy ha nem fogadják el az ő pénzét {hamispénzét!} akkor elpusztítja az egész települést. Ugyanezt üzente Lőcse városának, megtoldva, hogy a törököt küldi rá az egész Szepesség felperzselésére. A pénzügyi válság annyira súlyosbodott, hogy már János király hívei sem akarták elfogadni saját uralkodójuk jó pénzét, ami különben 8 latos ezüstből készült, mert annyi hamispénz keveredett belé. Ráadásul annak nagy ellensége, Habsburg Ferdinánd király ki is tiltotta a saját uralma alatt lévő területekről a János-féle denárok forgalmát.

Most következne Szádvár ismertetője. De mivel az erősség régészeti feltárása még csak a külsővár kutatásánál tart, nem tudok ilyen jellegű szenzációval szolgálni. Mert gyanúm szerint, ha vertek is hamispénzt Szádvárban, akkor azt az elzártabb belsővárban tehették. Hiszen ez a mesterség nem kívánta a nagy nyilvánosságot, hogy sok ember tudjon róla. De létezik egy olyan néphagyomány, miszerint amikor Bebek Ferenc lerontatta a csorbakői várat, akkor onnan a hamispénzt hordókba rejtve átvitette a szádvári sasfészkébe. Még hozzá a belsővárbeli „Urak palotájának” pincerészébe, ahová egy csigalépcső vezetett. Tehát a hagyomány szerint a nemrégiben feltárt és megóvott kisméretű négyzetes építmény nem árnyékszék, hanem csigalépcső céljára szolgált volna az alsó pincébe.

Most jön a cikket lezáró költői kérdésem:

Ha a Bebek család környékbeli váraiból háromban folyt hamispénzverés, akkor Szádvár kimaradt volna ebből a kétes dicsőségből? Remélhetőleg egyszer majd a lelkes vármentők rábukkannak az igazságra…

Végezetül szeretném megköszönni azon személyeknek a segítségét, akiknek közreműködése nélkül nem születhetett volna meg eme cikk. A miskolci Herman Ottó Múzeum részéről Szörényi Gábor András régészeti igazgatóhelyettes és Kalászdi György gyűjteménykezelő volt oly szíves a segítségemre lenni. A csorbakői leletanyagot, benne is a hamispénzeket Bubenkó Gábor barátom fotózta le, akinek Kenéz Andrea asszisztált.

Felhasznált irodalom:
Komáromy András: Egy hamispénzverő a XVI. században {Századok 1893}
Huszár Lajos: János király denárjai {Numizmatikai Közlöny 1952}
Zoltay Endre: Újabb adalékok a borsodi vas és fémkohászat történetéhez {1966}
Huszár Lajos: Magyar várak, mint pénzhamisító műhelyek {Műemlékvédelem 1969}
Gerő László: Várépítészetünk {1975}
Csorba Csaba: Vég-Gyula várának históriája {1985}
Szörényi Gábor András: A csorbakői vár története 1648-ig {2003}

Szöveg és képek: Szatmári Tamás
Fotók: Bubenkó Gábor és Vígvári Tamás
Szerk.: vigi