Egy igaz várbarátnak minimum katarzis érzés, hogy kedvenc várában saját két kezével tehet azért, hogy az ágyúzást átélt falak tovább fennmaradjanak, vagy egyszerűen csak kilátszódjanak a rekettyésből. Így voltam ezzel én is. Szép emlékek jutnak eszembe, mikor éppen hét éve a vár déli oldalán csatárláncba állva nekivágtunk a turistaúttól a várfalig tartó hegyoldal sarjazásának. Remek hangulat volt, mindenki mindenkit cukkolt, hatalmas életigazságok és viccek cseréltek gazdát, s titkon mindenki a másikat figyelte, hogy előrébb vagy hátrébb jár a hegyoldalon, mint ő. Fürkésző szemek vizslatták a domboldalt, hátha a következő kő alatt lesz egy puskagolyó, egy elhagyott pénzérme, s ez a folyamatosan jelen lévő endorfin-érzés képes volt megtörni azt a monotonitást, ami ezt a munkát jellemzi. Eszméletlen, hogy mennyi sarja van egy bokornak! A tavaly levágott és elszáradt csonkok még mindig mérgesen néznek rád, te pedig már a fiatal hajtásokat aprítod.

…aztán felérsz a várfalhoz, végignézel a hegyoldalon, majd rágyújtasz egy cigire, s nézed, ahogy a többiek még küzdenek a vegetációval. Eszméletlen egy csapat ez: a közel 40 fokos lejtésű, omladékos hegyoldalon, egy ágvágóval a kezünkben jól érezzük magunkat. Most éppen süt a nap, de itt voltunk akkor is, mikor a pulóver is kevés volt, sőt hógolyóztunk mi már a vár falai között is. …aztán felér mindenki. A tövisbokrok által szaggatott lyukak száma a pólókon ismét nagyobb számot mutat, mint az utolsó mosáskor számolt. Van, aki éppen a kesztyűjét ledobva szívja ki a vért az ujjából egy utolsó tüskének köszönhetően…, na igen, senki nem mondta, hogy nem kell áldozatot hoznunk. Mindenki pihen egy kicsit, majd újabb csatárlánc és kezdődik elölről az egész, csak egy kicsit arrébb. Ha az emberfia egy íróasztal mögött ül és ez a legtöbb testmozgása a hétköznapokban, akkor igazi felüdülés a Várhegyen, a köveken egyensúlyozva valami hasznosat csinálni. A panoráma pedig csak hab a tortán. Ja, és a városi levegő után itt aztán tényleg értelmet nyer, a harapni lehet a levegőt kifejezés.

…aztán ugyanezt csinálod évente kétszer, immáron nyolcadik éve. Én valahol az ötödik évben untam el. Elegem lett ebből a kilátástalan sarjazásból. Felfoghatatlan volt számomra, hogy az a nyavalyás bokor, aki már tavaly és tavaly előtt is az utamba került, még mindig élni akar és nem vesz tudomást arról, hogy rossz helyen csinálja mindezt. Ráadásul minden évben beleröhög a képembe.

Szóval, valamikor pár éve elveszett a varázs ezzel a sarjazással kapcsolatban. Most nem mennék bele abba, hogy máshol ezt hogyan oldják meg; nekünk is volt már rengeteg ötletünk (vegyszer, kecskék, vegyszeres kecskék) :), ám mégis évről-évre ugyanaz a móka, akarom mondani a munka. Persze van ennek értelme tudom és látom én is, hiszen egy-egy vármentés után mindig szebb arcát fordította felénk a vár, mi pedig fáradtan és izzadtan, de visszamosolyogtunk rá, mely még a hazafelé vezető úton is ott bujkált egy kicsit a szánk sarkában. Aztán egy idő után, ha meghallottam, hogy megint sarjazni kell menni Szádvárra, háát, szinte semmilyen vonzalmat nem éreztem már a távoli hegyoldallal kapcsolatban. Lehet lehajolni az útra és felvenni az első követ, majd belevésni és felém hajítani, hogy akkor most „mivanazzalavármentéssel”?! Erre pedig csak azt tudom válaszolni, hogy akkor: (Hofi után szabadon) …sarjazzatok Ti! :D Aki egyszer már lecserélte az ágvágóját csákányra és belekóstolt a régészkedés édes ízébe, azt már nehéz visszacsábítani CSAK sarjazni…

Ám nem lehetetlen!

Most fény látszik a sarjazás (végeláthatatlan alagútjának) végén. Fantasztikus lehetőség előtt áll a vár, és a vármentő csapatunk is. Ide nekem a XXI. századot, és vegyétek ki Darth Vader nagyúr kezéből a lézerkardját, majd adjátok mindezt egy hozzáértő csapatnak, akik átbütykölve a technikát képesek a teljes várat lézerrel felmérni, három dimenzióban. Azta! Na, erre már érdemes felkapni a fejet, ill. előkeresni a garázsból az eldugott ágvágót. Muszáj, hogy sikerüljön ez a lézerszkennelés, hiszen egy eredményes felmérés a későbbiekben minden szakterületnek megkönnyíti majd a munkáját, legyen az építész vagy régész. Egyetlen bibi van csupán: az aljnövényzet. Az a fránya sarj; mely útját állja a megszelídített lézernek! Mint egy popcornos, hollywoodi sci-fiben, nekünk is megvan tehát a „főgonoszunk”, s mindaddig nem biztosított köztársaságunk biztonsága, míg mindenféle jött-ment sarjak garázdálkodnak a galaxisunkban…, izé, a várunkban.

A feladatunk egyszerű: a vár területén és a várfal három méteres körzetében az aljnövényzet ritkítása. Szinte hallom a sötét oldal hangját: de hiszen 2 hektár a vár területe! (matekosok segítsetek: akkor az most mennyi is? …nem méterben, EMBERBEN!) :)

Kossuth apánk segíts! A szádvári regiment elég lesz? Leszünk elegen akkor is, ha a sarjazni utálók is hadrendbe állnak? Houston, baj van! Ember kell még -a Hold után- Szádvárra is! …akik elég bátrak és eltökéltek ahhoz, hogy ezt a nemes feladatot elvégezzék az Úr 2013. évében, október havának 18 és 19. napján. Koordináták: Szögliget községétől északra, a Várhegy teteje.

Jelentkezz Te is, ha érzed magadban az erőt! Sarjazni kell, tehát nem árulunk zsákbamacskát, ám vendégünk vagy egy csodálatos panorámára, melyet Szádvár romjaiból biztosítunk számodra. Készülj fel, mert nem garantáljuk, hogy nem lesz izomlázad a nap végére, de megígérjük, hogy egy felejthetetlen hétvégét tölthetsz velünk „szádvárasokkal”.

A Szádvárért Baráti Kör október 18 és 19-én tartja a XV. Vármentő Hétvégéjét. Csatlakozz hozzánk! Jelmondatunk: Tiéd a vár!

Én ott leszek.

Információ: szervezes@szadvar.hu

Szöveg: Vígvári Tamás
Fotó: Bubenkó Gábor