Folytassuk élménybeszámolóinkat a VI. Vármentő Hétről. Következő mesélőnk Szatmári Tamás, alias NagyonVárbarát, aki a 18-as kutatószelvényt választotta munkahelyéül az augusztusi rekkenő hőségben:

Forrónak ígérkezett a VI. Vármentő Hét, hiszen már hetek óta árasztotta magából a Nap a tüzes sugarakat. Felkészültünk hát a szaharai hőségre, amikor hétfő reggel szerszámokkal súlyosbítva felkapaszkodtunk az oly jól ismert szerpentinúton az egykori Bebek-várba.

Gál-Mlakár Viktor a miskolci Herman Ottó Múzeum régésze igazította el a népes vármentő társaságot. Beszédében kitért a betartandó munkavédelmi szabályokra is, amit mindenki tudomásul vett és aláírásával megerősített. Majd elvonultunk a kijelölt régészeti szelvényekbe, amiből nekem a 18-as számúban jutott hely. Ez a terület a külsővár északi falára merőlegesen helyezkedett el. Szerencsére a fák itt folyamatosan árnyékot vetnek – állapítottam meg körbenézve.

.

Következett a megismerkedés protokollja, sorban érkeztek azon emberek, akikkel sorsközösséget vállaltam erre a hétre. Előbb egy „régi motorossal” Zsolttal fogtam kezet, vele már két esztendeje a külső várkapunál ástunk ki egy mély árkot. Most elhozta kedves családját is, mind felesége, mind gyermekei nagy szorgalommal láttak munkához. Sarolta {Saci} és Dávid a régészhallgatók táborából került ki, míg Erika már a hivatásos műemlékvédők gyakorlatával rendelkezett. Jómagam a hadrend előharcosaként szerepeltem, hiszen a talaj fellazítását, mint csákányos végeztem. Az első napon rengeteg fáradságot igényelt a várfal leomlott köveinek összeszedése és deponálása.

.

Csak a második napon arathattuk le fáradozásunk első gyümölcsét, a rostán fennakadt pénzérme formájában. Mint az esti tisztogatás után kiderült egy V. László király idejében vert ezüstdénár került elő. Még aznap délután látott napvilágot az eddigi régészeti ásatások legszenzációsabb lelete, egy nemesi pecsétnyomó. Miután sikerült gyurmát szereznünk, előtűnt annak ábrája is, egy vadállat {medve, farkas vagy sárkány?} formájában, két oldalt félholddal és csillaggal, félkörben gótikus felirattal. A pontosabb meghatározása a múzeumi szakemberekre vár.

Amikor délutánonként levonultunk a Várhegyről, tisztálkodás és vacsora után sokáig tárgyaltuk az előkerült leleteket, élményeinket Szádvárról, annak múltjáról és jövőjéről. Igen fontosnak tartom az újonnan érkezőkkel való foglalkozást, megszerettetni velük a Szádvári Baráti Kört, annak elképzeléseit, célkitűzéseit. Nem írhatom azt le, hogy egy-egy vármentés leányálom. Hiszen szabadidőt, sok pénzt és rengeteg energiát kell befektetnie az erre jelentkezőknek. Mindezért mit kap cserében? Csodálatos vadregényes környezetben kutathatja a régmúltat, új barátságokat alakíthat ki, kitörhet a szürke hétköznapok monotonságából. Tréfásan azt mondogatom, hogy még el sem távoztam Szádvárról, amikor már visszavágyódom ide. Tehát nekem nem egy elhagyatott várromot jelent, hanem emberekkel – régmúltbeliekkel és napjainkban élőkkel egyaránt – benépesített történelmi helyszínt. Mindazon leletek vallanak róla, amiket most napvilágra segítettünk.

A 18-as szelvényben bukkant elő egy hatalmas ágyúgolyó, amit talán 1567 januárjában lőttek ki az erősségre Schwendi királyi generális pattantyúsai.

Vajon ki melegedhetett annál a zöld mázas kályhánál, aminek töredékeit felleltük? Oly sok kérdés vár megválaszolásra, oly sok rejtély lapul még a föld mélyén. Már most töröm rajtuk a fejem és várom a következő szezont, hogy a Szádvár legendája tovább folytatódjon.

.

Szöveg: Szatmári Tamás
Fotók: Albert Ferenc, Bubenkó Gábor, Hancz Erika, Szatmári Tamás és Vígvári Tamás
Szerk.: vigi