2006 októberében, mikor először kapaszkodtam fel a Szögliget községtől északra lévő Várhegyre, még nem igazán tudtam, milyen arcát mutatja majd számomra Szád vára. A 45 perces hegymenet során emlékeimbe idéztem a korábban összegyűjtött fekete-fehér és színes képeket a várról, majd mikor erősen zihálva – és egy kissé megizzadva – felértem a hegytetőre minden várakozásomat felülmúlta az elém táruló látvány: Magyarország egyik legnagyobb alapterületű vára fogadott.

Ugyan a várudvarokat visszahódította a természet, és a falakon is elburjánzott a növényzet, a kilátszó romos falak még így is katarzist okoztak, melynek hatása és varázsa a mai napig fogva tart. Hatalmas falak és rondellák, egykori pincék és a fölöttük lévő – elképzelt – paloták, melyek mind-mind megindították fantáziámat! Köztük is legérdekesebb volt számomra az északi oldalon található Csonka bástya.

Már a neve is találó, hiszen csonkán nyúlik az ég felé, egykori tetőzetét már a 3-400 évvel ezelőtti metszetek sem ábrázolják. Hatalmas mérete azonban csak a váron kívülről, a meredek északi oldalról látszik igazán. Ha hiszünk abban, hogy a kövek egyszer mesélni fognak, akkor ennek a bástyának igazán hosszú és izgalmas történetét hallgathatjuk majd meg. Elképzelem, amint 1567 januárjában a császári zsoldosok becélozzák hatalmas és romboló erejű ágyúikkal hengeres törzsét, ám ő „összeszorított fogakkal” – lőrésekkel állja a súlyos vasgolyók becsapódását… míg bírja.

…s hogy mennyit szenvedett még a harc után, talán sosem tudjuk meg, de az idő a tanú rá, hogy nem adta olcsón a „bőrét”.

Aki veszi fáradtságot – és persze egy adag bátorságot is merít a táj vad szépségéből – hogy a váron kívülről szemlélje meg a bástyát, annak komoly élményben lesz része: méretei még ma is lélegzetelállítóak, szinte szédítő lentről felnézni rá. A látványt tovább emeli a körülbelül két emelet magasságában megmaradt övpárkány, mely majdnem sértetlenül fut körbe falán. S nem sokkal alatta ott van a címben utalt rejtély egyik forrása, egy sértetlen, „in situ” helyzetben megmaradt kulcslyuk alakú lőrés. Nos, ez az a lőrés, aminek titkát már 7 éve szeretném megtudni.

Idén sikerült.

Persze nem volt olyan bonyolult,  mégis rá kellett készülni és szervezni, ami valahogy az elmúlt évek során sohasem jött össze. Vagy létra nem volt, vagy bátor jelentkező, aki társul szegődött volna hozzám, gerilla akciót meg nem mertem vállalni. Szerencsére idén a csillagok állása is megfelelő volt, sőt barátaim, a „bányászok” is rendkívül segítőkészeknek bizonyultak. Még a vármentő hét első napján „megtámadtam” őket furcsa és egyedi kérésemmel, hogy munkájuk mellett segítenének-e egy akció kivitelezésében? Mikor elárultam, hogy a Csonka bástya kulcslyuk alakú lőrésén szeretnék benézni, szinte éreztem a levegőben lévő közös vibrálást és lelkes mosolyuk elárulta, hogy partnereim lesznek a végrehajtásban. Így felkerült a várba 3 részes kitolható alumínium létra és „Kicsi” (Szabó István) még a zseblámpáját is odaígérte az eseményre. Másnap alig értem fel a várba (jóval a bányászok után…) nem bírtam várni és kerestem őket, hogy MIKOR? Laci bácsi (Szabó László) rögtön elkapott és már a fényképezőgépemért sem engedett volna vissza, azonnal a tettek mezejére lépett. Körbevittük és lecipeltük a bástya alá a létrát, majd Kicsivel nekiálltak a létrának biztonságos alapot készíteni. Szaladtam lapátért, majd bármilyen szerszámért, amit a feladat megkövetelt. Ekkor már láttuk, hogy ez nem lesz egyszerű a meredek és gazos hegyoldalon, de végezetül megkaptam a jelet, hogy mehetek a „fotoapparátomért”.

Szaladtam hát, és ekkor már nem csak az izgalomtól izzadtam. :)

Barátaimat kiugrasztottam a 19-es árokból és még Erikának is odaszóltam a 18-as árokba, hogy MOST és AZONNAL jöjjön utánam! Persze nem volt mindenki beavatva, ezért elnézést is kérek a többiektől, de az igazat megvallva én sem így terveztem. Azt gondoltam, majd a nap folyamán, valamikor, de hogy rögtön korán reggel? Nem volt időm mindenkinek szólni és beavatni a dolgok menetébe. Mindenestre jöttek, s szaladtak ők is velem vissza a két várudvarral odébb lévő bástyához. Mire visszaértünk Tibi (Pálfi Tibor), a harmadik bányász is – megneszelve akciónkat – belevetette magát a munka sűrűjébe. Ő volt, aki először felment a létrán, azzal a jelszóval, hogy kitisztítja nekünk a lőrés környékét, hogy jobban beláthassunk. Mondanom se kell, zúdultak az újabb parancsszavak: kis seprőt ide, de gyorsan. S én megint szaladtam, ekkor már a bástya körül sorban álló barátaimon gyalogoltam keresztül. Hullott ránk a magasból az évszázadok alatt lerakódott por és föld. Ám Tibor becsületére legyen mondva alaposan kitakarította a lőrés környékét. S ezután Tibor benézett a kulcslyuk alakú lőrésen.

Mondanom sem kell, egymás szavába vágva kiabáltunk fel a magasba, hogy mit lát, mondjon már valamit. Tibor kivárt és huncutul csak ennyit mondott: ezt látnotok kell, nem mondok semmit. Több sem kellett nekünk, majdnem úgy jártunk, mint egy menő rockbanda koncertjén a jegypénztárnál tülekedők…

Szóval, Tibor „kinézelődte” magát, majd lejött és elhangzott a várva várt mondat: mehetek fel a létrán. A többiek megértőek voltak és azzal csillapították kíváncsiságukat, hogy mégis csak én vagyok az „értelmi szerző” és a látvány már úgy sem megy sehová, így elindulhattam második elsőként a létra tetejére.

Kicsi fogta a létrát én meg súlyomat feledve másztam fel a létrán. Felérve először a kulcslyuk alakú lőrést vettem alaposabban szemügyre. Kicsit meglepett, hogy a várban található hasonló lőrésekkel ellentétben ennek csak a jobb alsó sarka volt darázskőből faragva, míg többi része egészen másfajta kőből, a várfallal egyező anyagból volt kialakítva. Lefotóztam, majd bekapcsoltam Kicsi zseblámpáját és benéztem a lőrésen. Atyaég, szakadt ki magamból a felismerés, mikor agyam felfogta a látványt.

A bástyában van egy fagerenda-födém, végig! …legalábbis ameddig a lámpa fényénél beláttam, épségben megmaradt! Egy ép járószintje a bástyának! Fantasztikus!

Ahogyan kivettem, a födém alatt szinte teljesen telítve van a bástya földdel, törmelékkel, de van egy kb 8-10 cm-es rés, ahol a föld feltöltődés felett végig látni a fa gerendákat. Megpróbáltam a létráról a lehető legközelebb hajolni a nyíláshoz, és a lőrés öblösebb részén benyúlni a fényképezőgéppel. Egyik kézzel a létrát markoltam, másik (remegő) kezemmel meg a masinát kattogtattam, hol vakuval, hol nélküle. Ekkor már nem bírtam megállni és engedtem a követelésnek, hogy áruljam el mit látok. Nem akart hinni nekem senki. Azt mondták rosszul látom, meg hogy, az nem lehet… Én pedig csak vigyorogtam… :)

Végül lemásztam a létráról és segítettem a többieknek is feljutni. Sorban mentek fel barátaim és győződtek meg saját szemükkel is a megmaradt födémről. Volt, aki nem úgy látta, végül Viktor a régész ment fel és ő is megerősítette az általam elmondottakat. Hogy van ott valami fagerenda sor, de abban ő sem volt biztos, hogy teljes hosszban megmaradt a bástyában. No nem baj, majd a bástya belsejéből, felülről kitermeljük a rengeteg követ és a földet, s hamarosan meglátjuk mi is maradt meg pontosan . Amiből valamit már néhányan láthattunk.

A szerencsések. :)

Szöveg: Vígvári Tamás
Fotók: Hancz Erika, Tóth József és Vígvári Tamás