Még a tavalyi esztendő folyamán jutott eszébe ifjabb Fidrich Tibornak és Bagdács Jánosnak, hogy a Kárpát-medence északkeleti térségében emelkedő középkori várak felkeresésére egy vártúrát szervezzen. A nagyszabású kirándulás részleteit a zord tél során az Internet segítségével töviről-hegyire megbeszélte a 19 főnyi létszámra bővült társaság. Az indulás estéjén nem sokat aludhattunk, hiszen az autóbusz éjféltájban indult meg állomáshelyéről, hogy szép sorban felvegye a jelentkezőket. Örömteli találkozást jelentett a régi ismerősökkel, az új arcokat pedig kíváncsian fürkészve foglaltuk el helyünket a kényelmes járműben. Miután órák hosszat robogtunk keleti irányban, végül elértük az országhatárt Beregsuránynál. Mivel ez már a schengeni határát jelenti az Európai Uniónak, jó órányi várakozást jelentettek a számunkra a különböző hivatalos szervek vizsgálatai.

Huszt várának bús düledékeinél a várbaráti csapat.

De végül csak rendben átgurultunk a vaskos acéloszlopokkal kerített határon és megkezdődhetett nagy kalandunk Kárpátalján! Egyből megéreztük a változást, hiszen az út minősége átváltott minősíthetetlenbe. Ha valaki ezután panaszkodni mer a magyarországi utakon lévő kátyúkra, azt fogom tanácsolni, hogy autózzon csak a kárpátaljai közutakon. Ott aztán megtapasztalhatja a kátyúk rengetegét, mintha csak a viharos tengeren himbálózna gépjárműve. Rövidesen megálltunk, hogy felvegyük az utazásunk idején állandó segítőtársunkat, Mester Andrást. Az ő helyismerete és ukrán nyelvtudása nélkül sokkal nehezebben boldogulhattunk volna.

Együtt a vártúrázok csapata, a kátyúkat kerülgetve haladunk első uticélunk felé…

Nagy izgalommal vártuk, hogy a síkságon felbukkanjon első megállóhelyünk, a munkácsi vár. Hiszen az általános iskolai történelemórákon mindenkibe belevésődött annak hős védelmezője, a császári ostromágyúkkal halált megvetően szembenéző Zrínyi Ilona és gyermeke, a kis Ferkó úrfi. Most pedig a Várhegy alatt leparkolva alig néhány perces kaptató után már ott állhattunk a lenyűgöző erődítmény kapujában. A vaskos olaszbástyákon sötétlő ágyúlőrések sora, a macskaköves várudvarokon emelkedő boltíves folyosók, a zegzugos szobák és termek mind-mind számos felfedeznivalót kínáltak a históriás idők szerelmeseinek. A felsővárbeli bástyaszirten emelkedő millenniumi emlékmű turulmadara alól csodálatos panoráma tárult elénk. A vadregényes Kárpátok vonulatai felé tekintve, megemlékeztünk honfoglaló őseinkre, akik a Vereckei-hágón keresztül vonultak új hazájukba.

A munkácsi vár keletkezése közelebbről nem ismert. Első okleveles említése a XIV. század elejéről való, amikor Aba Amadé tartományúr uralta. Később az Anjou uralkodók idején fontos határvár. Mindenkori birtokosai fokozatosan építették be a 450 méter hosszú és 266 méter széles Várhegyet, amely 68 méterre emelkedik ki a síkságból. A XVI. században számos alkalommal vívták meg falait, hiszen a Habsburgok által ellenőrzött királyi Magyarország és a török vazallus Erdélyi Fejedelemség határmezsgyéjébe esett. Mint kapcsolódási pontot Szádvárhoz, itt kell megemlíteni, hogy 1567-ben Schwendi Lázár kassai generális a Bebek-vár bevétele után négynapi ostromban elfoglalta Munkácsot is. De persze a legismertebb viadalának az 1686 és 1688 közé eső ostromát tekintjük, amikor az erős falai közé bezárkózó Zrínyi Ilona parancsolt a kuruc helyőrségnek. Akkoriban még a Várhegyet körbefogó alsó palánkvár jelentette a legkülső védőművet. Ez napjainkra nyomtalanul elenyészet. Míg a felső kővár egyes részleteit már szépen renoválták, addig a szárazárok még elhanyagolt, némely területén felháborítóan sok szeméttel terhes.

Munkács váránál

Északkeleti irányban alig néhány kilométerre fékeztünk le, hogy Beregszentmiklós község belterületén tekintsük meg egy várkastély. A téglaalap területű, emeletes épület legkorábbi részét a XV. században emeltette a Luxemburgi Zsigmond király által megadományozott Perényi főnemesi család. Eredetileg vaskos kőfal és vizesárok kerítette, annak udvarán helyezkedtek el a gazdasági helyiségek, raktárak és istállók sora. Ebből napjainkra a sarki tornyokkal tagolt főnemesi rezidencia látható. Leghíresebb lakója Zrínyi Ilona volt, aki itt fogadta szerelmi románcai idején a délceg kuruc vezért, Thököly Imrét. Sorra végigjárhattuk a boltíves termeket, amelyeket az anyagi lehetőségek függvényében igyekszik megmenteni egy alapítvány. Bartosh József munkácsi festőművész határozta el, hogy mindent megtesz eme sanyarú sorú műemlékmegóvására. Nemes szándéka igazán dicséretreméltó, őszinte szívvel kívántunk neki sok sikert.

Beregszentmiklós várkastélya

Már a zordon Kárpátok erdőrengetegei közé beérve pillantottuk meg az első nap utolsó célpontját, Beregvár kastélyát. Bár a nagyméretű épületet jelenleg szanatóriumként hasznosítják, de belépőjegy váltása ellenében látogatható. Ez a vidék is egykoron a hatalmas munkácsi váruradalomhoz tartozott, amit 1711 után a Habsburg-hatalom elkobzott a II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemtől és a császárhű Schönborn családnak adományozta. Ők ez régebbi vadászkastély helyébe 1890-ben emeltették az angliai Tudor-stílusú pompázatos rezidenciát. Az év meghatározó számait vették alapul a tervezésénél, hiszen 365 ablakot, 52 helyiséget, 12 bejáratot valamint 4 tornyot rajzolt fel Zuilbrandt Gregersohn mérnök. Természetesen a 19 hektáros kastélypark elengedhetetlen részét képezte a mesterséges tó. A padokon leülve szemet gyönyörködtető látványban részesülhettünk.

Beregvár kastélya

Már a lenyugvó nap vöröslő sugarai idején álltunk meg Kovászó várromját rejtő domb aljában. A háromszög alakú területet kerítő, rongált kőfalakat könnyűszerrel körbejártuk, meg-megállva az építészeti részletek taglalására. Kovászót először 1270-ben említették, később a Nagymihályi família birtokolta. Nem játszott nagyobb szerepet a történelemben, csak a környező jobbágyfalvak uradalmi központjaként szerepelt. Utolsó ura, Matuznai Pál idejében már rablólovagvárként rettegték, így nem csoda ha 1567-ben Schwendi Lázár generális erre vonultában elfoglalta és lerombolta. Azóta egyre jobban omladoznak maradékai.

Kovászó romjainál

Késő estére értük el szállásunkat, Mezőgecse községében. A szervezők már vártak minket, így gyorsan sikerült mindenkinek megtalálnia a házigazdáját, aki vendégül látja a következő napokban. Bátran leírhatom, hogy nagyon sok kedvességet, gondoskodás, érdeklődést kaptunk mindannyian ezektől a családoktól. Bár az első este a vacsorák után mindenki holtfáradtan zuhant az ágyba, de a következő napokban már sikerült összegyűlnünk, hogy jóleső poharazgatás közben meséljünk egymásnak az élményeinkről.

Az első nap végén megérkeztünk szállásunkra: Mezőgecsére

A második nap krónikája itt olvasható.
A harmadik nap krónikája itt olvasható.
A negyedik, befejező nap krónikája itt olvasható.

Élményeit lejegyezte: Szatmári Tamás
Fotók: Ádám Attila, Bagdács János, Dévényi Zsolt, Fidrich Tibor, Lánczi Imre , Molnár Tamás  és Vígvári Tamás.
Szerk.: vigi