Vasárnap felébredve, rádöbbentem, hogy ez már a kárpátaljai kirándulásunk utolsó reggelje. Mennyi minden történt velünk három nap alatt, oly sok történelmi helyszínt sikerült megnéznünk a lelkes csapattal! De a jó dolgok hamar véget érnek – töprengtem, miközben a szennyest pakoltam befelé a táskába. Még egy jóízűt reggeliztünk, hogy a hosszú útra megerősítsük tagjainkat, majd következett az érzékeny, de rövid búcsúzás a házigazdáinktól. Szentül megígértük, hogy fogunk ide még eljönni, ha lehetőségünk akad rá. Majd a buszon elfoglalva a megszokott ülésünket, a sofőr hazafelé irányította a kormánykereket. Azért még egy órányi kitérőt tettünk, hogy Beregszász városának szélén, a bevásárlóközpontban, mert lám már ilyen is akad Kárpátalján, mindenki feltölthesse tarisznyáját vásárfiával az otthoni kis családja számára. Bent a túlhűtött pultok között kormányozva a rácsos kiskocsikat, legnagyobb keletje a csokoládénak és a különféle sajtoknak, tubusos krémeknek volt, de erősen rácsodálkoztunk a méternyi nagyságú tengeri halra is. Talán nem mondok nagy újdonságot, de Ukrajnában, ugyanúgy, mint kis hazánkban, akinek pénze van, mindent meg tud vásárolni, ami szem és szájnak ingere.

Az utolsó hryvná-nkat is elköltöttük, mehetünk haza :)

Elérve a határállomásra, bármibe fogadtam volna, hogy nem ússzuk meg egy órányi várakozással, mint befelé. De a fogadást elvesztettem volna, hiszen 60 perc múltán már ismét a piros-fehér-zöld színű tábla mellett gurult el az autóbuszunk. Sofőrünk nagyot sóhajtva törölte meg homlokát, véget értek a megpróbáltatásai, a járhatatlanul kátyús utakon való navigációs kísérletezései. Buszunk vidám dorombolással egyenletesen siklott az asztalsimaságú műúton.

Mivel még a kigondolt időhatáron belül voltunk, elhatároztuk, hogy két megállóhelyet iktatunk be hazafelé.

Először Vámosatya település határában, a Büdy-vár jelzetű táblánál álltunk meg, hogy negyedórányi gyaloglással elérjük a Tiszahát egyetlen magyarországi erősségét. De annak története ezer szállal kötődik a Kárpátaljához, hiszen 1537-ben Büdy Mihály munkácsi várnagy parancsára létesítették, hogy vámosatyai uradalmának központjaként szolgáljon. A mocsaras területből kiemelkedő alacsony dombtetőn egy szabályos négyzet alaprajzú, kőből és téglából emelt várat húztak fel az egykori építőmesterek. A régészeti kutatás napjainkig nem derítette fel, hogy minden sarkán torony emelkedett volna. Nem számított sohasem jelentősebb erődítménynek, az ellene felvonuló seregek könnyűszerrel bevették. Hogy mikor és kik pusztították el, arról nem maradt meg korabeli irat. Csak néhány esztendeje kezdődött meg feltárása a helyi Önkormányzat kezdeményezésére. Ha teljesen feltárnák és megóvnák maradványait, igazán szép kirándulóhellyé válhatna.

Utolsó előtti állomásunk már magyar földön: Vámosatya – Büdy-vár.

Másodszor Vaja község belterületén, a Vay nemesi família által a XVII. század elején emelt várkastély előtti utcában fékeztünk le. Érdemes felkeresni ezt a műemléket, hiszen nemrégiben fejeződött be a restaurálása, így ismét régi pompájában mutatkozik a reneszánsz formavilágú objektum. A középkori várakkal összehasonlítva, látszik, hogy inkább már elsősorban a kényelmes lakhatást részesítették előnyben birtokosai, mint a védelmi szempontokat. Tehát a téglaalap alapterületű lakópalota emeleteit nagyméretű ablakok világították meg, bent cserépkályhák ontották a meleget zord telenként. A tulajdonos gazdagságát jól szemléltette a vakolat sgrafittós díszítése. Azért persze a közbiztonság sok kívánnivalót hagyott maga után akkoriban. Ezért álltak őrt a rezidencia két végében a vaskos tornyok, hogy annak lőréseiből a szolgaszemélyzet gyilkos puskatűz alá vehesse a hívatlan vendégeket, rabló szándékú idegeneket. Az épület leghíresebb szülöttjének Vay Ádámnak, a nagyságos fejedelem bizalmi hívének és a kuruc szabadságharcnak méltó emléket állít a boltíves termekben berendezett kiállítás.

A négynapos túránk utolsó állomása és csoportképe Vaján, a Vay-várkastélynál.

Majd újabb kilométerek százai következtek, hogy minden egyes megállóhelynél néhány fővel csökkenjen az utaslétszám. Elfogytunk lassan, mint a gyertyaláng. De szentül megfogadtunk: jövőre veletek, másfelé fogunk vártúrázni!

Jövőre veletek…., mondjuk a Délvidéken? :)

Az első nap krónikája itt olvasható.
A második nap krónikájai itt olvasható.
A harmadik nap krónikája pedig itt.

Élményeit lejegyezte: Szatmári Tamás
Fotók: Ádám Attila, Bagdács János, Dévényi Zsolt, Fidrich Tibor, Lánczi Imre , Molnár Tamás és Vígvári Tamás
Szerk.: vigi